Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

A csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

Esőnek, hónak, fellegeknek,

És nincs ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad.

Üzenem a földnek, csak teremjen,

Ha sáska is rágja le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökerét.

A világ fölött őrködik a Rend,

S nem vész magja a nemes gabonának;

Az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

Ha csattog is a baltások hada.

Mertr erősebb a baltánál a fa

S a vérző csonkból virradó tavaszra

Új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

A gyilkos vasat rég felfalta már

S a sújtó kéz is szent jóvátétellel

Hasznos anyaggá vált a föld alatt…

A víz szalad, a kő marad,

A kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

Ha egyenlővé teszik is a földdel,

Nemzedékek őrváltásain

Jönnek majd újra boldog építők

És kiássák a fundamentumot

S az erkölcs ősi, hófehér kövére

Emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőműves Kelemen,

Ki nem hamuval és nem embervérrel

Köti meg a békesség falát,

De szenteltvízzel és búzakenyérrel

És épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

A fundamentum Istentől való

És Istentől való az akarat,

Mely újra építi a falakat.

A víz szalad, de a kő marad,

A kő marad!

És üzenem a volt barátaimnak,

Kik megtagadják ma a nevemet:

Ha fordul egyet újra a kerék

Én akkor is a barátjok leszek

És nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

És leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

A víz szalad, de a kő marad,

A kő marad!

És üzenem mindenkinek,

Testvérnek, rokonnak, idegennek,

Gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

Annak, akit a fájás űz és annak,

Kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

Vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

Mozdulnak már lassan a csillagok

S a víz szalad, s csak a kő marad,

A kő marad.

Maradnak az igazak és jók.

A tiszták és a békességesek.

Erdők, hegyek, tavak és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasztják már az égben fönt a rostát

S a csillagok tengelyét olajozzák

Szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

És miként hirdeti a Biblia:

Megméretik az embernek fia

S ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

De a kő marad.

(Bajorerdő, 1948)

A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még maradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatalan lobogó!

Ereklyém.Kincsem.Fegyverem
Magosra tartom és lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrűlt örömmel!

És mentem, mindeneken által,
íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsösen.

még ha utolsó is vagyok
kit özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!

Wass Albert: Temetőben

Éj van.Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán,nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtan fénylik a hold az égen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?

Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?

Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi,mint az este szó?

Csend van.A sír nem válaszol.Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg.

Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze valahol…
Talán esküvő…talán rekviem…
(Ifjú Erdély,1925.június)

Wass Albert: Erdély

Valahol van egy furcsa ország,

Bérce templom, völgye szentéj,

Bánatország az az ország,

Neve: Erdély.

Kékebbek ott az esték,

Sárgábbak ott a rónák,

S a falevelek mindig hullanak

Este tájt.

Csöndes faluk fehér harangszavára

Imádkozó bükkerdők orgonája:

Zsolozsmásan felzúg a patak.

Ott mindig ősz van. Erdély árva lelke:

Az őszi szél kószálgat szüntelen.

És megsúgom: hiába jön a tavasz,

A hóvirág,

A régi hóvirág már nem terem.

Mert ott az erdők keresztfát teremnek

És Golgota a hegynek a neve.

S ki ott él: valami régi nyárnak

Halálosan beteg szerelmese.

Elátkozott álmok kísérik,

Ha belekábult ott a tájba:

Mert átokország az az ország.

Nagyon ködös és nagyon árva...

Fészkefosztott fiainak,

Széttépett, bús fiainak,

Mégis, mégis, jaj de drága!

Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél Uram, én nem tudom az igazságot miképpen osztogatod ezután, Hogy mindenkinek bár maréknyi jusson. Annyit tudok csak: esztendeje immár, hogy végigdúlt a vihar otthonunkon. Tudnod kell Uram, hisz mindenttudó vagy: nem akartunk mi semmi mást, csak élni. Szántani, vetni és remélni. Szántani, vetni és remélni Jó munkáért vidám aratást. Nem imádkoztunk sokat, az igaz. De szerettük a világodat, Uram, ahogy megadtad: gondokkal telítve, búval és örömmel fűszerezve, a tövisek között egy-egy virág... szép volt Uram, jó volt a világ. Szerettük a palotádat, mely zengve selyempartok közt vígan szökdösött. A szellőt, ahogy a hegyeidről este virágillattal megrakódva jött. Hajnalodat, amikor bokrétásan felkacagott az ablakunk alatt. Szerettünk minden bokrot, fát, virágot, pillangót, felhőt, madarat...! Apánk kezét, Anyánk mosolyát. Kisgyermekünk első kacaját. A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt. A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt, Feléd, Uram, akár a jegenye! Jövendőt kért! Békét és életet! Mégis a balkezed mozdult elénk s reánk bocsátottad a végzetet. Most már igazán nem tudom: a sorsot hogyan s miképpen rendezed. De bujdosók könnyében s bánatában nem lelheted Uram a kedvedet. Uram, nekünk ez a föld idegen. Az ég sem derít itt sugarat miránk. Bajor erdőkön bujdosó magyarnak bogáncsos úton nem terem virág. Más itt a szél. Másként suhog az erdő. Más nyelven szólnak a patakok. Bozót tépi a bujdosó magyart, kivert, hazátlan, árva és zavart... Uram, Te ezt így nem akarhatod! Amerre jártunk: köd lepi az erdőt. Nyögnek a fák és tövisek sebeznek. Bármerre indul céltalan nyomunk: még az ösvény is átfordul keletnek. Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk! Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron! Nem akarunk örökké bujdokolni ezen a zord, otthontalan világon! Ha kell gtyalog is, éhesen, vacogva, tépett lélekkel és halálra váltan: csak otthon legyünk a hazánkban! Vert farkas mellé farkasnak beállunk vagy koldusnak a templom küszöbére, rabnak, ha kell, testvér-rabok közé: Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz s megértsük, amit zúgnak a szelek...! Ha Szodoma láttán kővé változom: Uram, én akkor is haza megyek! Nincsen napodnak máshol melege. Sehol sem olyanok a csillagok. Ha százszor átkozott is az, aki magyar: nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...! Add újra látnom apámat, anyámat, vagy sírjukat bár, haq többet nem lehet... Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe eldobva végre a vándorbotot s úgy súgjam megadással: Miatyánk... sokat vétettem Ellened s nagyot.... de nézd: megtörtént a Te akaratod. (Bajorerdő, 1945) Wass Albert: Nagypénteki sirató Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk... Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országútak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Judás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. mindég kettőt, soh'se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki. A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni. Így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, judáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező. Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te. Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe. Bizony, jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy útakra megyünk. Messzi nagy útak porából bizony, köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk. Wass Albert: MIATYÁNK, ki vagy a mennyekben... emberfeletti roppant magosságban... szenteltessék meg a Te neved ebben az elvadult világban! Jöjjön el a Te országod újra a magyarok földjén s legyen meg a te akaratod, mint a mennyekben - úgy odahaza is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk, Uram, de ne feledkezz meg éhező véreinkről sem Erdély meggyötört földjén. Bocsásd meg a mi vétkeinket, megszenvedtünk értök. De míg népünket kínozzák odahaza, ne kívánd Uram, hogy megbocsássunk kínzóinknak! Idegen ország jólétében ne vígy bennünket a kísértésbe... se minket, se gyermekeinket, se az unokáinkat, hogy a magyar voltunkról megfeledkezve hűtlenek legyünk a szenvedőkhöz... De szabadíts meg Uram, a gonosztól! Hogy Tied lehessen újra magyarok földjén az ország, a hatalom, meg a dicsőség, örökkön-örökké... de ha lehet, még holnap, mert gyöngül már bennünk a honvágyba belefáradt élet, s ha nem igyekszel, Uram, maholnap idegen földbe temetik csontjainkat, s bús lelkünknek nehezére lesz majd meglelni a szörnyű távolságon át a régi otthon helyét, ahová emlékeink sokasága már rég hazavár... Ámen.