Géza halálával legidősebb fia, István, a kit már öt éves korában uralkodó társául kívánt tekintetni, mintegy tizenöt éves lehetett. Atyjának hívei készséggel elismerték urokul és meg is koronázták.
De a nemzet nagy része régi felfogás szerint inkább szerette volna az elhalt királynak valamelyik öccsét látni a trónon. István herczeg ismerte a magyar felfogást, s elérkezettnek látta az időt, hogy régi vágyát megvalósíthassa. Törekvéseiben Mánuel császár buzgón támogatta, mert érdekében állott, hogy tőle függő király üljön a magyar királyi széken. Remélte, hogy akkor az országot fönhatósága alá vetheti, vagy legalább a Száva vidékét birodalmához kapcsolhatja.
Követeket küldött tehát Magyarországba, a kik a trónt István herczeg számára követelék, a mely őt, mint az elhunyt király testvérét törvény szerint megilleti. S hogy követelésének nyomatékot adjon, megindult seregével és Szófiáig hatolt.
IV. István király érme.
Ez érmet s a hozzá hasonlókat eddigelé IV. Béla és V. István érmének tartották. Réthy Lszló dr. az Archeologiai Értesítő 1895. évfolyamának 2-ik füzetében kimutatta, hogy IV. István pénzei, melyeket mint Mánuel császár pártfogoltja byzanczi mintára veretett. Előlapjának bal részén II. Béla, jobb részén IV. István király trónuson ülő koronás alakja. A körirat: REX BELA – REX ST(ephanv)S. Hátlapján Szűz Mária a pólyás gyermek Jézussal. A körirat: SANCTA MARIA.
(Veszerle: Érm. Táblái-ról.)
III. István királynak kevés olyan hive volt, a kik trónját fegyverrel megvédeni készek lettek volna; de még kevesebben voltak, a kik István herczeget akarták királyokul. Hosszabb tartózkodása Konstantinápolyban, házassága a császári ház egyik tagjával valószinűvé tették, hogy Mánuelnek kész eszköze leend. Féltették tőle a magyar nemzet függetlenségét, s azért semmikép sem akarták, hogy ő legyen a király.
E közben Mánuel az ország határához közeledett és unokaöccsét, Kontosztefanosz Eleket István herczeggel átküldé a Dunán, Haram várába, a honnan a magyar urakat mindenféle igéretekkel, ajándékokkal a herczeg pártjára csábítani igyekeztek. De csak annyit tudtak elérni, hogy a magyarok III. Istvánt elejtve, László herczeget fogadták el királyokul, a kiben több önállóságot tételeztek fel.
III. István jóformán magára maradt. Még Belos nádor is, a kit 1158-ban a szerbek nagyzsupánjokká választottak volt, de a ki öreg napjaira megunva a fejedelemséget, ismét Magyarországba jött, még ő is a herczegek pártjára állott.
A törvényes király kénytelen volt Ausztriába menekülni; csak az osztrák határszél és Pozsony maradt meg az iránta való hűségben.
II. László öccsével úgy egyezett meg, hogy az ország harmadrészét átengedte neki és örökösévé tette. (1162. julius közepén.)
III. István hivei között Lukács érsek volt a legkiválóbb. Mikor II. László azt kivánta tőle, hogy a koronát fejére tegye, nemcsak megtagadta e kivánságot, hanem a királyt nyiltan bitorlónak nevezé, a ki az ártatlant meg akarja fosztani apai örökségétől. S midőn a kalocsai érsek, Mikó, II. Lászlót megkoronázni merészlé, Lukács érsek egyházi tilalommal sujtotta őt. II. László király az érsek merészségén felindulva, karddal támadt reá s őt az egyházi büntetés visszavonására akarta kényszeriteni. De Lukács nem engedett, miért is László elfogatta. III. Sándor pápa közbenjárására karácsony napján visszanyerte ugyan szabadságát, de börtönéből egyenesen a kápolnába sietett, ledobta az oltárról a teritőt s az épitményeket, s a jelen lévő királyhoz fordulva mondá: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd; ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős karoddal, a mely egykoron a Fáraót sujtá, hadd érezze, ki ellen vétkezett!” Nyomban elfogták ismét s még szigorúbb fogságra vetették.
Az érsek jóslata teljesült: II. László király alig fél évi uralkodás után 1163. január 14-én elhalt.
Öccse IV. István lépett a helyébe, kivel szemben Lukács érsek ép úgy viselkedett, mint előbb bátyjával szemben. Őt sem akarta megkoronázni, hanem megfenyegette és magába szállásra szólítá. István tehát mással koronáztatta meg magát 1163. január 27-én.
De csakhamar mind ellenségesebb indulat nyilvánult ellene, sőt némely urak a Pozsonyba jött III. István érdekében fegyverre is keltek.
IV. István Mánuelhez fordult segítségért. A császár meg is indult, Kontosztefanosz Eleket haddal előre küldvén. De IV. István nem várta be a görög segélyhad megérkezését, hanem híveivel megtámadta III. István pártfeleit s őket leverte. Uralkodása még sem tartott sokáig. 1163 nyarán III. István Székes-Fehérvár közelében megtámadta és legyőzte.
IV. István a csatából megfutott; de midőn a Duna közelében, Dióson megszállott, házigazdája elfogta és III. Istvánnak átszolgáltatta. A győztes király azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátá, miután szavát vette, hogy soha többé lábát az országba nem teszi.
IV. István aztán Mánuel császárhoz ment Szófiába, a ki seregével nyomban Magyarország felé indult. Midőn a Dunához, Belgrádhoz érkezett, csakhamar látta, hogy a magyarok mennyire föl vannak ingerülve IV. István ellen; egyelőre tehát elejtette védenczét, s más módon akart magának befolyást biztosítani az országra. Visszavezette seregét, s nemsokára testőrségének parancsnokát Paloiologosz Györgyöt követül Magyarországba küldé, azzal az ajánlattal, hogy egyetlen leányát, Máriát III. István öccséhez, Bélához hajlandó nőül adni, akit halála esetére utódjává tenne.
A magyar uraknak tetszett az indítvány. Átadták Béla herczeget és beleegyeztek, hogy örökségkép Horvátországot s a dalmát tengerpartot kapja, a mely országrészeket II. Géza még életében neki szánt.
Mánuel Bélával csakugyan úgy bánt eleinte, mint leendő vejével. A herczeg nevét Alexiosz-ra változtatta és felruházta a deszpota-ranggal, a melyet csak a császár legközelebbi rokonainak szoktak volt kitüntetésül adományozni. (1163).
IV. István most I. Frigyes császárhoz fordult segitségért s ugyanő hozzá folyamodott III. István király is. De az olaszországi viszonyok annyira elfoglalták a császárt, hogy maga nem avatkozhatott Magyarország ügyeibe, hanem megbízta a szomszédos fejedelmeket, hogy a magyar viszonyokat figyelemmel kisérjék. Ámde ezek inkább hajlottak III. Istvánhoz, mint ellenfeléhez; főleg II. Vladiszláv, Csehország fejedelme, aki III. István nővéreit két fiának el is jegyezte. Szorultságában IV. István 1164 elején maga kereste fel a császárt Parmában s évenként 3000 márka ezüstöt igért neki, ha visszaszerzi számára a magyar trónt. III. István követei azonban 5000 márkát ajánlottak, s ezzel a császárt urok részére hódították.
IV. István reményét vesztve, ekkor ismét visszatért Görögországba, s Mánuelnél sürgetett segítséget. Igérte, hogy hűbérese lesz, ha segítségével a magyar koronát elnyerheti. Eleinte saját erejéből próbált czélhoz jutni. Betört az országba, de midőn III. István ellene indult, hiveinek nagy része elpártolt tőle.
Erre Mánuel is közbelépett, átkelt a Száván és előre küldte Kontosztefanosz Andronikoszt, a ki IV. Istvánt szorult helyzetéből ki is segité. Mánuel császár maga hadával Bácsig nyomult elő. Amerre jött, mindenütt eléje tódult a nép s a papság, hogy őt üdvözölje.
Ily körülmények között az anyakirányné II. Vladiszlávhoz küldött segítségért. Csakugyan a fejedelem nagy sereggel be is jött az országba. Serege rabolva, pusztitva nyomult dél felé. III. István, a ki seregével a Tisza mögött foglalt állást, eléje sietett és hadával egyesülve indult Mánuel ellen.
De a császár tanácsosabbnak tartá a viszályt inkább diplomatikus úton, mint karddal intézni el. Követeket küldött tehát II. Vladiszlávhoz, s azt bizonyítgatta, hogy nem akar egyebet, mint Béla herczeg örökségét, a melyet a magyarok oda is igértek, de megvontak tőle. II. Vladiszláv fölajánlá erre közbenjárását, hogyha Béla herczegen csakugyan valami jogtalanság követtetett volna el.
Mánuel seregével azután haza készült, és IV. Istvánt is rábeszélni igyekezett, hogy vele jöjjön. De miután ez nem akarta elhagyni Magyarországot, védelmére Khalufész Nikefor vezérlete alatt hátrahagyta seregének egy részét, ő maga pedig haza tért. Khalufész azonban látván helyzetének veszélyes voltát, hadaival csakhamar átszökött a Dunán.
III. István és II. Vladiszláv most a magára maradt IV. István ellen indultak. Látván erejöket, a trónkövetelő tanácsosabbnak vélte a meghátrálást. Megmaradt seregével átmenekült a Dunán s táborát a cseheknek engedte oda zsákmányul.
II. Vladiszláv közbenjárására azután Mánuellel megköttetett a béke, olyanformán, hogy Mánuel elismerte III. Istvánt Magyarország királyául, de Dalmácziát és Horvátországot Béla számára követelé. (1164.)
A béke értelmében Mánuel Dukasz Jánost sereggel azonnal Dalmácziába küldé, hogy azt elfoglalja. Spalato, Trau, Sebenico és Scardona rövid időn meghódoltak, s példájokat az ország belseje is követte. (1165.) Másrészt azonban Mánuel nem teljesíté, a mit igért, hogy t. i. IV. Istvánt visszatartja az ország háborgatásától, sőt ellenkezőleg a Szerémségben hagyta s védelmére még sereget is küldött Gabrasz Mihály vezérlete alatt.
III. István ezért 1165-ben hadait a Szerémségbe küldé és IV. Istvánt Zimonyban ostrom alá fogta.
Mánuel hitszegéssel vádolta III. Istvánt, és nagy készületeket tett ellene: Velenczét, az orosz fejedelmeket, Frigyes császárt és Henrik osztrák herczeget mind segitségül hivta Magyarország ellen. Maga is nagy sereget gyüjtött, a melynek soraiban besenyőket, kunokat, szerbeket, sőt törököket is találunk.
E közben a magyarok erősen ostromolták Zimonyt. Mánuel Gabrasz Mihályt és Brüenniosz Józsefet küldé válogatott csapattal a szorongatott vár segitségére. A várbeliek védelmét megkönnyíté, hogy a Dunán a görög hajóhad uralkodott, a mely mindenféle segitséget nyujtott nekik. A magyarok ezért szintén szereltek fel hajókat és megtámadták a görög hajóhadat, de legyőzettek.
Javában folyt az ostrom, midőn IV. István 1165. április 11-én hirtelen, állítólag méreg következtében, meghalt. Halála oly hatással volt az őrségre, hogy a várat szabad elvonulás kikötése mellett nyomban feladta.
A trónkövetelő holttestén III. István vitézei úgy bosszulták meg magukat, hogy kihányták a vár kapuja elé, a hol nehány napig temetetlenül feküdt. Csak később vitték Zimony egyik templomába, a honnan utóbb a székesfehérvári sírboltba szállitották.
IV. István halálának hirére Mánuel azonnal sereget gyüjtött s Béla herczeggel a Dunához indult.
A magyar sereg a Duna s a Száva mentén készen várta a görögöket. Mánuel szinleg Haramnál akart átkelni, voltakép azonban Belgrád felé tartott és Zimonynál ment át az innenső partra.
A görögök azt hitték, hogy a várat a magyar őrség az első támadásra föladja. De csalódtak. A magyarok nyilzáporral fogadták őket s határozott ellenállást fejtettek ki. Mánuel császár most rendes ostromhoz fogott. Az őrség egy ideig vitézül tartotta magát, de miután segitség nem érkezett, végre is elhatározta, hogy megadja magát.
Míg a feltételek felett folyt az alkudozás, azalatt a görögök felhágtak a leomló falakra s a várat rohammal bevették. Az elfoglalt várban iszonyú öldöklést és rablást vittek véghez. Még azokat sem kimélték, kik kegyelemre megadták magukat. Az öldöklés közepette egy gazdag, előkelő magyar gyönyörű nejét, a kit az ellenség elragadott, nehogy durva vágyainak áldozatul essék, maga döfte át kardjával. Csak kevesen menekültek meg. Gergely ispánnak, a vár parancsnokának s a többi alvezéreknek, a kik fogságba estek, Mánuel császár csak Béla herczeg kérésére kegyelmezett meg, de azért börtönbe vetteté őket.
Zimony eleste után III. István követeket küldött Mánuelhez, hogy őt békére birják. Dalmácziát s a Szerémséget igérték oda neki, de Mánuel gúnyosan azt kérdé: hogy van-e még egy Szerémség s még egy Dalmáczia, a melyet neki akarnak adni? Mert a Szerémséget és Dalmácziát ő úgy is birja már. Utóbb azonban mégis megkötötte a békét 1165 nyarán és hazament, hadai egy részét Zimonyban hagyván.
A hátrahagyott görög őrség fölépité a vár falait és megerősité Belgrádot, Nist és Boroncsot.
Az 1165-iki hadjárat után Mánuel császár leányát, Máriát, Béla jegyesét utódjává nevezte ki, a kinek, valamint leendő férjének, mint jövendőbeli római császárnak, a görögök hűséget is esküdtek.
Erről némely elégületlen magyarok értesülvén, Mánuel császártól azt kivánták, hogy jönne seregével Magyarországba, s hozná el Bélát, mert ők királyul hajlandók őt elismerni.
III. Istvánnak tudomására jutván a magyar urak árulása, haragra lobbant Béla és még inkább Mánuel ellen, a miért a Magyarországból küldött leveleket és üzeneteket vissza nem utasitották. 1166 elején tehát seregét, a melynek Dénes ispán volt a vezére, a Szerémség visszafoglalására küldé.
A görögök – élükön Gabrasz Mihály, szerémi parancsnokkal és Vranász Mihállyal – a magyarok jöttének hirére eléjök vonultak. Éjjel hirtelen akarták ezeket meglepni, de utat tévesztve, csak reggelre bukkantak rájok. A magyarok rögtön lóra kaptak, sorakoztak, s az ellenség támadását megelőzve, oly erővel rohantak a görögökre, hogy ezek csakhamar futásnak eredtek. Dénes ispán az elesett görögöket rakásra hordatta s föléjök halmot emelt; azután végig pusztitotta a Duna-menti római tartományt.
Mánuelt a váratlan támadás meglepte; azonnal sereget küldött a Dunához, hogy a szenvedett vereséget megbosszulja.
A sereg élén Béla állott, de a tulajdonképeni vezér, Akszukhosz Alexiosz, Mánuel bátyjának a veje volt.
A görögök több ponton készültek átkelni a Dunán, voltakép azonban még sem keltek át. Ugy látszik csekély számuk miatt nem mertek támadólag fellépni. Ugyanakkor Vatatzész Leo nagy sereggel a törcsvári szoroson betört Erdélybe, s miután iszonyú pusztitást, öldöklést vitt véghez, és tömérdek rabot, marhát, lovat hajtott maga előtt, ismét visszatért, a nélkül, hogy legkisebb ellenállásra talált volna.
Hasonló pusztitást tett egy másik görög sereg, a mely Dukasz János vezérlete alatt a borgói szoroson jött be, hogy Mánuel parancsa szerint az Oroszország felé lakó magyarok ellen intézzen támadást. A görögök elpusztították a népes falvakat, leölték a lakosságot, és roppant zsákmányt szedtek. S mintha valami dicső dolgot műveltek volna, elvonulások alkalmával nagy ércz-keresztet hagytak hátra, a melyen verses fölirat hirdeté, hogy „a magyar nemzetet itt sujtotta Mars és a rómaiak súlyos keze, az isteni Mánuel császár idejében.”
E harczok alatt történt, hogy Henrik, osztrák herczeg, I. Frigyes császár megbizásából Szardikében felkereste Mánuelt, hogy kiegyenlitse a két császár között fönálló viszályokat, és fegyverszünetet hozzon létre a görögök s a magyarok között. Hazatértében a harczeg meglátogatta III. István királyt is, a kivel szorosabb barátságra lépett, sőt leányát Ágnest neki el is jegyzé. (1166.)
A fegyverszünet, a melyet Henrik közvetített, csak nagyon rövid ideig tartott, mert a magyarok még az 1166. év folyamán megrohanták Dalmácziát Ombod nádorispán vezérlete alatt s elfoglalták a kisebb parti városokat s a tartomány belsejét. A görög helytartó, Khalufész Nikeforosz Spalatóból eléjök indult, de megverték és elfogták. Legyőzték a szomszéd bosnyák bánt is, de a tengerparti nagyobb városokat: Spalatot, Sebenicot nem foglalhatták vissza.
A következő évben a magyarok, megunva a folytonos háborúskodást, fegyverszünetre kivántak lépni a császárral, de ez el volt határozva, hogy a háborút folytatja. Csakugyan nyár elején megindult seregével, a melyben besenyő, török, német, olasz és szerb zsoldosok is voltak. A sereget elkisérte Szardikéig, s ott a fővezérletet átadta unokaöccsének, Kontosztefanosz Andronikosznak, majd lelkesítő beszédet tartott a sereg tisztjeihez, a kik ujjongva kivánták, hogy őket Magyarország ellen vezessék.
A magyarokat az ujabb támadás nem találta készületlenül. Henrik herczeg, István apósa, segitséget küldött s a sereg, mintegy 15000 lovas, vegyest nehezebb és könnyebb fegyverzetűek, a Szerémségben Dénes ispán vezérlete alatt foglalt állást.
A múlt évben kivívott győzelem elbizakodottá tette a magyar vezért. Nem akadályozta meg a görög sereg átkelését a Száván, úgy hogy kényelmesen Zimony alá vonulhatott.
A görögök megtudván a magyar sereg létszámát, egy elfogott magyar fogolylyal megüzentették Dénesnek, hogy garázdálkodását a császár immár megsokalta, legyen készen, hogy elvegye méltó büntetését.
Junius 18-án indult ki a görög sereg a magyarok ellen. Útjok a nagy sirhalom mellett vezetett el, a mely elhullott társaik holttesteit takarta. Ennek látása, valamint Andronikosz buzdító beszéde bosszúra lelkesíté a görög vitézeket.
Dénes ispán pedig, mikor meghallotta, hogy jönnek a görögök, örömében bort hozatott s vitézeit hetykén biztatta, hogy csak igyanak a görögök egészségére. Azután fegyvert ragadtak mindnyájan s nagy vígan, mintha csak tánczra mennének, indultak a görögök ellen.
A görög sereg közepén Kontosztefanosz Andronikosz foglalt helyet, körülötte előkelő byzanczi ifjak, olasz zsoldosok és szerb segélyhadak; a jobb szárnyat Lapardasz Andronikosz vezette, a ki alatt görög, német és török csapatok állottak; végül a balszárnyat több parancsnok vezette, a kik között Vranász Demeter volt a legkiválóbb.
A magyar sereg tömött sorban sötét felhő gyanánt közeledett. Elöl pánczélos vitézek, a kiknek a lovait is s szügyükön és a homlokon vaslemez födte. A sereg fölött óriás árbóczfán, a melyet négyökrös szekér vontatott, magasan lengett a magyar zászló.
Dél tájban csapott össze a két sereg. A görögök nyilas lovasaikat küldték előre, hogy a magyarokat üldözésre csábítsák és soraikat megbontsák. De Dénes ispán összetartá seregét s a görög nyilasok támadását visszaverte. Most a görögök jobb és bal szárnya rohanta meg a magyarokat. A magyar baloldal meghátrált, de a jobb szárny helyt állott és a görögök balszárnyát összetörte. Dénes ispán, a ki serege élén lovagolt, erre a görög derékhadat szándékozott megtámadni, de Lapardasz megelőzte, s abbahagyva a balszárny üldözését, ő támadta meg a magyarokat.
Mind általánosabbá lett a csata; ember ember ellen küzdött, végre a magyarok a sokféle ellenségtől legyőzetve futásnak eredtek. Az elesettek számát több ezerre teszik az egykorú kútfők; közöttük volt öt ispán s 800 előkelő vitéz. A görögök a csatatéren valami 2000 pánczélinget, tömérdek sisakot, pajzsot, kardot szedtek össze s kezökbe esett a magyar hadi zászló s a fővezér lova is. Másnap reggel az üresen hagyott magyar tábort prédálták föl a görögök, de nem aknázták ki a győzelmet, hanem országukba visszatértek.
Mint 1152-ben, úgy most is Mánuel nagyszerű diadalmenetet tartott.
A görögök a győzelmet csak súlyos veszteség árán tudták kivívni. Egyelőre tehát felhagytak minden ellenségeskedéssel, annál is inkább, mert Mánuel Egyptom meghódítására készült.
A Szerémség a magyarok kezén maradt. Zimony falait magok a görögök rontották le, s elhordott köveit Belgrád megerősítésére fordították.
Miután III. Istvánnak a görögök támadásától nem kellett tartania, még 1152-ben valami 30000 emberből álló sereggel Dalmáczia visszafoglalására indult.
Trau, Spalato, Sebenico most már örömmel fogadták a magyarokat és ismerték el a magyar király fönhatóságát, mert István szabadságaikat nem csak fentartani, hanem még gyarapítani is igérkezett. Zára, a mely már fél század óta Velencze uralma alatt állott, szintén a magyar király hűségére tért.
Ennek hírére Michael Vitalis doge a velenczei hajóhaddal a város ellen indul, de a záraiak nem fogadják be, s igy visszavonulni kénytelen. 1170-ben újra ostromolják a velenczeiek Zárát. A város lakosai vitéz ellenállást fejtenek ki, de a közelben táborzó magyar sereg a vár alól elvonul, mire a város meghódol előbbi urainak. Ugyanez időtájban Trau és Spalato a görögök kezére kerül. Csak a szárazföldi része Dalmácziának maradt a magyarok birtokában.
1171-ben a görögök a velenczeiekkel háborúba keveredvén, a magyarok felhasználták az alkalmat, hogy a velenczeiekkel, Mánuel ellenségeivel szövetségre lépjenek. Pedig Velencze is ellensége volt az országnak, de még sem oly veszedelmes, mint Mánuel császár.
A folytonos háborúskodás következtében sokat szenvedett az ország; főleg az egyházon esett nem egy sérelem. A háború, mint mindig, sok pénzbe került s III. István, hogy a szükséges költségeket előteremtse, az egyház vagyonához is hozzányúlt. Azt is zokon vették tőle, hogy a püspököket, apátokat és prépostokat kénye-kedve szerint letette vagy áthelyezte. A szigorú erkölcsű Lukács érsek fájdalmas szívvel látta mindezt, s miután a király nem hallgatott könyörgésére, átokkal sujtotta őt.
A király s a magyar katholikus egyház feje között kitört viszályt Manfréd biboros, a pápa követe intézte el, a kinek intésére III. István megigérte, hogy atyja példájára a püspököket a pápa tudta és beleegyezése nélkül nem teszi le, sem át nem helyezi; az egyházi javak kormányzását nem bizza világiakra, s az egyház vagyonából soha semmit a maga hasznára nem fordít, kivéve, ha valami hatalmas ellenség tör az országra, vagy más égető szükség forog fönn, de akkor is csak a püspökök meghallgatásával. Megigérte még, hogy a királyi monostorok apátjait, prépostjait sem teszi többé le, hacsak valami bűn nem bizonyul rájok. Lukács erre feloldozá a királyt az egyházi átok alól s ünnepélyes körmenetben Esztergom városába, királyi székhelyére vezette.
Mondják, hogy a vígság közepette az érsek arcza egyszerre csak elkomorult és szemei megteltek könynyel. A király észrevette az agg főpap szomorúságát és okát kérdezé. Az érsek azt felelte, hogy nem tud örülni, mert érzi, hogy egy év mulva a királyt a halál elragadja körükből.
A balsejtelem valósággá vált. 1172-ben Oroszlán Henrik szász herczeg a Szentföldre készült. Mint a német keresztesek rendesen, ő is a szárazföldi utat választá. Bécsben hajókat szerzett, megrakta eleséggel s azután Henrik osztrák herczeg, III. István apósának kiséretében a Dunán folytatta útját Magyarország felé. A király jövetelökről értesülvén, Florentius urat küldé eléjök Mosonyba, hogy őket Esztergomba kisérje. Másodnapra, márczius 4-én érkeztek az ország fővárosába, s itt megdöbbenve hallák a szomorú hírt, hogy István király a megelőző éjjelen hirtelen meghalt.
A király halálát a kortársak méregnek tulajdoníták, a melyet öccse, Béla herczeg kevertetett volna italába. Béla jelleme és későbbi uralkodása e föltevésnek ellent mond. Ha a király életét csakugyan méreg oltá ki, az csakis Mánueltől eredhetett, a ki gyűlölte Istvánt, mivel ármányait kijátszotta és fegyverével is daczolni mert. A király halálát Mánuelre nézve az is kivánatossá tette, hogy megszabaduljon Béla herczegtől, a ki már-már terhére vált.
10.III.Béla (1172-1196)
III. István halálakor Árpád nemzetségéből már csak ketten voltak életben, az elhunyt király tetvér-öcséi: Béla és Géza herczegek.
Törvény szerint a korona az idősebbet, Béla herczeget illette, a ki hírt vevén bátyja haláláról, azonnal lépéseket tett, hogy az ország trónját elfoglalhassa.
A görög császári székre, miután Mánuel császárnak 1169-ben fia született, úgy sem volt már kilátása. A császár megváltoztatá előbbi tervét s fiát Eleket koronáztatta meg császárrá; lányát sem adta Béla herczegnek, hanem felesége mostoha hugával, Anna antiochiai herczegnővel házasította össze.
Mánuel kész volt Béla herczeget támogatni, csakhogy tőle szabaduljon. Azonnal felkerekedett és Szardikébe indult, a hová Bélát is magával vitte. Ide érkeztek a magyar követek is, hogy Bélát királyokul magukkal vigyék.
Mánuel több előkelő görög kiséretében védenczét nyomban útnak ereszté, de előbb megeskette, hogy míg csak él, Mánuelnek s a római birodalomnak érdekeit fogja szolgálni.
III. Béla király ezüst pénze.
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)
Béla herczeg tizenegy évet töltött a görög császári udvarban, ott nevelkedett, s mintegy elidegenedett hazájától. Ép azért a magyarok közül sokan szívesebben látták volna Géza herczeget a magyar királyi széken. Maga Lukács érsek is az utóbbiakhoz tartozott s mint előbb II. Lászlóval s IV. Istvánnal szemben, úgy most Béla herczeggel szemben is vonakodott attól, hogy a koronát fejére tegye. A magyar urak tehát III. Sándor pápához fordultak s kérték, hogy Lukács érsek vonakodása esetére más végezhesse a koronázást. A pápa az érseket engedékenységre akarta bírni és felszólítá, hogy ha maga akadályozva volna, más valakit bizzon meg a koronázással; de az érsek hajthatatlan maradt.
Ily körülmények között a pápa a kalocsai érsekre ruházta a koronázás tisztét, a melyet az 1173. január 13-án, majdnem egy évre rá, hogy Béla királylyá kiáltatott ki, teljesitett is. Előbb azonban Béla királynak ünnepélyesen el kellett ismernie, hogy ez csak kivételesen történik, s hogy mint eddig, úgy ezentúl is csak az esztergomi érsek koronázhatja meg a királyt.
Maga az anyakirályné is ifjabb fiának a pártján állott. III. Béla röviden bánt el vele: elfogatta és Géza herczeggel együtt őrizet alá helyezte.
Géza herczegnek azonban sikerült Ausztriába Henrik herczeghez, sógora atyjához menekülnie, a ki őt Béla király akarata ellen magánál is tartá. III. Béla tehát a csehekkel szövetkezett Henrik ellen, s 1176 nyarán és telén hadaival Ausztriát pusztitá.
1177 elején meghalt Henrik herczeg, s ekkor Géza II. Szobjeszláv cseh herczeghez futott, remélvén, hogy segítségével eljuthat I. Frigyes császárhoz, a kinek hatalma alá akarta vetni Magyarországot, ha őt a magyar trónra segíti.
II. Szobjeszláv szinleg barátságosan fogadta Gézát, de azután kiszolgáltatta III. Béla királynak, a kivel szövetséges viszonyban állott. Béla ismét elzáratta öccsét, anyját pedig számkivetésbe, Görögországba küldé, a hol apáczává lett. Híveiket is kiméletlenül üldözé: egy Vata nevű ispánnak kitolatta a szemeit, István kalocsai érseket pedig letette.
III. Béla király pecsétje.
A király zsámolyos trónon ül; fején három liliommal diszített korona, melyről mint a szt. koronáról, lánczocskák függnek alá. A király jobbjában liliomos kormánypálczát, baljában keresztes ország-almát tart. A tróntól jobbra és balra a király gyűrűs pecsétje, melyet nagyobb hitelesség kedvéért nyomtak a pecsétre. E kis pecséten lovas alak van ábrázolva; hasonló alakot látunk a király pénzén is. A pecsét körirata: † BELA DEI GRACIA GEISSE REGIS FILIVS HVNGARIE DALMACIE CHROACIE RAME REX; azaz: Béla, Isten kegyelméből Géza király fia, Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma királya.
Az Orsz. Levéltárban őrzött eredeti pecsétről. Tull Ö. rajza.
E szigorú eljárás után Béla király trónját nyugodtan birhatta és zavartalanul élhetett királyi hivatásának.
Régi krónikáink kiemelik, hogy a tolvajokat és rablókat irgalmatlanul üldözé; a király belső uralkodásáról többet nem tudnak. Már ez is tanuskodik III. Béla törekvéséről, hogy az országban a rendet és a közbiztonságot, mely a hosszas belviszályok és külháborúk idején megbomlott, ismét helyreállítsa.
A király Konstantinápolyban, a müveltség középpontjában nevelkedvén, sok olyan dologgal ismerkedett meg, a melyeknek életbe léptetését országa érdekében kivánatosnak tartá. Ezek közül legfontosabbnak kell tartanunk azon intézkedését, a melylyel elrendelé, hogy mindazok az ügyek, a melyek a király jelenlétében tárgyaltatnak, irásba foglaltassanak, nehogy a mit jelenlétében megvitattak s már eldöntöttek, érvénytelennek nyilvánittassék. E czélból udvari kanczelláriát állított fel, míg a korábbi királyok okleveleiket csak egyes jegyzőkkel iratták.
Mánuellel szemben III. Béla híven megtartotta esküjét. Nemcsak hogy a császár kezén hagyá a Szerémséget és Dalmácziát, hanem 1176-ban még segítséget is küldött neki Ombod bán és Leusták vajda vezérlete alatt, midőn a császár az ikoniumi szultánnal, Kilids Arszlánnal háborúba keveredett.
Mánuel ezen hadjárata azonban balul ütött ki, mert a törökök Phrygia hegyei között seregét meglepték és tökéletesen megverték. A csatában Mánuel is részt vett; vitézül harczolt és meg is sebesült. A csatavesztés annyira bántotta a császárt, hogy szokott vidámságát elveszíté, testi ereje is mindinkább hanyatlott és négy évvel utóbb, 1180 őszén meghalt.
Magyarország legveszélyesebb ellensége szállt vele a sírba. Hogy nem érhette el czélját s Magyarországot nem hajthatta hatalma alá, az csak annak volt köszönhető, hogy oly derék királyok állottak a nemzet élén mint II. Géza és III. István, s hogy a magyar állam szervezete már akkor szilárd alapokon nyugodott.
Jeruzsálem.
Mánuel király halálával Béla király feloldozva érezte magát a császárnak tett igérete alól és hadait nyomban Dalmácziába indítá.
A dalmát városok: Spalato, Trau, sőt még a velenczeiek kezén volt Zára is sietett meghódolni a magyar királynak, a ki a tengermelléket Mór ispán gondjaira bizta, meghagyván neki, hogy minden ügyben igazságosan járjon el.
Zárát III. Béla erős fallal vette körül, hogy a velenczeiek remélt támadása ellen biztosítsa. Csakugyan Mastropier Orio doge hasztalan próbálta a várost hajóhadával megostromolni.
Tengermelléki bánul III. Béla Dénest nevezte ki, a spalatói érseki székre pedig magyar embert, Ketelény fiát, Pétert emelte, hogy a tartományt egyházilag is szorosan Magyarországhoz kapcsolja.
Dalmáczia visszahódításában a görögök sem akadályozhatták meg Béla királyt. Mánuel halála után, kiskorú fia alatt, belviszályok törtek ki. A görögök egy része az özvegy császárné ellen fordult, a ki fia nevében a kormányt vitte. Az elégületlenek élére Komnen Andronikosz állott, a kinek Mánuel végső éveiben megkegyelmezett volt. Ez az özvegy császárnét a kormánytól elmozdította, s helyébe ő lett a kis császár gyámja, s a birodalom kormányzója. (1182.)
A császárné Bélához fordult segítségért.
Béla seregével be is tört a görög birodalomba és elfoglalta Belgrádot meg Boroncsot. A következő évben újból támadott, és a szerbekkel szövetkezve Nist és Szófiát dúlta fel.
Andronikosz erre iszonyúan megbosszúlta magát Mánuel császár családján, a szó szoros értelmében kiirtva azt.
A konstantinápolyi nép végre megunta a zsarnok vérengzéseit: 1185 őszén fellázadt ellene, megbuktatta, és helyébe Angelosz Izsák-ot, I. Alexiosz császár leányának unokáját emelte a trónra.
Izsák császárnak első gondja volt, hogy a magyarokkal békére lépjen, annál is inkább, mert Dél-Olaszország normannjaival s némely lázadókkal gyült meg a baja. Hogy Béla királyt magához csatolja, nőül kérte tiz éves leányát, Margit-ot. Béla király odaadta neki leányát s vele mindazt, a mit a Dunán és a Száván túl az előző években elfoglalt volt.
Velenczével valami nyolcz évig folyt a háború a nélkül, hogy véglegesen eldőlt volna, midőn az egész kereszténységet érdeklő esemény arra birta a köztársaságot, hogy békére lépjen.
1187-ben Egyptom és Sziria szultánja, Salaheddin, Hattin-nél tönkreverte a jeruzsálemi király hadait, s őt magát foglyul ejté. Kevéssel utóbb Jeruzsálem városa is a győző kezébe esett.
I. Frigyes császár keresztes hada.
(XIII. századbeli rajz.)
E megdöbbentő hirre VIII. Gergely pápa az egész keresztény világot fegyverre szólítá. Bőjtöt, nyilvános imákat rendelt el s kihirdeté, hogy hét évig a keresztények között ne legyen semmiféle háborúskodás. Ennek volt következménye, hogy Velencze, mely pedig ép akkor készült Zárát megostromolni, III. Bélával két évi fegyverszünetet kötött.
A pápa felszólitására Béla király maga is kész volt feltűzni a keresztet, de a szomszéd Halics ügyei itthon maradásra kényszerítették.
1187-ben meghalván Halics fejedelme, Jaroszláv, a halicsiak a király törvénytelen fia és utódja helyett, törvényes, de általa mellőzött fiát, Vladimir-t ültették a fejedelmi székbe. Ez azonban bujálkodása s iszákossága miatt csakhamar gyűlöletessé vált honfitársai előtt, a kik helyébe a szomszéd Ladoméria fejedelmét, Román-t, Izjaszláv nagyfejedelem unokáját hítták országukba.
Vladimir családjával és kincseivel Magyarországba futott, III. Béla királyhoz, és segítséget kért tőle Román ellen. Béla hadával csakugyan átkelt a Kárpátokon, mire Román elmenekült, a halicsiak pedig meghódoltak.
III. Béla az országot nem adta vissza Vladimirnek, hanem megtartotta a maga számára és kormányát kisebbik fiára, a tizenkét éves Endré-re bízta. Vladimirt azután fogva hazavitte Magyarországba s családjával együtt őrizet alá helyezte.
Az új tartomány elfoglalásával a magyar király czime is bővült, a mennyiben ezentúl halicsi király-nak („rex Galiciae”) is nevezé magát.
1189-ben a magyarok ismét kereszteseket láttak átvonulni az országon.
A pápa felszólítására ugyanis II. Fülöp Ágost franczia és II. Henrik angol királyok elhatározták, hogy a Szentföldre indulnak.
Példájokat követte az agg I. Frigyes császár is, a ki seregét Magyarországon át szándékozott keletre vezetni. E végből III. Bélához követeket küldött, hogy tőle az átvonulásra engedélyt kérjenek s vele ez ügyben tanácskozzanak.
III. Béla király szivesen adta beleegyezését arra, hogy a császár kereszteseivel az országon menjen keresztül, s arról is biztosította, hogy gondoskodni fog seregének kellő ellátásáról; megállapították, hogy száz lóra való takarmányt egy márkával, négy ökröt ugyanannyival s a többi szükségletet ehhez mért árban fizessék.
Frigyes császár 1189. május 11-én Regensburgban szállott hajóra. Május 24-én a határhoz ért és Pozsonynyal szemben, a Duna jobb partján elterülő puszta mezőségen ütötte fel táborát. Ott ülte meg a pünkösd napját s várta be, míg az egész sereg összegyűl. Kiséretében volt fia Frigyes, a sváb herczeg, továbbá számos egyházi és világi főur.
Miután a császár vezéreivel tanácsot tartott, kiadta a parancsot, hogy a sereg merre menjen, s szigorúan megtiltá, hogy a rendet bárki is megzavarja.
Május 31-én a keresztesek részint hajón, részint szárazföldön folytatták útjokat Magyarországon keresztül. A merre csak mentek, mindenütt kenyérrel, borral és takarmánynyal megrakott hajókat, szekereket találtak; azonkívül birkanyájak, ökörcsordák állottak rendelkezésökre. S annyira ment a király gondoskodása, hogy még az utakat s a hidakat is kijavittatta.
Mikor a császár Esztergomhoz közeledett, III. Béla ifju nejével eléje ment, hogy őt üdvözölje. Első neje, Anna királyné 1184 táján halt el. 1186-ban újból megházasodott, nőül vevén Margit-ot, Fülöp Ágost franczia király nővérét és Henrik angol király hasonló nevű fiának özvegyét.
Keresztes vitéz a harmadik keresztes háboru idejéből.
(Az eredeti szobor a konstanczi szt. sír-kápolnában.)
E házasság alkalmával a franczia király részletes tudósítást szerzett Magyarország állapotáról s a magyar király jövedelméről. Az érdekes okmány, a mely erről szól, a következő: „Béla magyar király birodalmában a következő országok vannak: Magyarország, a birodalom feje, Horvátország, Dalmátország és Ráma. Magyarországban két érseki szék van: az esztergomi és a kalocsai. Esztergom jövedelme a pénzek tizedéből 6000 gira. Ez az ország fővárosa. A kalocsai érseki szék a bácsi-val egygyé olvadt s jövedelme 2500 gira. Az esztergomi érsek alatt állanak: az egri püspök 3000 girával, a váczi püspök 700 girával, a pécsi püspök 1500 girával, a győri püspök 1000 girával, a veszprémi püspök 1700 girával, a nyitrai püspök 1100 girával. A kalocsai érsek alatt vannak: a csanádi vagy marosi püspök 2000 girával, a bihari püspök, kinek székhelye Olaszi (Várad-Olaszi), 1000 girával, az erdélyi püspök 2000 girával, a zágrábi püspök 1500 girával. Dalmácziá-ban két érseki szék van: a zárai 500 és a spalatói 400 girával. Mindakettő alatt összesen tíz püspök áll. Magyarország királyának jövedelmei: a pénzbeváltásból évenként 60000 gira; az ezen kívül a sóból 1600 gira; az utakból, vámokból, vásár adóból, a mi mindenütt az övé: 30000 gira; az erdélyi szászok adójából 15000 gira; a hetvenkét ispán mindenike a királyt évenként egyszer megvendégelni tartozik, és mielőtt az asztaltól fölkelne, 100 girányi ajándékot ad neki; némelyek azonban 200-at is adnak, a miből a király mintegy 10000 girányi jövedelmet húz. (A király jövedelme tehát 166000 gira v. ezüst márka volt összesen, a mi mai pénzben körülbelül 3,600.000 frtnak felel meg.) Ezeken kívül a királyné s a király fiai is nagy ajándékokat kapnak ezüstben, posztóban, selyemben és lovakban. Mindezen felül van még a határszéli harminczad. A föld népe élelemmel teljesen ellátja a királyt.”
Mind a király, mind a királyné ajándékokkal kedveskedtek a császárnak. A királyné díszes, nagy sátort ajánlott fel neki, a mely belül skarlát-posztóval volt borítva s négy részre osztva; belsejében elefántcsontból faragott gyönyörű szék és ékes müvű ágy vonta magára a figyelmet; az utóbbi kárpitján egy kis fehér vadászkutya volt hímezve. A király ajándéka egyszerűbb, de praktikus volt: Esztergom várában két magtárt ajándékozott a császárnak, a mely színig a legfinomabb liszttel volt tele. A császár kereszteseinek engedte át a lisztet, s ezek oly mohósággal estek neki, hogy három ember beleesett és megfulladt.
I. Frigyes császár mint keresztes vitéz.
Egykoru rajz a Vatikánban, Rómában.
A császár el volt ragadtatva a tapasztalt vendégszeretettől és szívesen hajolt a királyné kérésére, hogy közbelépjen III. Béla királynál Géza herczeg érdekében, ki immár tizenkét éve börtönben sínlődött.
III. Béla a császár kivánságára csakugyan szabadon bocsátá öccsét, de hogy ne nyugtalankodjék, 2000 vitézt adott melléje s előre küldé, hogy a kereszteseknek kalauzul szolgáljon.
Miután a magas vendég tiszteletére négy napon át lovagjátékokat és fényes lakomát tartottak, a király a császárt Esztergomból Budára, vagy mint a németek nevezték: Eczelburgba kisérte, a melynek környékén négy napig vadászgattak.
További útjában a nagyobb városokban mindenütt nagy pompával fogadták a császárt, a kinek seregéhez a magyarok közül is sokan csatlakoztak, közöttük a győri püspök Csák Ugron s több ispán.
III. Béla Frigyest egész a határig kisérte, s mielőtt elbúcsúzott tőle, még 5000 márka értékű ajándékot: tömérdek zsák lisztet és különféle drágaságokkal megrakott négy tevét adott neki. A császár pedig azzal viszonozta a király szivességét, hogy átengedte hajóit, melyekkel Regensburgból Zimonyig jött.
Kevésbé szívesen fogadták a német kereszteseket Görögországban. A lakosok folyvást orvtámadásokkal nyugtalaníták őket. Sőt Szófián túl valósággal nyilt háború folyt a görögök s a keresztesek között.
III. Béla mindent elkövetett, hogy Fridrik császár s a görögök között békét létesítsen. De látván fáradozásainak sikertelenségét, nehogy vejét megsértse, a Frigyeshez csatlakozott magyarokat visszaparancsolta. Három ispán azonban társaival továbbra is Frigyes seregében maradt s vele a Szentföldre indult.
Ugyanez időtájt a király Halicsból kedvezőtlen híreket vett. A halicsiak megunván Endre herczeg s a magyarok kormányát, Vladimirkó testvérének unokáját, Rosztizláv-ot, a ki Oroszországban számkivetésben élt, hívták meg, hogy a fejedelmi széket a maga számára foglalja el.
III. Béla erre nagy sereget küldött fia segítségére. Endre s a magyar vezérek, miután előbb a főembereket megeskették, hogy Endréhez hívek maradnak, a csekély haddal közeledő Rosztizláv ellen mentek. Megverték őt és mint foglyot Halicsba vitték.
III. Béla és nejének csontváza.
Varsányi mérnöknek a helyszinén készült rajza.
Kubinyi-Vahot: „Magyarország és Erdély képekben” czimű művéből.
A herczeg a csatában kapott sebeiben nemsokára meghalt. Helyébe Jaroszlavics Vladimir állott az elégületlen halicsiak élére, aki a fogságból megszökvén, Németországba I. Frigyes fiához és helytartójához, VI. Henrik királyhoz menekült s tőle kért segítséget, hogy herczegségét visszafoglalhassa.
Henrik Kázmér lengyel herczeghez utasitá, a ki csakugyan kész volt Vladimir támogatására. A halicsiak az előbb elűzött Vladimirt most mint szabadítójukat fogadták; visszaültették fejedelmi trónjára, Endre herczeget pedig menekülésre kényszerítették.
Az orosz nagyfejedelem, szuszdali Vaszevolod közbenjárására Béla s a lengyel herczeg utóbb békére és szövetségre léptek egymással, Halicsot pedig Béla Vladimir kezén hagyá.
1190-ben letelt a Velenczével kötött fegyverszünet ideje is s a velenczeiek ismét megkezdték a háborút. Arbe sziget lakosait ingerelték föl Zára ellen és hajóikat segítségökre küldték.
Béla erre a tengerparti városok hajóit szedte össze s küldötte a velenczeiek ellen. A traui fok-nál vívott tengeri ütközetben a magyarok győztek, minek folytán 1191-ben Velencze újra két évi fegyverszünetet kötött. Zára a magyar király, Arbe pedig a többi szigetekkel Velencze kezén maradt.
1193-ban ismét kitört a háború. A nyolczvannégy éves fél vak Dandolo Henrik, korának egyik legravaszabb államférfia és legügyesebb hadvezére volt akkor a velenczei doge, de azért III. Béla ellenében még neki sem sikerült a köztársaság hatalmát Dalmáczia fölé kiterjesztenie; csak Págót s a hozzá tartozó szigeteket tudta elfoglalni.
III. Béla király koponyája előlről nézve.
A koponyán feltűnők az alacsony homlok, a nagy szemgödrök, a keskeny orrnyílás, a haránt kiálló arczcsontok s az előre keskenyülő állkapocs. A fogsor most már nagyon hiányos, de a sírbontás alkalmával ép volt. A koponya alkatából következtetjük, hogy III. Béla királynak hosszúkás, tojásdad alakú, szabályos körvonalú arcza volt.
Dr. Török Aurél „Jelentés III. Béla király és neje testereklyéiről” czimű értekezéséből. Tull Ö. rajza.
III. Béla Kalán pécsi püspököt bízta meg Horvát-Dalmátország kormányával, s a Dráván-túli bán méltóságát is ráruházta. Kalán két évig viselte a kormányzói tisztet, és főleg az ő körültekintésének volt köszönhető, hogy Zára a magyar király birtokában maradt. Helyébe a király 1194-ben legöregebb fiát, Henrik-et, vagy mint magyarosan mondták, Imré-t nevezte ki kormányzóul, ki akkor már kétszer volt megkoronázva. Ebben az évben Béla király is megfordult Dalmácziában. Veje, a görög császár erről értesülvén, a Szávához jött, hogy vele találkozzék s tőle segítséget kérjen az Al-Duna vidékén lakó kunok, besenyők, de főleg az oláhok és bolgárok ellen, akik akkoriban a császár birodalmát háborgatták.
III. Béla kész volt vejének a kívánt segítséget megadni, de mielőtt hadai megindultak volna, Izsák ellen tulajdon testvére, Elek fellázadt, s magát kiáltotta ki császárnak. Izsák menekült, de a lázadók elfogták, megvakították, s fiával együtt börtönbe vetették.
III. Béla nem lépett föl veje érdekében, mert a Szentföldre készült hadat inditani, hogy korábban tett fogadalmát beváltsa. Azonban betegsége s nemsokára (1196. április 23.) bekövetkezett váratlan halála megakadályozta fogadalmának teljesítésében.
III. Béla nevéhez nem füződik fényes hadi tett emléke, törvény sem maradt reánk, mely uralkodói bölcsességéről tanuskodnék. Mégis mindazok után, amit uralkodásáról tudunk, legjelesebb királyaink sorába kell helyeznünk őt.
III. Béla király koponyája oldalt nézve.
Feltűnik az arcz magassága, a homlok alacsonysága, a fejtető mérsékelt, egyenletes görbülése. A mi a koponya alakját oly ritkává teszi, az, hogy noha az arcz valamivel előbbre nyúlik, az állcsontok majdnem meredeken irányulnak a csontos orr erősen kiálló csúcsa alatt. Ez az arcznak rendkívül imponáló hatást kölcsönzött. Ha ehhez a királynak óriástermetét hozzávesszük, elképzelhetjük, mily fölséges, mily igazán királyi megjelenésű lehetett az életben.
Dr. Török Aurél „Jelentés III. Béla király és neje testereklyéiről” czimű értekezéséből. Tull Ö. rajza.
A görög udvarban, a Nagy Mánuel császár oldala mellett nevelkedvén, korán nyílt alkalma megismerkedni a kormányzás titkaival, annál is inkább, mert a görög császári trónnak volt kiszemelt örököse. Kétségkívül a leggondosabban készítették elő leendő hivatásához. S bár a császári koronától elesett, s be kellett érnie a szerényebb magyar királyi koronával, Konstantinápolyban bő tapasztalatokat szerzett s azokat országa, népe javára, boldogítására fordította.
Midőn trónra jutott, Magyarország a belviszályok s a Mánuellel vívott hosszas háborúk következtében erejében megfogyatkozott és pártokra szakadt volt. Uralkodása alatt a pártviszályok megszüntek, az ország egysége helyreállott, elveszett birtokai visszakerültek ismét, s a nemzet anyagi és szellemi téren virágzásnak indult. Mindez gondos, erélyes kormányának volt köszönhető.
Mikép iparkodott a személy- és vagyonbiztonságot helyreállítani s a kormányzást megjavítani, már előbb említettük. Igazságszeretetének is maradt fönn szép emléke, t. i. István tournay-i (Belgium) püspöknek hozzá irt levele, a melyben említi, hogy a hozzá érkezett tudósitásokból látja, mennyire szereti, ápolja a király az igazságot. „Ez – úgymond – országlásod fénye, ez koronád dicsősége.”
Uralkodása kezdetén a papság idegenkedett tőle, mert azt hivé, hogy a király a görög vallást fogja pártolni. E hitében csalódott, mint csalódtak azok, akik azt tartották róla, hogy Mánuel császár vak eszköze lesz. Béla buzgó fia volt az egyháznak. Buzgóságáról tanúskodnak a nyitrai püspökség, a zágrábi káptalan, a templáriusok, az ispotályos vitézek, a heiligenkreuzi apátság stb. részére tett adományai, továbbá a szebeni és szepesi prépostságok s egyéb egyházak alapításai. A cziszterczita-rend, mely abban az időben Szent Bernát tekintélye folytán különös népszerűségnek örvendett, már II. Géza király korában honosodott meg nálunk. Tulajdonképen azonban III. Béla király telepítette meg e derék rendet, a melynek tagjai nemcsak a hivek lelkéből, hanem a földből is kiirtani törekedtek a gyomot s mindenütt, ahol megszállottak, a vadon pusztaságot termékeny vidékké varázsolták át. III. Béla a rend hazájából, Francziaországból hozta be a szerzeteseket Egresre, Pilisre, Szt.-Gotthárdra és Zirczre. A két első kolostor csakhamar rajt eresztett Kerczre, Erdély délkeleti határszélére és Pásztóra. Mind e kolostorokat III. Béla ugyanazokkal a jogokkal és kiváltságokkal ruházta föl, melyeket a rend Francziaroszágban élvezett.
Királyi kegyét azonban mindenek fölött a pécsi egyházmegyével érezteté, melynek élén kedves embere: Kalán püspök állott. A püspökséget a legmesszebb menő kiváltságokkal ruházta föl. Elrendelé, hogy valahányszor az országban adót szednek, ez az adó a pécsi egyházmegyében a püspök és egyháza számára szedessék. A püspök alattvalói az egész országban szabadon és vámmentesen űzhetnek kereskedést; a püspökség javai mentek a király minden segélyezésétől, mentek a nádorispán, a királyi udvarbiró és a megyei ispán hatóságától; bírsági és bűnvádi ügyekben egyedül a püspök és tisztjei itéletétől függenek; a pécsi polgárokat s a püspök egyéb népeit, akárhol perelik is be őket, csak ezen egyház alattvalóinak tanusága mellett lehet elitélni; az egyházmegye határában szedett minden vám és vásári adó tizede a püspököt illeti, hasonlóképen a nyest tizede is. A tizedet a gabona, bor, marha és baromfi után mindenki, a szolga ép úgy, mint a főúr, köteles megadni, s e tekintetben a püspökség területén lakó izmaelitákkal sem tettek kivételt. A tizedből pedig sem a nádor a huszadot, sem az ispán a századot, mint máshol szokás volt, ki nem veheti.
A püspök engedelme nélkül a nádor vagy a megyei ispán a maga hirnökével semmit ki nem hirdethet. Országos vagy megyei gyülést sem lehet tartani a püspökség területén a püspök tudta, beleegyezése nélkül. A királyon és királynén kívűl tiz arany gira birság alatt senki a püspökség jószágain meg nem szállhat.
Ily módon a püspökség majdnem teljesen ki volt véve a király hatalma alól. Az egész püspökség jövedelmeit a püspök élvezte; a megyei ispán kezébe évenként csak három márkát tartozott beszolgáltatni.
Béla király vallásosságát, egyuttal elődei iránt való kegyeletét mutatja az is, hogy a pápánál 1192-ben kieszközölte László király szentté avatását.
Béla királyt Székes-Fehérvárott temették el, Szent-István bazilikájában, a mely II. Bélától kezdve királyaink rendes temetkező helyévé lőn. Több mint hatszáz évig nyugodtak ott a király tetemei, midőn 1848. deczember elején véletlenül rájok akadtak. A király s első neje tetemeinek fölfedezése oly érdekes körülmények között történt, hogy helyén valónak tartjuk azokat részletesebben ismertetni; annál is inkább, mert Árpád-házi királyaink között III. Béla az egyetlen, a kinek sírja elkerülte a feldulatást.
1848 nyarán a püspöki udvart és kertet dél felől övező kőfal szomszédságában, a Fazekas-utczában, csatorna-ásás közben, a munkások oszlop-töredékekre s nagy kőtáblákra akadtak. Munkájokat bevégezvén, folytatták az ásást, mígnem 1848. deczember 5-dikén vörös márvány koporsót találtak, a melyet azonnal fel is bontottak. A koporsóban női csontváz feküdt, fején koronával, ujján arany gyűrűvel. Erre a városi tanács azonnal beszüntette a munkát és jelentést tett a Nemzeti Muzeum igazgatóságának, a mely Érdy Jánost, a régiségtár őrét, a hely színére küldé, hogy az ásatást szükség esetén folytassa s a talált régiségeket a muzeum számára lefoglalja. Érdy deczember 8-án indult el Fehérvárra, a hová megérkezvén, azonnal megkezdte ismét az ásatást, s a zord téli időjárás daczára folytatta egész deczember 16-ig.
Deczember 11-én az előbb említett koporsó szomszédságában egy másikat talált, a melyet reggeli nyolcz órakor nagy vigyázattal felnyittatott. „Szent borzalom fogta el keblünket – írja egy jelenvolt – midőn megnyílt előttünk a sír, és abban a magyar nemzet egykori királyának csontvázát, s a csontok között pedig a királyi ékszereket tétlenül heverni láttuk: mert ezeken kívül, amit csak az idő megemészthetett, mindent megemésztett. A fejnek egykori ékessége, a királyi korona, most is a koponyán vala, de a homlokról a fogakig ereszkedett le. Az összedőlt mellcsontok felett csillag-alakú valamely rend vagy amulet (helyesebben: ereklyetartó melldísz) vala, de az ezt tartó ujjnyi vastagságú selyem-zsinor már egészen elhamvadt. Jobb kezében volt az ország almája, kereszttel és feszülettel (helyesebben: zarándokbot), bal kezében pedig a királyi pálcza; de a hatalomnak ezen jelei már a koporsó fenekén a csontok között hevertek, minthogy minden idegek, a kéznek is minden részei egymástól elszakadoztak. Bal oldalán majdnem egészen a válluknál, feküdt a hüvely nélküli egyenes rövid kard, mely hihetőleg a testnek sírba bocsátása alkalmával csúszott a vállakig föl. Ezt a rozsda már egészen ellepte. Lábain nagy sarkantyúk voltak. Ezeket is, valamint a többi ékszereket, melyek ezüstből lévén, meg voltak aranyozva, fényétől az idő megfosztotta. Különös vala, hogy midőn a sír fölnyittatott, a korona s egyéb ékességek elvesztvén sárga színüket, minél tovább voltak a szabad levegőn, annál feketébb színt öltöttek s végre egészen megfeketültek. Továbbá jobb kezén karperecz vala, az ujján pedig nagy arany s köves gyűrű, mely csak utóbb találtatott meg, minthogy a testnek s az ezzel eltemetett ruhának hamvai azt egészen befödték. Ezen ékesség fényét megtartva, egész épségben megmaradott.”
A szokatlan látványra csak úgy tódult a nép. Csoportosan ugráltak le az emberek a gödörbe, nem törődve a felügyelő tilalmával. Éltesebb nők könnyes szemmel imát rebegtek, míg mások gondolataikba merülve csodálták az egykor fényes életnek megdöbbentő holt képét; mások találgatták, vajjon melyik királyunké lehet a hat lábnál hosszabb csontváz?
Érdy még három más koporsót is bontatott fel az előbbiek szomszédságában, de ezekben csontokon kívül egyebet nem talált. Az érdekes sirleleteket azután Pestre, a Nemzeti Muzeumba szállította.
Minthogy a koporsón nem volt semmi fölirat, csakis a csontok pontos vizsgálata s főleg a koporsóban talált ékszerek alapján lehetett megállapítani, hogy melyik királyunk maradványait rejti magában. Az ékszerek egyszerűsége, durvasága, a fölirat nélküli dísztelen koporsó valamelyik régi, Árpád-házi királyunk mellett tanuskodott. A zarándokbot azt bizonyította, hogy e király a Szent-földön járt, vagy legalább oda menni szándékozott. A kard, a sarkantyú s a délczeg termet harczias királyra vallottak. A közvetlenül mellé temetett női csontváz csakis nejéé lehetett. Mind e körülmény, valamint a csontok alapján, melyekből az elhaltak életkorát is meg lehetett állapítani, Pauer János tudósunk, a későbbi székes-fehérvári püspök, az ásatásról kiadott művecskéjében még 1849-ben kimondá, hogy a szóban forgó két csontváz csakis III. Béla királyé és első nejéé, Anna királynéé lehet. Ugyanezt a nézetet vallotta Érdy, s a két tudós véleményéhez csatlakozott a Magyar Tudományos Akadémia is.
A talált csontok és ékszerek 1862 nyaráig a Nemzeti Muzeum régiségtárában őriztettek, a hol közszemlére voltak kitéve. Az említett év julius 10-én azonban Magyarország akkor királyi helytartójának, gróf Pálffy Móricznak parancsára a csontokat horganykoporsóba tették s a szokásos beszentelés után a Mátyás-templom kriptájának egyik fülkéjébe befalazták. 1873-ban, midőn Ő Felsége a Mátyás-templom ujjáépítését rendelé el, a koporsót a templom építési irodájába vitték. Onnan 1883-ban dr. Török Aurél egyetemi tanár felsőbb engedélylyel az anthropologiai intézetbe szállította, hogy tudományosan megvizsgálja azokat s azóta az említett intézetben vannak.
A koporsókban talált ékszereket még most is a Nemzeti Múzeum régiségtárában őrzik, a melynek legérdekesebb tárgyai közé tartoznak. Az ékszerek a következők: 1) nagyobb alakú, négy egyenszárú kereszttel díszített nyílt ezüst korona, a mely Béla király fejét díszíté; 2) hasonló alakú, valamivel kisebb, szintén vékony ezüst lemezből készült korona, a melyet Anna királyné koporsójában találtak; 3) buzogányhoz hasonló, ezüst kormánypálcza; 4) nyeles gömbből kiemelkedő aranyozott sárgaréz-feszület, mely zarándokbotnak szolgált díszeül; 5) ezüstből készült hegyes sarkantyú-pár; 6) rövid, két élű ezüst kard; 7) ezüst lánczon csüngő zománczos melldísz, a melynek középső részét az ereklyék megtalálása alkalmával elsikkasztották, de a mely utóbb – női karpereczbe foglalva – mégis a muzeumba került; 8) ezüst karperecz; 9) nagyobb arany gyűrű, melybe keleti granát van foglalva, rajta arab betűkkel e név: Abdallah ben Mohammed; azaz Abdallah, Mohammed fia; a gyűrű felső része felnyitható: nyilván mérget tartalmazott; 10) női arany gyűrű, melynek granát-kövébe lantoló szirén alakja van bevésve. – Az ékszerek egytől egyig XII. századi román stilben készültek.
III. Béla és neje sírjában talált tárgyak.
1. III. Béla király koronája. – 2. Anna királyné koronája. – 3. Királyi pálcza. – 4. Ereklyetartó melldísz (encolpim). – 5. A király gyűrűje. – 6. Karperecz. – 7. Sarkantyú. – 8. Zarándokbot feje. – 9. A királyné gyűrűje. – 10. Kard.
Henszlmann: „Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű mű-emlékei” czimű művéből.
III. Béla király ereklyetartó-melldiszének középső-része.
A Nemz. Muzeumban. Tull Ö. rajza.
11.Imre (1196-1204) ; III.László (1204-1205)
III. Béla halálos ágyán Imre fiát jelölte ki utódává, kisebbik fiának Endré-nek pedig tetemes kincset hagyott, hogy azon keresztes hadat indítson a Szentföldre, s igy helyette beváltsa fogadalmát.
Ámde a könnyelmű és uralomra vágyó ifjú nem teljesíté atyja utolsó kivánságát, bár a király átkával fenyegeté, hanem a szándékolt keresztes had ürügye alatt sereget gyüjtött és támogatva VI. Lipót stájer herczegtől, 1197 végén fellázadt bátyja ellen. Macsek-nél (ma: Macski), Kőrös-megyében ütköztek meg a testvérek. A harcz Imrére nézve kedvezőtlen kimenetelű vala, mert 1198-ban öccsének a Dráván-túli részeket, Horvát- és Dalmátországot, mint herczegséget kellett átengednie. Endre herczegségéhez Ráma is tartozott, sőt a Narentától délre eső Chulmia is, a mai Herczegovinának déli része, melyet ő csatolt hozzá.
Úgy látszik, mind Imre, mind Endre a harcz megújulásától tartott, s azért osztották oly bőven az egyházi és világi uraknak a birtokokat és kiváltságokat.
Hogy öccsét újabb lázadástól visszatartsa és fogadalmának teljesítésére kényszeritse, Imre király a pápához fordult.
III. Coelestin csakugyan egyházi átokkal fenyegetett mindenkit, a ki Endre herczegnek bátyja ellen segítséget mer nyujtani. Még buzgóbb pártfogója volt Imre királynak a hatalmas III. Incze pápa, a ki 1198 elején foglalta el Szent-Péter székét.
A pápa egyik főczéljául tűzte ki magának a Szentföld fölszabadítását, s azért Endre herczeget mindjárt uralkodása elején felszólítá, hogy teljesítse fogadalmát, s a kereszt felmagasztalása ünnepéig (szeptember 14.) okvetlenül induljon a Szentföldre, különben egyházi átok alá esik és trónörökösödési joga is öccsére száll.
Ugyanakkor a pápa a király kérésére Jób érseknek, Mak nádorispánnak és húsz más úrnak megengedte, hogy keresztes fogadalmuk beváltását későbbre halaszthassák, mert az ország még nem csendesedett volt le egészen, s voltak, a kik a háború újból való kitörését óhajtották.
Csakugyan 1199-ben Endre ismét fegyverkezett. Főbb hívei között találjuk János veszprémi, Boleszló váczi és Elvin váradi püspököket, sőt Mak nádorispánt is.
Imre királynak értésére esvén, hogy Boleszló püspök Endre s magyarországi hívei közt közvetíti a levelezést, s hogy a lázadók pénzüket a váczi templom sekrestyéjében tartják, 1199. márczius 10-én hirtelen Váczon termett s a püspököt felszólítá a kincstár felnyitására. A püspök vonakodására a király még inkább gyanakodván, alkonyat felé embereivel a székesegyházba jött, s az esti ájtatosságot végző püspöktől a kincstár kulcsának kiadását követelé. A püspök most sem engedelmeskedett. Imre ekkor dühösen a templomba lépett és határozottan parancsolta, hogy a sekrestyét nyissák ki. Boleszló tiltakozott az erőszak ellen s az oltárhoz menekült. Papjai körülvették s egy zsoltárt énekelve, Isten segítségét kérték. A király ezen annyira feldühödött, hogy Boleszlót megragadta, s az oltártól lerántva, kifelé vonszolta. Majd odalökte fegyveresei közé, a kik megfogták, a templomból kidobták, a sekrestye ajtaját pedig feltörték. Imre magához vette Boleszló kincseit s az ott talált gyanús leveleket, és eltávozott.
A püspök még továbbra is ujjat mert húzni a királylyal; a rajta elkövetett erőszakoskodásért megszentségtelenítve hitte a templomot s azért megtiltá, hogy benne isteni tiszteletet tartsanak. Imre bosszúból most lefoglalta a püspök tizedét, s megvakítással fenyegette azt, a ki a püspök részéről hírt visz ki az országból. Tartott ugyanis attól, hogy a püspök a pápánál tesz panaszt ellene.
Nemsokára Endre csakugyan fegyvert ragadott. Átkelt a Dráván, de Imre hívei segítségével, a kik között különösen sok német lovag vala, a somogymegyei Rád-nál, a Balaton közelében, öccsét megverte. Endre Ausztriába, Lipót herczeghez menekült, a miért Imre Ausztria és Stíria határát tűzzel, vassal pusztítá.
Imre király ezüst pénze.
Előlapjának körirata: HENRICVS; azaz: Henrik vagy Imre. – Hátlapjának körirata: R(e)X; azaz: király.
Veszerle: Érmészeti Táblái-ból.
1200 tavaszán Gergely biborosnak, a pápa követének és Konrád mainzi érseknek sikerült a testvéreket egymással kibékíteni. Imre szintén fölvette a keresztet s elhatározták, hogy arra az esetre, ha mindketten a Szentföldre mennek, távollétök idejére Lipót osztrák herczeg kormányozza az országot; s ha valamelyikök a Szentföldön meg találna halni, az életben maradt testvér birja a koronát. Endre különben visszakapta előbbi herczegségét, csakhogy egyházi ügyekben Imrét illette a döntő szó.
1201 tavaszán Imre király már indulóban volt a Szentföldre, midőn a szerb viszonyok itthon maradásra kényszerítették.
AJÁNLOM AZ OLDALT
