Minden országban, hol nincs szabatosan megállapítva a trónörökösödés rendje, egyike a legnagyobb csapásoknak, ha a király meghal. Kétszeresen kellett érezni ez a magyaroknak, midőn a várnai csata híre országszerte elterjedt. A nemzetnek, bármit akart is tenni, a legnagyobb akadályokba kellett ütköznie.

A legelső jelenségek egyik az volt, hogy a gyermek László pártja újra gyarapodott, ha nem is számban, de legalább bátorságban. És bizonyos, hogy az egész nemzet azonnal elismeri őt királyaul, ha nincs Frigyes kezében, a ki László magyar híveit sem igen tekinté egyebeknek ellenségnél. Épen az a körülmény, hogy a kis király Frigyes kezében volt, sokak szemében olyannak látszott, mely a gyermeknek királyul elfogadását lehetetlenné teszi. Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy Frigyes, mint a király gyámja, igényt fog táplálni arra, hogy Magyarország kormányába avatkozzék.

Sok mindenféle terv merült fel. Némelyek hangsúlyozták: „Mit nyerünk azzal, ha a gyermeket királyul elismerjük? Még ha Frigyes kezéből kieresztené is, nem állhatna a kormány élére, nem volna képes vezérelni seregeinket. Jobb lenne, ha egy hazafit emelénk a királyi székbe!” Ezt a nézetet terjeszteni kétségkívül nem állott távol egy Hédervári Lőrincz nádortól, egy Ujlaki Miklóstól; s ha Hunyadi János sokkal szerényebb és sokkal okosabb volt is, mint hogy ily szándékot táplált volna, a köznemesség nem megvetendő része őt szerette volna a legmagasabb polczon látni, miután – mint a bihariak írták a pápának – „Isten után őt tekinték védőangyaluknak.” De épen mert ily sokan voltak, kik a hazában a legmagasabb állásra magokat alkalmasaknak hitték s elég erősek lettek volna, hogy legalább megkísértsék ez állás kivívását, e terv elfogadhatatlannak látszott. Mások, kik ily reményeket nem tápláltak, a királyságot elmellőzendőnek vélték s Magyarországból oligarchicus köztársaságot akartak alkotni.

Ezüst-pénz a kormányszünet idejéből.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a négypólyás czimerpajzs, hátlapján a kettős kereszt. A körirat: † MONETA REGNI VNGARIE DALMACIE CROACIE ETC. Azaz: Magyarország, Dalmáczia, Kroáczia stb. pénze.

Ennyiféle különböző felfogás uralkodott, midőn az ország ideiglenes kormánya: a nádor, a volt királyi tanács s az utóbbi által választott kerületi kapitányok által 1445 husvét nyolczadára egybehívott országgyűlés megnyílt. E gyűlésen igen sokan jelentek meg, köztük a László-párt ama tagjai is, kik eddig távol maradtak az Ulászló király által összehívott országgyűlésekről. Maga Frigyes tanácsolta ezt nekik, hogy László érdekeit előmozdíthassák. A főurak hosszasan tárgyalták már, hogy ki legyen az uralkodó, de nem tudtak megegyezni. Egyszer csak feláll Ujlaki Miklós, a ki mint látszik, letett arról a reményről, hogy maga királylyá lehessen s Hunyadihoz csatlakozott, kinek nézete mellett volt a nemesség és polgárság is; kijelenté, hogy elég volt már a sok beszédből, a nemzet megunta a várakozást és királyt akar. „Kit?” kérdé Kassa városának követe. „Lászlót, néhai urunk, Albert király fiát” felelé a vajda. A sok felé oszlott főurak nem mervén ellenkezni, csatlakoztak e nézethez s így ki volt mondva László megválasztatása.

Ámde még nem tudták biztosan, vajjon Ulászló király csakugyan meghalt-e, vagy Lengyelországban van, vagy útban van-e? Nagyon sokan azt állították, hogy a király életben van. E hírt eddig az ideiglenes kormány is terjeszté. Senki sem volt a dologgal tisztában, magok a lengyelek sem, s így a kormánynak kötelességében állott, hogy a hitet a király életben létének lehetőségében fentartsa. Most elhatározták, hogy ha a király Szentháromság vasárnapjáig nem jő elő vagy pedig a Lengyelországba küldendő követség róla bizonyos hírt nem hoz, Lászlót fogják királyul elismerni, de csakis az alatt a föltétel alatt, ha Frigyes mind őt, mind a koronát az e végett hozzá küldendő követségnek kiadja; ellenkező esetben minden kötelezettség megszünvén irányában.

Az ország kormányát addigra, míg nincs király, hét kapitányra bízta az országgyűlés: a felföld keleti részét, Kassa s a bányavárosok vidékét Rozgonyi Györgyre, Pelsőczi Bebek Imrére – s a jó béke kedvéért – Giskra Jánosra, nyugoti részét pedig Szentmiklósi Pongráczra és Ország Mihályra. Az ország többi részét két felé osztották: a Tiszától keletre eső rész kapitánya Hunyadi János, a nyugatié Ujlaki lőn. A főváros védelmét s a központi kormányt Hédervári nádor kezébe tették le, kinek az ország pecsétjét is átadták.

Az országgyűlés egyéb végzései közül kiemelendők: az Albert halála óta épített s nem a török ellen szolgáló várak lerontását, az ugyanez idő óta elfoglalt jószágok visszaadását s a törökök támadása esetére általános fölkelést elrendelők.

A Lengyelországba küldött követség soká jött haza. Mint emlitők, a lengyelek magok sem voltak tisztában a dolgok állása felől, a követek pedig szerették volna a bizonyos hír érkezését bevárni. Végre haza jöttek azzal, hogy a király nem jött meg, hír sincs róla s már a lengyelek is készülnek az uralkodást öccsére bízni. Ekkor elküldték a követséget Frigyeshez Német-Ujhelybe. A magyarok oly készülettel mentek, hogy a királyt s a koronát azonnal haza hozhassák; képzelhetni tehát, mennyi fényt fejtettek ki a különben is pompakedvelő főurak. Nem is győzött rajtok a német-újhelyi polgárság eleget bámulni, de csodálkozása még nagyobb lett, mikor látta, hogy Ujlaki Miklós a tiszteletökre eléjök jött királyt csak lóhátról üdvözölte. Mindjárt meg is kezdődtek az alkudozások, de az ellentétek igen nagyok voltak. A magyarok a koronának s a királyfinak azonnal való kiadását követelték, hogy a koronázás megtörténhessék. Frigyes ellenben a királyfit a kormányra gyöngének találván, azt vitatta, hogy köteles fölnevelni őt, s így csak később bocsáthatja ki a kezéből. A koronázást fölöslegesnek, sőt veszélyesnek találta a már megkoronázott László jogaira nézve. Hosszasan folyt az üzenetváltás. Frigyes kormánya amúgy is igyekezett hatni a követség tagjaira, kik egyben-másban engedni is lettek volna hajlandók, de jóakaratuk megtört Frigyes makacsságán és haszonlesésén. Ez utóbbi annyira ment, hogy kész volt Lászlót Magyarországon nevelni, ha e czélból Pozsonyt átadják neki; kiköté azonban, hogy bármikor elvihesse onnét. Ebből látszik, hogy Frigyesnek csak az volt a czélja, hogy Pozsonyt a magyaroktól kicsalhassa. Mert ha Lászlót a maga kezében levő magyar városban akarta volna nevelni, ott volt Győr, ott Sopron. A követség utoljára is eredmény nélkül jött haza.

Míg folyt az alkuvás, a kis László Bécs mellett, Laxenburgban tartózkodott. A magyar követség tagjai közül többen meglátogatták itt. Az esztergomi érsek bőven meg is ajándékozta s így szólt hozzá: „Mennyi veszteséget szenvedtem, mily veszélyek között forogtam miattad! De mindezzel nem törődném, csak hazámban királyomul tisztelhetnélek!” Giskra, az ősz vitéz, sem maradt el attól, kinek zászlaját folyton lobogtatta. Beszélt neki az érte vívott harczokról, a szolgálatában kapott sebekről s enyelegve tevé hozzá: „Mikor és hogy fogod vén szolgád hűségét megjutalmazni? Mikor adod ki a zsoldját?” Erre a főkamarás megmagyarázta a gyermeknek Giskra érdemeit, mire az előhozván alamizsnára szánt pénzét, hat darabot Giskrának a markába nyomott. Giskra annyira megörült a kapott pénznek, hogy aranyba foglaltatta s úgy hordta. Ujlakit is felszólíták: látogassa meg azt, kit ő ütött lovaggá. De a vajda nem akart tudni róla. „Én csak törvényes királyomnak hódolok – mondá; még nem tudom, vajjon e gyermek az lesz-e, vagy sem?”

De nemcsak a követség maradt eredménytelen, hanem a sok kezű kormány sem felelt meg a várakozásoknak, minek következtében az ország állapota mind siralmasabbra fordul.

Csak Hunyadi mutathatott fel eredményt. A Szerbián át betörni készülő törököket Zsarnónál megverte, az áruló Vlád-Drakult pedig vajdaságától megfosztá, helyébe a vele rokonságban levő Dánt emelvén.

Már közeledett az országgyűlés összejövetelének ideje. Ezen kellett volna a Frigyestől hazaérkezett követségnek jelentést tennie. Ujra kellett eldönteni a kérdést, hogy ki legyen a király? Mert az előbbi országgyűlés Lászlót csak arra az esetre választá meg, ha Frigyes kiadja őt. Hogy a további pártoskodásnak véget vessenek, Hunyadi és Ujlaki az országgyülés megnyilta előtt szövetségre léptek egymással; írtak Frigyesnek, hogy Lászlót urokul akarják elismerni, de hogy azzá lehessen, hasson oda, hogy László pártja is az ő híveikhez csatlakozva, őket emelje a kormány élére. Hédervári félvén, hogy e két ember mindent keresztülvihet, Ujlakiról mindenféle rágalmakat juttatott Hunyadi fülébe. Ez csakugyan kételkedni kezdett szövetségesében, de Ujlaki bizalommal minden kiséret nélkül megjelent nála s annyira meggyőzé Hunyadit, hogy az a februárban (1446.) összeült országgyülésen csakugyan megjelent. Ezen ujabb követek küldését határozták el Frigyeshez s egy pünkösdkor (junius 5.) tartandó országgyülés egybehívását, melynek tárgya a követség jelentése s a kormányzó választása lesz.

III. Frigyes császár.
Antonio Albondio ólom-medaillonja a nürnbergi muzeumban.
IMP(erator) CAES(ar) FRIDERICVS IIII. AVG(vstvs).

Ugyanezen az országgyülésen elhatározták a Czilleiek megfenyítését is, a kik felhasználva a Thallóczi Máté horvát-dalmát-tót bánnak a mult évben bekövetkezett halálát, a Dráván túl sok rendetlenséget követtek el, sőt az ellenök siető Thallóczi Jánost, Nándor-Fehérvár hős védőjét, a pakráczi csatában meg is ölték. E feladattal is Hunyadi lőn megbízva, ki a Czilleieket az országra előnyös béke elfogadására kényszeríté.

A pünkösdi országgyülésen sem jelenthetett eredményt a Frigyesnél járt követség. Annál szükségesebbé vált, hogy az ország teljesen szervezkedjék arra az időre, mikor király nélkül szűkölködik. Mert mégis legjobbnak találták László elismerését. Mielőtt a tanácskozások megkezdődtek volna, meg kellett minden jelenlevőnek esküdnie, hogy magát a határozatoknak aláveti. Egyuttal semmisnek nyilvánítottak minden, a főurak között kötött szerződést, mely az országgyűlés határozataival ellenkeznék.

Elérkezett a kormányzó választásának napja. Hogy egy Hédervári, egy Ujlaki, egy Garai kész lett volna e méltóság elfogadására, az természetes, de a nemzet józan itélete minden ily jelöltségnek csak szóba hozását is lehetetlenné tevé. Mert ugyan ki más lett volna érdemes e méltóságra, mint Hunyadi János, az ország épségének és becsületének legerélyesebb védelmezője, minden oldalról való támadások elen? A nemzet felfogta ezt s azért kiáltá ki az országgyűlés egyhangúlag Hunyadit kormányzóvá. A magas állásra jeles tehetségei mellett ildomossága is ajánlotta őt. Ennek fényes bizonyítványát adta azzal is, hogy mindjárt indítványozta, válaszszák meg Ujlalkit helyettesévé mindazon alkalmakra, mikor az országból távol kell lennie. Ezután letette az egész országgyülés és nagyszámú néptömeg jelenlétében kormányzói esküjét.

Esküje fenmaradt s mint nyelvünk egyik régi emléke, kiválóan érdekes. Szóról-szóra így hangzik: „Isten engem úgy segéljen, bódog asszony nekem irgalmat úgy nyerjen, Istennek mind szenti érettem úgy támadjanak, Istennek szent teste én végnapomon üdvösségemre úgy méltóljék, föld tetememet úgy fogadja, onnat harmadnapra úgy ki ne vesse, magól magom úgy ne szakadjon, itéletnapon Istennek szent színét úgy láthassam, örök pokolba úgy ne temettessem, hogy az szerzést, kit ez ország szerzésére megírtanak volna, erősen és tökéletességgel mind megtartom, semmit ellene nem tészek, sem tétetek.”

Hunyadit mint kormányzót majdnem teljes királyi hatalommal ruházták fel. Csupán azt kötték ki, hogy 32 telken fölül nem tehet adományt, hogy hűtlenségi perben csak az országtanács itél s hogy az itélet alól való feloldozáshoz is annak beleegyezése szükséges; az érsekségek, püspökségek betöltése is csak az országtanács hozzájárulásával történhetik.

A többi főtisztviselőségeket is berendezték. A főtörvényszéknek tizenkét tagja lett: a nádor, az országbiró, két egyházi, két világi főúr és hat nemes. Közülök egy főpapnak, egy úrnak és két nemesnek állandóan a kormányzó mellett kellett maradnia. A jövedelmek kezelését két egyházi és két világi főúrra bízták s a mi a folyó kiadásokon felül bejött, azt a kormányzónak a királyi erősségek, városok és uradalmak visszaváltására kellett fordítania.

Az országgyülés előtt minden főúr hivatalát letenni volt köteles. Az ildomos Hunyadi azonban kivitte, hogy majdnem kivétel nélkül ujra megválasztattak. Ekkor lett Garai László, ki eddig mácsói bán volt, a derék Thallóczi Máté helyett horvát-dalmát bánná.

Mikor Hunyadi Jánost kormányzóul megválasztották, ereje gyöngeségére utalt a hivatal óriási terheivel és feladataival szemben. S ha igaz is, hogy az egész országban nem volt ember, a ki ezt az állást úgy lett volna képes betölteni, mint ő, mégis igaza volt, mikor e díszes hivatal rendkivüli nehézségeire, az útjába gördülő akadályokra mutatott. Mert annyi és oly sokféle ellenséggel kellett megküzdenie, hogy szinte hihetetlennek látszik. És nem egynek legádázabb ellenségei közül kénytelen volt kedvét keresni, vele karöltve haladni, hogy legalább egy időre megnyerje a haza ügyének. Nem tulozunk, ha azt mondjuk, hogy Hunyadinak nemcsak Frigyes német király s a török, hanem azok a férfiak is adtak nem csekély gondot, a kik Magyarországon nem csupán gazdag főurak voltak, hanem magas tisztviselők is, a kik mindnyájan korlátlan nagyravágyásúak lévén, nem tudták Hunyadinak megbocsátani, hogy ő nyerte el előlök a legfőbb méltóságot, noha nem mutathatott büszke ősök fényes sorára, hanem a maga eszéből, a maga erején, a maga igaz érdemei alapján emelkedett fel. E férfiakkal nem egyszer fogunk még találkozni; köztük látjuk Garai Lászlót, ki nagy nevű elődeitől csak a büszkeséget, a nagyravágyást öröklé; köztük Ujlaki Miklóst, a ki ugyan még most híve volt Hunyadinak – hiszen neki köszönheté kormányzóhelyettesi méltóságát – de a ki rövid időn megfeledkezett a Hunyadival volt barátságról, a dicső tettekről, melyeket közösen vittek véghez, s az ellenpárthoz csatlakozva, szaporítá azok számát, kik sokat kivinni ugyan nem tudtak, de sokat meg tudtak akadályozni.

Arany-pénz Hunyadi János kormányzósága idejéből.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján négyelt pajzsban a négy pólya (kétszer) s a kettős kereszt, lent jobbról pedig a Hunyadi-család czimere: a csőrében gyürűt tartó holló. A körirat: † JOHAN(n)ES D(e) HW(niad) R(egni) VNGARIE GV(bernator). Azaz: Hunyadi János, Magyarország kormányzója. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.

Legelső teendője Hunyadinak nem volt valamely nagyszabású vállalat. A várnai csata alkalmával Vlád-Drakul havasalföldi vajda megcsalta a magyarokat s a visszavonuláskor, mint említők, Hunyadit elfogta. Az országtanács erélyes föllépésére hamar elbocsátotta ugyan, de nem csodálkozhatunk rajta, hogy Hunyadi nem bízván benne, mindjárt a következő évben megtámadta, letette s helyébe Dán-t emelte a vajdai méltóságra. Dán azonban nem soká állott Havasalföld ügyei élén. Drakul ismét túlsúlyra jutott s Dánt kivette a nyeregből. Ennek segítségére tört be most Hunyadi Havasalföldbe. A hadjáratra való készségét az is előmozdítá, hogy Vlád török segélycsapatokkal Erdélybe is becsapott s nagy rablásokat vitt véghez. A magyarok a törcsvári szoroson át nyomultak Oláhországba. A Jalomicza partján egész véletlenül ütöttek a mit sem gyanító török-oláh seregre. Az oláhok nem mulasztottak el tanulni fejedelmöktől: tömegesen átmentek a Hunyadi táborában levő Dánhoz. Havasalföld sorsát ez az egy csata eldönté. Maga Vlád-Drakul is foglyul esett s fiával együtt, Dán parancsára, a tergovistyei piaczon lefejeztetett. Ugyanekkor István moldvai vajdával szövetséget kötött Hunyadi.

Mikor a havasalföldi hadjáratából hazatért, a hős vezért más ügy foglalkoztatá. Az országgyülés ismét követséget menesztett volt Frigyeshez, hogy adja ki Lászlót, a szent koronát s Magyarországnak kezén volt részeit. De Frigyes tudni sem akart erről. A magyar országtanács ezért elhatározá, hogy fegyveres erőhöz nyul. Mielőtt azonban az ellenségeskedést megkezdték volna, követet küldöttek Bécsbe: jelentse ki a bécsiek előtt, hogy a magyaroknak eszök ágában sincs Ausztria ellen valamit tenni, hanem csakis közös uralkodójukat, Lászlót akarják zsarnok rokona kezéből kiszabadítani. Szólítsa tehát fel őket, hogy csatlakozzanak, vagy legalább viseljék magokat semlegesen. A bécsiek nem mondtak sem igent, sem nemet, hanem az osztrák rendek legközelebbi gyülésére utaltak, mely bizonyára lépéseket tesz arra, hogy Frigyest s a magyarokat kibékítse. De a magyarok megunták a sok huzavonát s elhatározták, hogy még őszszel megindítják a hadjáratot.

A hadjárat novemberben csakugyan megkezdődött. Hunyadi és Rozgonyi Rénold betörtek Stiriába, majd előnyomultak Frigyes akkori lakóhelye, Német-Újhely felé. A magyarok erélyes föllépése megtette a maga hatását. Rövid időn követek érkeztek Frigyestől és Bécs városától, békét kérendők. Hosszabb alkudozás után végre megegyeztek, hgoy a jövő évi Gyertyaszentelőre (február 2.) összegyülnek Bécsben a két fél képviselői, Carvajal János bíboros és szentszéki követ elnöklete alatt. Ezután a magyar sereg tetemes zsákmánynyal hazatért.

A magyar követek a mondott alkudozások kedvéért fel is mentek Bécsbe; köztük volt Széchi Dénes esztergomi érsek, Palóczi László országbiró, Garai László, Ország Mihály és mások. De kitünt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni, s így a magyar követség eredmény nélkül tért vissza. Már kitörőben volt az uj háború, mikor a pápa közbelépett. A követek, kikhez most Hédervári nádor és Széchi Tamás is csatlakozott, ujra megkezdték az alkuvásokat. Junius elsején csakugyan oly egyességre léptek, hogy a felek között két éven át fegyverszünet legyen. A Frigyes és testvére: Albert kezén lévő magyar városok és várak birtokukban maradjanak, míg a magyarok vissza nem váltják azokat; de Győrt Frigyes azonnal visszabocsátani tartozik, a győri püspök által három évi részletekben fizetendő háromezer arany forintért; a várőrség azonban minden felszerelésével együtt kivonulhat. Novemberben megkezdték az alkudozásokat az állandó béke iránt. A Frigyes és Garai László között fenforgott ügyre nézve azt határozták, hogy köztök ujabb kiegyezésnek van helye, de ha nem egyeznek meg, Garai köteles lesz ismét visszatérni a fogságba, hol ekkor öccse János volt túszul helyette.

Ez időben sűrűn tartottak országgyüléseket. Ugy látszik, senki sem akart egyedül a maga felelősségére eljárni. Ez évben is kettőt tartottak, az egyiket márcziusban, a másikat szeptemberben. Az elsőnek határozatai fenmaradtak s igen sok érdekest tartalmaznak. Ezek szerint Lászlót mindenki elismeri királyul. A ki el nem ismeri, azt hűtlenség bűnébe esettnek tekintik. Foglalkoztak az országgyülésen az egyház ügyeivel is. Igy határozatba ment, hogy a pápától egyházi méltóságot kérni nem szabad. Minden egyházi hivatalt a kormányzó az ország-tanácscsal egyetértve töltsön be és pedig mindjárt megürülte után, nehogy a világiaknak alkalmok legyen magukat az egyházi javakban megfészkelniök. A papoknak nem szabad világi ügyeiket egyházi hatósághoz vinniök, sem Magyarországon kezdett pört Rómába felebbezniök.

Megérzik e törvényeken, hogy az ország sok rendetlenségnek volt színhelye. Különösen gyakori volt a hivatalos hatalommal való visszaélés s a hatalmaskodás. A megyei tisztviselőket eltiltották attól, hogy utjaikban a lakosoktól ellátást követeljenek. A birságoknak törvényszabta rendben szedését is igen hangsúlyozzák az országgyülés végzései; úgy látszik a fő- és alispánok igen felkapták a birságok önhatalmú kivetését. Az az eset is, hogy sokan maguk szereztek magoknak elégtételt s a magok erejéből szedték be adósaiktól tartozásaikat, igen gyakori villongásra adott alkalmat. Határozattá lett tehát, hogy senki ne merészeljen úgy eljárni, különben rablónak fog tekintetni.

E törvények élő tanuságul szolgálnak arra nézve is, mennyivel alkotmányosabbak lettek Magyarország viszonyai s mennyire kezdtek a köznemesek is befolyni a közügyekbe. Különösen hangúlyozzák, hogy a királyválasztásnak az ő befolyásukkal kell történnie. Gyakorlatilag még fontosabbnak látszik az a végzés, hogy ezentúl az országgyülésen minden nemes, a kinek legalább húsz jobbágya van, megjelenni tartozik. A középnemesség tehát e szerint személyesen vehetett volna részt az országgyülésen, melynek évenként pünkösdkor kellett tartania. Azt is kimondották, hogy ezentúl a nemességre „kamara haszna” czímen adót kivetni nem szabad, mint az utóbbi években, mikor négy-négy jobbágytalan nemes egy-egy arany forint adót tartozott fizetni. És ujból biztosíták magokat, hogy külföldi hadjáratra nem viszik el őket. Arra is hoztak végzést, hogy az országos főtisztviselőket évenként választják s ily választásnak még a kormányzói hivatal is alá legyen vetve. Mindezen határozatok, melyeket a nemesség a maga érdekében hozott, lépések az alkotmányos fejlődés utján. A tisztviselők évenként való választása s az adózástól való vonakodás kétségkivül rossz hatással voltak a kormányzóra, a ki ezekben bizalmatlanságot is vehetett észre személye iránt. Úgy látszik, a főurak egy része csakugyan akkép akarta Hunyadi hatalmát korlátozni, hogy az alsóbb nemesség között pártot gyüjtött.

Hunyadi János aláirása.
(Johannes de hwnyad Regni hungarie Gube(r)nator etc.)

Különben ez időtájban a polgárságnak is jelentékeny befolyása volt már. Képviselőit a királyválasztásra meghívták, s ezek az országgyülési tárgyalásokban is vettek részt.

A szeptemberben tartott országgyűlésről alig tudunk valamit. Ez fogadta el a Frigyessel kötött szerződést. Másik tárgya a nádori hivatal betöltése volt, mert Hédervári kevéssel azután, hogy Frigyessel az egyességet megkötötték, meghalt. E magas állásra Garai Lászlót emelték. Ismerve Garai féktelen hatalomvágyát, kétségkivül áldozatába került a kormányzónak, hogy nádorrá választásában megegyezzék. Némi kárpótlásul szolgálhatott, hogy Budát nem adták át Garainak, hanem ő reá bízák, továbbá, hogy a Garai előléptetésével üresedésbe jött tótországi bánságra rokonát, a derék Székely Jánost emelhette.

Miután 1446-ban a béke Frigyessel s az országban úgy, a hogy helyre állott, Hunyadi, ki a törökök kiűzését Európából életczélul tűzte ki magának, ujra harczra készült. Az időpontot annál alkalmasabbnak tartá, mert tudta, hogy a szultán Albániában igen el van foglalva. A törökök ugyanis 1447-ben óriási erővel mentek Albánia ellen, hol nehány fontos várat bevettek s csak télre huzódtak vissza. Kasztriota mindjárt elvonultok után ujra megkezdé a harczot, hogy a várakat visszaszerezze; mert tudta, hogy a törökök nemsokára visszatérnek, hogy Kroját megostromolják.

Hunyadi, hogy ne legyen egyedül saját erejére utalva – az országgyűlés az elmult évben sem mutatta magát valami bőkezűnek – követeket küldött a pápához, az arragoniai királyhoz, ki egyszersmind nápolyi király is volt, s a velenczei köztársasághoz. De a követek nem sok eredményt mutathattak fel. Hunyadit személyesen ugyan sok kitüntetésben részesíték mindenfelé: a pápa herczegi czímmel ajándékozta meg, az arragoniai király három díszesen fölszerelt paripát küldött neki, de a várt segítséget a mi illeti, a követek csak semmit mondó feleleteket hoztak. Mindez nem kevéssé bántotta Hunyadit. A pápához intézett köszönő levelében nyiltan ki is mondja, hogy a többi mind mellékes, de a török elleni harcz az életbe vágó.

De ha a pápa hidegsége rosszul is érinté Hunyadit, még sem mondott le a tervről, hogy 1448-ban nagy hadjáratot indít a törökök ellen; annál kevésbbé, mert ez évben nagy lelkesültség volt az országban. Hunyadinak a törökök ellen viselt hadjáratai egyikében sem találkozunk annyi főúr nevével, mint az 1448-i hadjárat alkalmával. Székely János tótországi bán, Thallóczi Ferencz, Marczali Imre főajtónálló, Széchi Tamás, Pelsőczi Bebek Imre erdélyi vajda s mások vettek benne részt.

Kevinél, közel Pancsovához, valami 24,000 magyar gyűlt össze. Ezen kivül Dán havasalföldi vajda is igért tetemes hadsereget s így Hunyadi bizalommal indult a hadjáratra. A legnagyobb baj az volt, hogy Brankovicshoz ismét hiába ment a felhívás. A gonosz rácz megtagadta a harczban való részvételt, sőt kém-szolgálatokat tett a törököknek, a kik így a magyarok minden mozdulatáról értesülve valának. Ennek köszönhette, hogy Hunyadi nem mint barát, hanem mint ellenség vonult át országán.

A mint a törökök értesültek a magyar sereg közeledéséről, azonnal ott hagyták Albániát s majdnem egyszerre értek a magyarokkal a Rigómezőre, arra a történelmi nevezetességű pontra, a hol alig két embernyom előtt első ízben győztek a törökök döntő csatában a délszlávok felett.

Másfél napig állott a két sereg szemben egymással, mindegyik a másikra akarván hagyni a támadást. A halogatás csak a törököknek vált hasznokra. Könnyű fegyverzetű katonaságuk soká elbírta, ha csatakészen kellett állania, ellenben Hunyadi csapatai között igen nagy számmal voltak a nehéz fegyverzetűek, a kiknek igen terhes volt a várakozás. Ezért Hunyadi szánta el magát a harcz megkezdésére.

Október 17-ikén kezdődött a csata, de ezen a napon leginkább csak előőrsi csatározásig jutottak. Október 18-án indult meg a tulajdonképeni harcz. Az első nap, mindamellett, hogy a török sereg legalább három akkora volt, mint a magyar, az utóbbi volt előnyben. De másnap már igen zavarólag hatott a magyar csapatokra, hogy a törökök negyvenezer, addig harczban nem volt, tehát semmit sem fáradt katonával megujíták a harczot. A mieink most sem engedtek, de végre is árulás következtében a törökök győztek. Ugyanis az oláhok, kik 8000-en a balszárnyat alkották, észre vevén, hogy a török csapatok már hátulról is meg akarják a magyarokat támadni, követeket küldének Murádhoz, jó szolgálataikat ajánlva fel neki. A szultán látszólag szívesen fogadta őket és csapatai közé állítá, de mivel ajánlatukat hadi cselnek tartá Hunyadi részéről, mikor látta, hogy kezében vannak, levágatta őket. Az oláhok átpártolása előtt még kétes volt a harcz, ez eldöntötte. A harmadfélnapi harczban igen leolvadt a magyar sereg s nem lehetett többé maradása a téren. Hunyadi kevesekkel együtt visszavonulni volt kénytelen. Fedezetéül azok szolgáltak, kik a szekérvárba vonultak s a kik egytől-egyig oda is vesztek.

A rigómezei csata tervrajza.
Kupelwieser L. nyomán.

Menekülés közben Hunyadi elszakadt kisérőitől s magánosan bolyongva iparkodott haza felé. Egyszer csak rablókkal találkozik, kik a nyakán függő arany keresztet elvették tőle s meg akarták őt ölni. Szerencséjére a zsákmányon nem tudván megosztozni, összekaptak. Hunyadi az alkalmat használva, az egyiknek kirántá kardját s megölé, mire a másik futásnak eredt. A rablók kezeiből megmenekült, de további bolyongása közben ujabb baj érte: elfogták és Brankovicshoz vezették. Mondják, hogy a vén gonosztevőnek az volt szándéka, hogy Hunyadit nagy jutalomért kiadja Murádnak, de a török szultán megvetéssel utasítá vissza a gyáva és becstelen ajánlatot. Brankovics utóbb szabadon bocsátá Hunyadit, de előbb a következő föltételek elfogadására kényszeríté: Személyeért százezer arany váltságdíjat fizet, visszaadja mindazokat a várakat és városokat, melyek a Zsigmond és Lázár közt kötött tatai egyesség értelmében a magyar király birtokába kerültek, visszaadja magyarországi jószágait, melyeket Hunyadi elkobzott, büntetésül azért, hogy Brankovics megtagadta a hadjáratban való részvételt; végül kisebb fiával, Mátyással elveteti Brankovics unokáját, Czillei Erzsébetet. Mindezekre Hunyadinak esküt kellett tennie s nagyobbik fiát, Lászlót túszul adnia.

Hunyadi karácsonkor érkezett vissza Szegedre. Ekkor tünt ki leginkább az a határtalan tisztelet és ragaszkodás, melylyel a nemzet iránta viseltetett. Noha szerencsétlen hadjáratból tért vissza és Brankovicstól csak súlyos föltételek mellett nyerhette vissza szabadságát, úgy üdvözölték, mint a haza megmentőjét.

Hunyadi a rendek közt fennálló egyetértésről tudósítván a pápát, ujra segélyt sürgetett. A pápa ugyan egészben véve a béke mellett volt, de még sem hagyta a magyarokat egészen segély nélkül. A következő évben Rómában u. n. „örömünnep” tartott. Mindenki, a ki Rómába utazott, általános bűnbocsánatban részesült. Magyarországra nézve a pápa azonban kivételt tőn: kimondá, hogy a ki három napra elmegy a nagyváradi, vagy más e czélra kitűzött székesegyházba s ott lefizeti felét annak, a mibe az utazás Rómába és vissza, meg tizenöt napi ott tartozkodás kerülne, az is részesüljön a búcsú áldásaiban. Az ebből befolyó összegeket pedig a török háborúra szánta a pápa. Különben a következő három éven át a törökökkel nem került harczra a dolog. A rigómezei csata annyira kifárasztá őket, hogy győzelmöknek nem vehették hasznát. Magyarországnak is annyi baja volt, hogy nem gondolhatott a harcz megujítására. De a békealkuvások sem vezettek eredményre, mígnem Murád halálával II. Mohamed lépett a trónra, a ki minden szomszéddal békét kötvén, a magyarokkal is három évi békére lépett. Meglátjuk nemsokára, hogy miért.

Alig mult el a török hadjárat, ujra sok más bonyodalom foglalkoztatá a nemzetet. Már a mult évben, a török háború előtt, letelt volt a Frigyessel 1446-ban két évre kötött fegyverszünet, de az alkudozások úgy akkor, mint a következő évben eredménytelenek maradtak. Csak 1450-ben jött létre az egyesség. Ugyanis Frigyes, ki ez időtájban Czillei Ulrikkal ismét összeveszett, belátta, hogy nem mehet semmire, ha minden emberrel és minden párttal elrontja a dolgát. Azért mind Magyar-, mind Csehországban megegyezni óhajtott azokkal az emberekkel, a kik mint a nemzeti párt vezérei, tényleg az állam élén állottak, t. i. Hunyadi Jánossal és Podjebrád Györgygyel.

A Hunyadival kötött szerződésnek s a Magyarországgal kötött békének főpontjai ezek: Sem Frigyes, sem Hunyadi nem tesznek Magyarországra nézve semmi lépést a nélkül, hogy azt egymással meg ne beszélnék. Frigyes elismeri Hunyadit kormányzóul s rajta lesz, hogy senki által ne háboríttassék. Viszont Hunyadi elismeri Frigyes gyámságát László felett és pedig ennek tizennyolcz éves koráig, a mikor László átveszi a kormányt. Ugyanakkor Frigyes a koronát s az elszakított városokat illő kárpótlás mellett visszaadni tartozik. Garai Lászlót is fölmenté Frigyes minden iránta való tartozástól.

Miért volt hajlandó Frigyes a békére, azt láttuk. Hát Hunyadit mi birta rá, hogy megbéküljön? Miért hagyta Lászlót nagybátyja kezén, legalább miért egyezett bele a hosszú határidőbe? A magyarázat igen egyszerű. Ha Frigyes hatalma csekély volt is arra, hogy Magyarországra veszedelmes legyen, igen is elég volt arra, hogy annyi kellemetlenséget okozzon, a mennyit csak tetszik, s így már maga az a körülmény, hogy vele nem egy-két évre, hanem hosszú időre állítják helyre a békét, érdemesnek látszott némi áldozatra. Továbbá nagyon jól tudta Hunyadi azt is, hogy ő nem udvari ember. Ha Frigyes kibocsátja Lászlót, nagyon kevés reménye lehetett arra, hogy nevelését ő reá bizzák; tudta, hogy e tekintetben a királylyal rokonságban álló Czilleieknek, Garaiaknak előnyök van felette. Már pedig, hogy mivé válhatik a gyermek-király Czillei nevelése mellett, azt bárki elgondolhatta. Sokkal helyesebbnek látszék, hogy a király Frigyesnél maradjon, ki ha nem is neveli magyarosan, bár a magyar nyelvre igen is taníttatta, de mindenesetre erkölcsi szempontból helyes, becsületes irányban. Azt is láthatta Hunyadi, hogy ily esetben az említett férfiak jelentékeny befolyást nyernének a kormányra, nagy kárára a hazának, míg Frigyes némely cselszövényeken kivül, más befolyást nem birt gyakorolni.

Sok baj volt ez években Giskrával s más urakkal, mint Komorovszki Péterrel és Szentmiklósi Pongráczczal, akik valóságos rabló-uralmat űztek a felföldön. Az első ellen Hunyadi 1449-ben Székely Tamást küldé nagy sereggel, de ez megveretett, úgy hogy Hunyadi személyesen kényszerűlt hadjáratot intézni Griska ellen, mely alkalommal számos vár került a kezébe. Egészben véve azonban nem sok eredményt vívhatott ki. A lengyelek közvetítése mellett kötött körmöczbányai ideiglenes fegyverszünet, majd a mezőkövesdi végleges béke (1450. márczius) értelmében a felföld legjelentékenyebb városai: Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse, Besztercze-, Selmecz- és Körmöczbánya Giskra kezében maradtak vidékökkel, különösen Sáros-megyével együtt, melynek Giskra főispánja volt. A tőle elvett részek kárpótlásaul tetemes pénzösszeget nyert. A következő évben ujra kitört a viszály, de ekkor is az előbbi föltételek mellett kötötték meg a békét. A másik rabló-fejedelemnek, Szentmiklósinak Thúrócz-megyében volt a főfészke. Onnan Nyitrát és Trencsént majdnem egészen hatalmába keríté, sőt Ausztriába és Morvaországba is számos betörést tett. Frigyessel 1448-ban békére lépett, de a következő évben ismét nyugtalankodott, minek következtében az osztrákok hadsereggel indultak végvára, Szakolcza ellen. Ámde ekkor Hunyadi közbelépett. Maga rakta meg sereggel a várat s ennek volt köszönhető, hogy nem került osztrák kézbe.

Még egy ellenséggel kellett Hunyadinak leszámolnia. Ez Brankovics volt. Miután a pápa Hunyadit fölmenté a kierőszakolt eskü alól, Hunyadi elrendelte Brankovics jószágainak elkobzását, mint a ki hazaárulást követett el, 1450-ben pedig sereggel ment ellene. Brankovics hiába bízott a törökök segítségében, az elmaradt, sőt egyik határszéli bég felhasználta az alkalmat, hogy Kruseváczon török erősséget emeljen. A szerb fejedelem ily viszonyok között jónak látta megalázni magát. Hunyadi Lászlót szabadon bocsátá és dúsan megajándékozva atyja elé küldé. Hunyadi végre, több magyar előkelő közbenjárására, abban hagyta a harczot s hosszabb alkudozás után 1451. aug. 7-én Brankovicscsal békét kötött. E szerint Brankovics visszanyerte magyarországi jószágait, kivéve az északiakat, mint Debreczent, Nagy-Bányát, Szatmárt, Munkácsot stb., melyeket Hunyadi Jánosnak engedett át. Elhatározták, hogy a Mátyás és Czillei Erzsébet között már előbb tervezett házasság 1453-ban létre jön, de kikötötték, hogy Erzsébet anyja hitén, vagyis ó-hitű maradhasson s maga körül rácz papokat és cselédséget tarthasson.

Így állottak az ország ügyei 1451-ben. A béke meg volt kötve a törökökkel, Frigyessel, Brankovicscsal és Giskrával. Az országnak kissé hosszabb nyugalomra lehetett kilátása, mely alatt kiheverheti a sok viszály- és veszély okozta sanyarúságot.

Ezüst pénz Hunyadi János kormányzósága idejéből.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján ugyanolyan czimerpajzs, mint a 193. lapon közölt aranypénzen. A körirat: †      JOHAN(n)ES D(e) HW(niad) R(egni) VNGARI(e). A hátlapon koronás alak, jobbjában karddal, baljában az ország almájával. A folytatólagos körirat: DESPO(ta) GVB(er)N(ator). Azaz: Hunyadi János, Magyarország kormányzója.

4. V.László (1452-1457)