A királynők fogságban, a nádor halva: Magyarországnak ily körülmények között nem volt kormánya. Hogy a bajon segítve legyen s a németek és csehek részéről is némi segély vagy legalább semlegesség biztosíttassék, a diakovári vésznap hirére Budán összegyült rendek elhatározák, hogy Zsigmondot behivják s őt „Magyarország főkapitánya és ura” czimmel a kormány élére állítják. De e czim sem szerzett neki nagy hatalmat s csak akkor tehetett valamit, mikor sikerült neki néhány előkelő családot, mint a Garaiakat, Maróthiakat, Frangepánokat a maga részére nyernie. Ezek segélyével aztán 1387 elején Horvátországba nyomult. De nemsokára abban hagyta hadjáratát, mert a lázadók oly hireket terjesztettek, mintha a királynőket azon esetben, ha Zsigmond őket szorongatja, elviszik Nápolyba. Még hadjárata alatt alkudozásba lépett Velenczével és kieszközlött annyit, hogy a köztársaság nehány hajót czirkáltatott a magyar tengerparton s ekkép a királynőket az elszállítás ellen biztosítá.

Velencze Zsigmond és Mária pártján állott a nápolyi párttal szemben, s erre jó oka volt. Valami gyöngédséggel nem viseltethetett ugyan azon Lajos leánya irányában, ki porig alázta, de fölül emelkedett a haragtartáson, tekintve azt, hogy rá nézve az volna a főveszély, ha Magyarország és Nápoly koronája egy főn egyesülne. Ezen főokon kívül még az is hathatott a köztársaságra, hogy érdekében állott Venczellel, Zsigmond bátyjával jó lábon állania s hogy Magyarországgal való üzleti összeköttetések az utolsó években ismét gyarapodtak.

Zsigmond a királynők érdekében megtevén, a mit tehetett, visszatért Budára, azon szándékkal, hogy a maga részére a magyar királyi koronát megszerezze. E czélból a pártján álló urak Budán, 1387. márczius havában gyülést tartottak, a melyen őt királylyá választották s meg is koronázták. E tény magában helyes volt. A nemzet beleunt azon félszeg politikába, melyet a királynők Zsigmond irányában folytattak s a politikai cselszövényeknek ily határozott eljárással végét szakítani czélra vezetőnek mutatkozott. De nem volt helyes mód. Azzal, hogy Zsigmond, mint ez a választási okmányból nyilván kitünik, csak egy párt által választatott királylyá, megkönnyíté uralma törvényességének megtámadását. Sajnos, hogy Zsigmondnak hosszú kormánya alatt e hibával gyakran találkozunk, t. i. hogy a pillanati sikerért a jövőt koczkáztatá.

Mint király megköté Velenczével a szövetséget, melynek következtében Barbadico János április végén jelentékeny erővel ostromolni kezdé Novigrádot, támogatva a szárazföld felől Frangepán János által. A most már a királyi jövedelmek felett rendelkező Zsigmond egyébként is erélyesen lépett fel. Vezérei, kik között Losonczi László, a Szentgyörgyi Tamás helyére kinevezett bán, Maróthi János, a Kanizsaiak és Garai Miklós, mácsói bán, a meggyilkolt nádor fia voltak a kiválóbbak, nem egy csatában verték meg a fölkelőket. Különösen az utóbbi fejtett ki nagy erélyt. Először is tönkre tette a Temes-vidéki lázadókat, azután átkelt a Dunán, több erősséget bevett, köztük Pozsega várát. Itt foglyul esett Horváthi János, ki a feladáskor kötelezte magát Mária kiszabadítására. Addig kezesül Simontornyai István őrizetére bizattak. Ez azonban elszöktette őt Boszniába, hol a lázadás főistápolójától, Tvartkó királytól segélyt nyert, melylyel az idő közben igen erélyesen szorongatott Novigrád fölmentésére indult. Utközben azonban a Frangepánok által elfogatván, csak oly feltétel alatt bocsáttatott szabadon, ha kötelezi magát, hogy a királynők szabadulását kieszközli. Palisnai most már, hogy Horváth is csak kedvezőtlen hireket hozott számára, kész volt a várat feladni, szabad elmenetel föltétele alatt. De mielőtt Máriát szabad lábra helyezte volna, jónak látta megesketni, hogy sem rajta, sem Horváthin nem fog soha bosszút állani. Mária junius 4-én szabadult ki kilencz havi fogság után. Erzsébet ezt nem érte meg. Fogsága alatt rejtélyes módon végzé életét; némelyek szerint megfojtották, mások szerint megmérgezték. Az egész dolgot nagy titokban tartották, úgy hogy biztosat róla nem mondhatni.

Máriát velenczei hajón előbb Nónába szállíták, a hol Zára város nevében Paulus de Paulo történetíró, kinek műve egyik forrása e kor történetének, üdvözölte, majd Zenggbe, hol Velencze küldöttsége tisztelkedett nála. Innét julius 1-én indult el s pár nap mulva Zágráb tájékán találkozott férjével, Zsigmonddal, kivel e városban egy hónapnál tovább mulatott. Részint itt, részint már utazása közben minden felől kapta az üdvözlő leveleket Mária. A legelsők egyike volt a pápáé, ki egyuttal a Velencze iránt való háladatosságra is emlékezteté. De ez fölösleges gondoskodás volt. Mária nyiltan kimondá, hogy szabadulását Velenczének köszönheti, s hogy csak akkor érzé magát szabadnak, midőn velenczei hajóra lépett. Barbadicot anyagilag is szépen jutalmazá. Zsigmond pedig megerősíté a Nagy Lajos és Velencze közt 1381-ben kötött turini békét. Az, hogy Velencze ennyi szolgálat után ezen terhes béke megerősítését kedvezményül kérte a magyar királytól, kétségkivül igen jelentékeny tanusága Magyarország ekkori hatalmának, melyet ezen zavarok, ha csorbítani képesek voltak is kissé, de meggyöngíteni nem.

Zsigmond király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján váltakozva a magyar és brandenburgi czimer. A körirat: † SIGISMVNDI D(e)I G(racia) R(egis) VNGARIE. Azaz: Zsigmondé, Isten kegyelméből Magyarország királyáé. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. Azaz: Szt. László király.

Zágrábból a királyi pár Székes-Fehérvárra utazott, hol idő közben az országgyülés összejött. A fiatal királynő a rendek őszinte részvéte mellett panaszlá el sorsát. E gyülés más tekintetben igen fontos. Mint láttuk, Zsigmond királysága egy párt választásán alapult s még azt sem lehetett tudni: vajjon Máriának is nincs-e ellenére? Mária tehát eloszlatá a kételyeket s férjét e szavakkal „Imhol a ti királytok!” mutatá be a rendeknek. De ez alkalommal Károlynak a tulajdonképeni Magyarországban levő hivei is elismerék, kikötvén az addigiakért, még Horváthi és Palisnai részére is a bünbocsánatot. Mária ugyan nem mondott le a királyi jogokról s mig élt, férjével mindvégig közösen uralkodott, de a hatalom tulajdonkép mégis Zsigmond kezébe került.

A királynő kiszabadultával nem volt még vége a lázadásnak. Zsigmond és hivei éveken át változó szerencsével harczoltak a Károly-, vagyis most már László-pártiak ellen. E harczoknak azonban szomorú következményök lett. az ország területi épségére. Ugyanis Dalmácziát nem tudta a központi kormány kellőleg védelmezni, minek következtében Tvartkó azt Zára kivételével 1389-ben meghódította s azontúl magát „Ráczország, Bosznia és a tengermellék királyá”-nak czimezé.

Szerencse volt az országra, hogy midőn a bosnyák fejedelem hatalma tetőpontján állott, a lázadókat két nagy csapás sujtá. Ugyanis Palisnai meghalt 1390-ben, Tvartkó pedig 1391 elején. Abban elveszett a lázadás szellemi fővezetője, ebben pedig anyagi főpártfogója. Tvartkó utóda: Dabisia maga is belviszályokkal lévén elfoglalva, a lázadókat nem segíté. Zsigmond e körülményt felhasználni óhajtván, 1393-ban Garai Miklós volt mácsói, most horvát-dalmát bán és Maróthi vezérlete alatt tetemes sereget küldött ki, mely a lázadók főfészkeit: Dobort és Osztroviczát bevette. Ezen erélyes föllépésnek az a haszna is volt, hogy Dabisia megijedvén a királyi fegyverek szerencséjétől, késznek mutatkozott, hogy Dalmácziát egészen visszabocsátja, Zsigmond felsőségét elismeri, sőt azt is elfogadja, hogy halála után Bosznia közvetlenül Magyarországhoz csatoltassék. Dobor várában volt Horváthi János is, de az a bevétel előtt kimenekült. Nem sokára azonban utolérték, Pécsett tüzes fogókkal csipdesték, majd lófarkhoz kötve vonszolták s felnégyelt hullájának egyes részeit a város kapuira függeszték.

A Doborból elillant fölkelők egyike volt Hédervári Kont István, fia Miklósnak, Nagy Lajos egyik kitünő nádorának. Ez társaival, kiket a nép „bujdosók”-nak nevezett, az üldözés elől a szerémi rengetegekbe vette magát. Egy alkalommal az elfogatásukkal megbizott Vajdafi György álmukban lepte meg őket. Vitéz férfiak voltak s talán keresztül vágják magukat, ha fegyverre kerül a dolog, de az esküvel igéré, hogy bocsánat eszközöl ki számokra Zsigmondtól, ha szép módjával követik. Ezek bíztak az igéretben, de útközben Vajdafi Karom nevű helységnél vasra verette őket. Ők ezt is Zsigmond parancsának tulajdonítván, elhatározták, hogy ha eléje vitetnek, nem fogják őt királyul tisztelni. Igy is történt. Zsigmond ezen annyira dühbe jött, hogy őket azonnal törvényes itélet nélkül lefejezteté a budai Sz. György-téren, saját palotája az u. n. „Friss-palota” előtt. Kontot, mint vezért, hagyták utolsónak. „Száz halálnak néztem már szemébe, ettől sem rettegek” mondá, s hanyat fekve, s a bakóra nézve fogadta a halálos csapást.

E jelenetnél Csóka nevű fegyver-hordója oly keserves sírásra fakadt, hogy maga a király is megszánta. „Ne sírj fiam, – mondá neki – ezután én leszek a te urad, hatalmasabb és bőkezűbb az eddiginél!” „Neked bizony, cseh disznó, nem szolgálok” felelt fájdalmában és dühében Csóka, mire a király intett s őt is lefejezteté.

Kont és társainak kivégeztetése egyik leghibásabb tette volt Zsigmondnak. Nem mintha a halált nem érdemelték volna meg; arra rászolgáltak azzal, hogy hazaárulóképen a bosnyák fejedelemmel szövetkeztek s a haza épségét neki feláldozták. De a magyar nemzet törvényszerűségét kivánó szelleme visszaborzadt a mód önkényes voltától. A törvénylátás nélküli kivégzés vértanukká tette ez embereket s még száz év mulva is verseket énekeltek tiszteletökre.

Mig Magyarországon a különböző pártok azzal voltak elfoglalva, hogy egymást pusztítva az államot gyöngítsék, addig délen mindinkább elhatalmasodott a török.

1375-ben Murád nagy hadat indított a szerbek és bolgárok ellen. Mindkét nép, ez gyávább, az hősiebb védelem után megveretett. Mindkét fejedelem köteles lett a szultánt főurául elismerni, a bolgár fejedelem oda adá leányát a „nagyúr” háremébe, a szerb meg arra köteleztetett, hogy évenkint ezer font ezüstöt fizessen adóul s bármely hadjáratban ezer lovassal támogassa a szultán seregét.

Lázár fejedelem, így hívták a szerbet, tizenkét évig tűrte a megalázást. Most elkezdett szomszédaival a török elleni közös fellépés iránt értekezni s ezen alkudozásnak volt gyümölcse, hogy midőn a török 1387-ben rablóhadjáratra indult, a huszezernyi seregből csak ötezer ment haza. De ez nem marad bosszulatlanul. Bolgárország nagyjából már 1388-ban megtöretett, a következő évben pedig Lázár volt a soros.

Törökök.
XIV. századi rajz a nürnbergi muzeumban.

A szerb fejedelem tudta ezt előre, megmozdított tehát minden követ a maga érdekében. Bosznia ujra föllépett egész erejével, az albánok is megjelentek a harcztéren, sőt azt is képes volt Lázár kieszközölni, hogy Garai Miklós mácsói bán is segélyül jöjjön. Pedig láttuk, hogy a bosnyák fejedelem ekkor nagy ellensége volt hazánknak. A csata Bosznia, Albánia és Szerbia határán, a Rigómezőn, vívatott. Hosszú és véres volt a harcz, de kétes kimenetelű. A törökök magukat mondják győzteseknek, míg a keresztény világ az ellenkező nézeten volt. A csatában mindkét fél elveszté vezérét. Murád orgyilkosságnak esett áldozatul. Egy Kobilovics Milos nevű szerb valami fontos ügyet színlelve, a szultán sátrába jutott, s ott átdöfé őt. De Murad még élt annyi ideig, hogy meglátta, a mint Lázárt elfogták s előtte lenyakazták, és hogy fiát Bajazidot maga helyett a trónra ültették.

De ha a csata eldöntetlen volt is, hatása mégis felért egy győzelemmel a törökökre nézve, mert a benne részt vett fejedelmek minden erejöket ezen összecsapásra fordították, míg a török a veszteséget meg sem érzé. Ennek volt következménye, hogy István, az atyjánál különben is sokkal hitványabb uj szerb fejedelem, sietett, hogy az uj szultánt testvérének a hárembe adásával megkérlelje, elfogadván egyszersmind a régi függő viszonyt is, adózással és katonaállítással.

Bajazid, kit a török krónikások „ilderim” (villám) melléknévvel szoktak czimezni, a következő évben meghódította Bolgárországot. A töröknek az Al-Duna körüli ezen terjeszkedése a Dunától éjszakra fekvő melléktartományainkra is érezhető hatással volt. E hatás azonban reánk nézve épen nem volt kedvező. Mind általánosabbá vált a hit, hogy Magyarország nem képes a törökök ellen kellő védelmet nyujtani. Havasalföld vajdája: Mircse, továbbá Moldváé: István ez okból a lengyel királylyal Jagello Ulászlóval léptek szövetségre, ki Lengyelország hatalmát addig hallatlan nagygyá tette. De Zsigmond ezt nem volt hajlandó tűrni s a nemzet is teljes készséggel jelent meg zászlai alatt. Mircse látván a magyar nemzet által kifejtett erőt, kinyilatkoztatá, hogy ama szövetséggel nem volt szándéka Magyarországtól elszakadni, hanem azt csupán a török ellen kötötte, egyszersmind megujítá hűségi esküjét. Másként István. Ez eltorlaszolta az erdélyi havasokon keresztül vezető szorosokat s azt hitte, hogy most már bátran daczolhat a magyarokkal. De rosszul számított. Kanizsai István, a székelyek főispánja, rettenthetetlen s a helyszinnel ismerős székelyeivel széthányatta az akadályokat s az azokat védő moldvaiakat visszaűzte. Erre a magyar sereg bevonult Moldvába, a vajdát több csatában megverte s székhelyét Szucsavát is, mely város jelenleg Bukovinához tartozik, bevette. Most már ő is belátta, hogy van még erő a magyar nemzetben. Fényes kisérettel járult tehát Zsigmond elé, térdre borult előtte, ruhája szélét csókolta s ujra letevé a hűségi esküt. Zsigmond megbocsátott a megalázott vajdának és szerencsésen visszatért országába.

Mindez történt 1390-ben. De ugyanebben az évben, ugyancsak a Kárpátokon túl más események is történtek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a hazafiak örömét a moldvai hadjárat sikere felett megzavarják. Hedvig királyné ugyanis a lengyelek ismételt unszolására, de saját nagyravágyásától is indítva, személyesen vezetett hadat az őrséggel csak gyéren ellátott Vörös-Oroszországba, melynek egy részét, mint láttuk, közvetlenül Nagy Lajos halála után szakíták el a lithvánok. Hedvig az említett tartományt Lengyelországhoz kapcsolta, miután a kormányzó: Kapolyi János a túlhatalom elől kardcsapás nélkül visszavonult. Ezt Zsigmond kénytelen volt eltűrni, mert nagy szüksége volt Hedvig jóakaratára, kit a nemzet egy része szeretett volna Mária halála esetén, mi a királyné beteges állapota miatt csak pár év kérdése lehetett, a király mellőztével trónra emelni. Ezért 1394-ben az Uj-Szandeczen kötött békében ideiglenesen lemondott Vörös-Oroszországról. Az ideiglenes lemondás azonban állandó lett s e tartomány Lengyelországnak 1772-ben bekövetkezett első felosztásaig annak birtokában maradt.

Az 1391-iki év szintén fontos a török hatalom terjeszkedése történetében. Ekkor kezdték el későbbi fővárosukat, Konstantinápolyt ostromolni, ekkor intéztek ujabb becsapást a tulajdonképeni Magyarországba, mely azonban a nagy-olasz-i vereségökkel végződött. Ez évben kezd el Magyarország hadi lábra helyezkedni ellenök, hozzák a törvényeket a „török haború tartamára”, nem sejtve, hogy az több mint háromszáz évet jelent. A következő esztendőben már Zsigmond személyesen vezetett ellenök sereget, melyben németek és csehek is vettek részt, köztök a király rokonai: Józsa, meg Prokop, a brandenburgi és morva őrgróf. E hadjáratot Bolgárország felé intézték és folyama alatt több várat szereztek meg részünkre. Pár év mulva azonban ezeket, mint Bodont (Viddin), Szilisztriát, Nikápolyt stb. ismét elfoglalák a törökök. Zsigmond most követséget küldött Bajazidhoz, azzal a megbízással, hogy követeljék az elfoglalt várakat vissza. De ez csak ürügy volt. Jól tudta, hogy Bajazid arra nem lesz hajlandó, de miután akkoriban állandó követek nem voltak a külföldi udvaroknál, más országok állapotáról, fejedelmeik gondolkozásáról csak ily módon lehetett tudomást szerezni. E tekintetben ez a követség is megfelelt czéljának, mert Bajazidnak s általában az akkori török nemzetnek felfogását igen világosan tanusító választ kapott. A szultán ugyanis abba a terembe vezette a követeket, mely a bolgár háborúban szerzett zászlókkal és fegyverekkel volt diszítve s így szólt hozzájok: „Térjetek vissza uratokhoz s mondjátok meg neki, hogy jogom Bolgárországhoz ezekben a fegyverekben van, amelyeket itt láttatok!”

Az utolsó évek alkalmasak voltak arra, hogy a magyarok mindinkább meggyőződjenek a török veszedelem egész komolyságáról s csakugyan ekkor igen tetemes rendkivüli adókat ajánlott meg a nemzet. De már a külföld figyelmét is fölébreszté a mohamedánok terjeszkedése Európában. Különösen Francziaországban, a lovagok hazájában, támadt egész mozgalom. A franczia lovagoknál ugyanis még ekkor sem ment ki a divatból a Szentföldre való zarándoklás, s ez utakból a „hitetlenek” elleni gyűlölet folyton táplálékot merített. Ilyen keletre zarándoklott lovag volt Boucicault János. Utjában azon, mint látni fogjuk, nem helyes meggyőződésre jutott, hogy a törököket nemcsak Európából, hanem Jeruzsálemből is, könnyű szerrel ki lehetne űzni. Hogy a viszonyokkal jobban megismerkedjék, előbb a görög császár, majd a török szultán szolgálatába lépett. A szultánnal egy kisázsiai hadjáratban is részt vett. Visszatérvén keletről, előbb Zsigmond udvarában izgatott a keresztes háború mellett, majd Nyugot-Európában tett körutat eszméje érdekében. És csakugyan működésével roppant lelkesedést keltett. Igy tulajdonkép nem volt egyéb formaságnál, hogy Zsigmond 1394-ben Kanizsai Miklós tárnokmestert elküldé Francziaországba, hogy fesse le a Magyarországot fenyegető veszélyt, kérjen segítséget s ajánlja fel a vezéri szerepet VI. Károly királynak. Ez félkegyelmű lévén, a felajánlott szerepet nem vállalhatta magára, de a francziákra nem téveszték el hatásukat Bajazid hírül vitt nyilatkozatai, hogy lovait Szent Péter templom főoltáránál fogja abrakoltatni és hogy Rómából keresztény fejedelmekkel környezett udvarából fog az egész világnak parancsokat osztogatni. Csakugyan már 1395-ben megjelent 600 franczia lovag Magyarországon D’Eu gróf franczia connétable vezérlete alatt.

János burgundi herczeg és neversi gróf pecsétje.
A pecsét a viselet és a fegyverzet szempontjából kiválóan érdekes. A herczeg tetőtől talpig vasba van öltözve. Még lovának fejét is vaslemez borítja. A sisak tetején, valamint a pajzson és a lótakarón az Anjou-liliomok. Az utóbbin a burgundiai czimer is látható. A körirat: † SIGILLUM JOHANNIS DUCIS BURGUNDIE, COMITIS NIUERNENSIS ET BARON(is)… Azaz: János, burgundiai herczeg, neversi gróf… pecsétje.

Ugyanez időtájban Zsigmond szövetséget kötött Mircse havasalföldi vajdával s az oláh bojárokkal. E szövetség szerint a vajda köteles volt mindannyiszor személyesen részt venni a török elleni háborúban, valahányszor a magyar király részt vesz abban, ha pedig másnak áll vezérlete alatt a magyar sereg, úgy seregével támogatja azt, minden esetben tartozván azt élelemmel ellátni.

Már 1395 tavaszán vezetett Zsigmond sereget az Al-Dunához. A törököt visszaszorította s Kis-Nikápolyt bevette. E hadjáratban az oláhok csakugyan buzgón segítették, de midőn a nagyobb hadviselést a segélycsapatok meg nem érkezte folytán azok ellenére, kik attól tartottak, hogy a magyar sereg visszavonulta után a törökök rajtok állanak bosszút, a jövő évre halasztotta, hogy a törököt kiengeszteljék, az oláhok a szorosokat eltorlaszolták s a sziklákról méregbe mártott nyilakkal lövöldöztek a haza vonuló magyarokra. Maga a király is életveszélyben forgott s csak annak köszönheté menekülését, hogy az őt környező lovagok a rálőtt nyilakat pajzsaikkal felfogták. Szerencsére Garai Miklós és Perényi Péter csapatai megmászták a sziklákat s a nyilasokat leölték vagy a mélységbe lökdösték. Igy menekült meg a magyar sereg.

Annak, hogy Zsigmond az 1393-iki hadjáratot oly korán abbanhagyta, más oka is volt; az t. i., hogy neje: Mária királyné május 17-én elhunyt.

Ő egyike volt a legszerencsétlenebb asszonyoknak. Leánya Magyarország leghatalmasabb királyának, örököse, majd uralkodója egy nagy birodalomnak, de abból, a mi egy nőt boldoggá tehet, vajmi kevés része volt. Tizenkét éves korában királylyá lett, neve alatt sok cselt szőttek, letették őt a trónról, majd arra visszahelyezték. Tizenhat éves volt, midőn kilencz hónapig fogságban sínlődött, mi közben nem egyszer kellett a halálnál is borzasztóbb félelmeket kiállnia. Mikor pedig a börtönből kiszabadult, a még élte virágában levő nő már elaggott és végkép meg volt törve. Nem élt boldog családi életet, melyben szenvedéseiből felüdült volna, mert sem ő nem szerette Zsigmondot, sem az őt. Igy élete csak a szenvedések hosszú lánczolata volt.

Halála Zsigmondra mégis nagy csapás volt, mert magyarországi uralma csak e házasságon alapult s ha a nemzet megválasztotta is királyul, nem lehetett biztos a felől, nem nyer-e túlsúlyt Hedvignek vagy Nápolyi Lászlónak pártja? Azért sietett haza Kis-Nikápoly bevétele után.

De csakhamar látta, hogy komolyabb mozgalom nem támad, azért folytatta előkészületeit a török elleni hadjáratra. Elment Prágába, hogy bátyját, Venczelt a csehekkel és németekkel kibékítse, ki aztán fáradozásai jutalmául Németország helytartójává nevezte ki. E hivatal sokszor elvonta ugyan, mint látni fogjuk, Magyarországtól, ez alkalommal azonban mégis kieszközlé, hogy számos német lovag csatlakozott seregünkhöz Hermann nürnbergi várgróf, János nürnbergi gróf s a németrend nagymestere, Czillei Hermann és mások vezérlete alatt. Ezután Kninbe utazott Zsigmond, fogadta az oda érkezett franczia és rhodusi (Rhodus a Johannita-rend birtoka volt) hajókat, melyek a Velencze által kiállított hajókhoz csatlakoztak.

Alig tért innen vissza, már gyülekezőben voltak Budánál mind a magyar csapatok, mind a külföldiek. Valamennyi közt kitüntek a francziák. Francziaországban a nép tömegesen kivánta fölvenni a keresztet. De a vezérlő férfiak célszerűbbnek tartották, hogy kisebb csapatot küldjenek s azt minden szükségessel ellássák. A francziák száma 10–12,000 volt, köztük négy királyi herczeg, u. m. a Félelem-nélküli János (Jean Sans Peur) neversi gróf, a burgundi herczeg fia, Bourbon Jakab, lamanche-i gróf, Fülöp és Henrik bari herczegek, az említett connétable, továbbá Vienne-i János tengernagy, Bouccicault, a hadjárat lelke, az agg Coucy gróf és Guy de Trémouille herczeg. Ezek saját költségökön számos hajót rakattak meg élelmi szerekkel, de a fényűzési czikkek, u. m.: cselédség, táncosnők, arany, ezüst asztali készletek sem hiányoztak.

Az egész keresztény sereg közel százezer emberből állott, úgy hogy nyolc napra volt szükség, hogy a Dunán átkelhessen. A hadjárat terve nem volt előre megállapítva, mert azt hitték, hogy a szultán Ázsiában van s nem is merészel ellent állani. Ez az elbizakodottság egyik főhibája volt a seregnek. Boton, Orsova könnyű szerrel kezünkbe estek. Az első bevételénél Zsigmond a fiatal neversi grófot háromszáz társával lovaggá ütötte. Racsovát már ostrommal kellett bevenniök, Nagy-Nikápolyt pedig hat napig hiába vívták.

Ekkor érkezett a híre, hogy Bajazid kétszázezer emberrel közeledik. A francziák nem akarták ezt hinni, sőt Boucicault a kémnek, mint álhírek terjesztőjének, a fülét akarta levágatni. De nemsokára megczáfolták a törökök Boucicault nézetét, oly gyorsan jelenvén meg, hogy a keresztény seregnek nem volt ideje, hogy kedvező csatateret kiválasszon, hanem Nikápoly alatt háttal a Dunának, tehát visszavonulási út nélkül, kellett állást foglalnia, 1396. szeptember hó 28-án.

A hadi tanácskozás a legnagyobb rendetlenségben folyt le. A törökök hadrendszerével ismerős magyarok, élükön Zsigmond királylyal, az első sorba oláhokat, bosnyákokat s magyar könnyű lovasságot akartak helyezni, de a francziák, kik becsületbeli dolognak tekinték, hogy az első sorban harczoljanak, az elsőséget nem akarták másnak átengedni. Hiába magyarázták nekik, hogy a török előcsapatok a nép söpredékéből állanak, kár lenne a legjobb erőt ellenök fordítani. Megmaradtak nézetök mellett, Zsigmondban pedig nem volt annyi erély, hogy ellenökre is végrehajtsa azt, a mit czélszerűnek tartott. Ennél fogva a sereget a következőkép állították fel: első sorban álltak a francziák és angolok, élükön a neversi gróffal, a connétable-lal s Coucy-val; a második sorban magyar és német csapatok Zsigmond alatt, a harmadikban csehek, lengyelek, bosnyákok Garai Miklós horvát bán alatt. A szárnyakon magyar könnyű lovasok és oláhok foglaltak állást. Ez utóbbiak most ismét hozzánk csatlakoztak. Bajazid seregét a keresztényekkel szemben állítá fel, de a javát, mintegy negyvenezer embert, elrejté egy domb mögött. A támadást részünkről a francziák kezdték meg. A török sereget nagy vitézül áttörték, mi közben mintegy tizenötezren vérzettek el csapásaik alatt. De a szerencse elkapta őket. Józanabbjaik s a megállapodás ellenére, mely szerint az első támadás után az őket követő második hadrendet kellett volna bevárniok, oly gyorsan törtettek előre, mintha ellenség nem is volna előttök. Hogy a megszalasztott törököket üldözhessék, leszálltak lovaikról s a mint egy dombra felértek, nagy meglepetésökre feltünt előttök a szultán negyvenezer embere. De nem sok idejök maradt az ámulatra. Mert a törökök átmentek a támadásba. A francziák ekkora már kifáradtak és egymásután hullottak el vagy estek fogságba. Részöket a szárnyakra vetették, mire általános zűrzavar támadt, melyben csak Zsigmond állt még vagy tizenkétezer emberrel egy darabig ellen. De már el volt veszve a csata s ezek a csapatok is csakhamar ingadoztak. Zsigmond maga is életveszélyben forgott s csak nagy nehezen tudott a hajókhoz menekülni. A Dunán lehajózva, a Fekete-tengeren keresztül való utat választá, a két Kanizsai, Czillei Hermann, Neillac Filibert, a János-vitézek nagymestere, és Garai Miklós kiséretében, miután Bebek Detrét nádorul, Pásztói Jánost országbíróul haza küldé Garai Jánossal együtt.

Nikápoly.

A csekélyszámú hajókon csak kevesen menekülhettek meg. A keresztények legnagyobb része foglyul esett. S most következett a legborzasztóbb. Bajazid szultán megtudván, hogy a csata hatvanezer emberébe került, elrendelé, hogy a húsz esztendőn felüli foglyok furkós bottal agyonveressenek. A mészárlás reggeltől délután négy óráig tartott, mikor végre a basák a szultán lábához borulva kérték, szüntesse meg a további vérontást. Csakugyan abban hagyta az öldöklést s a megmaradt foglyokat osztályra bocsátá. Eleinte csak a neversi grófnak, kinek királyi származását megtudta, akart megkegyelmezni, megengedvén neki, hogy még huszonnégyet kiválaszszon társai közül. Ezek között voltak a francziák vezérei, az elesett Viennei János kivételével, és két német, kiket a herczeg lovagiasságból megszabadított. Váltságdíjokat kétszázezer aranyban állapították meg, melyhez Zsigmond százezerrel járult, a Velencze által évenként fizetett hétezret kötvén le egy olasz bankárnál. De ezek is csak a következő 1397-ik év derekán térhettek vissza hazájokba, azzal a tanúlsággal, hogy a török sokkal félelmesebb ellenség, mint vélték. Ez volt az első nagy csata, melyet a keresztények, a délszlávoktól eltekintve, a törökök ellenében vívtak s elvesztettek. Az anyagi veszteségnél nagyobb volt az erkölcsi, mert egy részt igen lehangolá Európa népeit s elvette a nyugotiak kedvét ujabb keresztes háborútól, másrészt nagyban nevelé a törökök büszkeségét és bátorságát.

* * *

A Zsigmond által az ország igazgatásával megbizott férfiak szerencsésen haza érkezvén, közhírré tették a király megmenekülését s átvették a kormányt. De a hangulat sehogy sem volt kedvező. Sokan voltak, akik azt hivék, hogy Bebek és társai csak állítólag Zsigmond megbizottjai s hogy az, ha megmenekült volna, bizonyosan haza jön vala a legegyenesebb úton. Mások elhitték ugyan Bebek állítását, de mégis tetették magokat, mintha nem hinnék. Ezt pedig azért tették, hogy Zsigmond halálának örve alatt más fejedelmet válaszszanak.

Az izgatás ismét Dalmát- és Horvátországban volt a legnagyobb. Az elégületlenek élén Laczfi István és Simontornyai István állottak, szövetségesök pedig Osztója volt, ki Dabisia halála után Boszniának tetemes részét hatalmába keríté, mig annak más részét Tvartko Sura, a boszniai királyi család sarja, ragadta magához, mindkettő a Zsigmond és Dabisia közt kötött béke ellenére. Az elégületlenek Lászlóval már régóta összeköttetésben állottak. Most a Kninben tartott országgyülésen királylyá választották őt s követséget küldtek hozzá, jönne mentől előbb az országba. De Lászlónak nápolyi koronája is megtámadtatásoknak volt kitéve s nem akarván azt a bizonytalan magyarországiért koczkáztatni, bejövetelét elhalasztá s beérte azzal, hogy Laczfit és Simontornyait kormányzókká nevezte ki.

Igy állottak az ügyek a Száván túl, midőn Zsigmond egy szép téli napon, 1396. deczember 21-ikén, Raguzában kikötött. A város nem mert neki ellentállani, hanem inkább kétezer arany ajándékkal tisztelte meg. Azután tovább utazott a király Spalatóba. Egy ideig kénytelen volt a tengerparton vesztegelni, míg hívei Garai és Maróthi Horvátország és Bosznia útban eső részeit megtisztították. E részek kapitányává a király Hervóját nevezte ki. A tulajdonképeni Magyarországba érkezvén, azt széltében-hosszában beutazta, jelenlétével czáfolván meg a haláláról költött hireket. Majd a hangulatnak kedvezőbbé tételére hiveinek s az ingadozóknak számos birtokot osztogatott, s hogy a nemzet zömét is a maga részére nyerje, 1397. szeptember 29-ikére Temesvárra országgyűlést hirdetett.

Ezen az országgyülésen a főrendeken kivül a nemesség megyénként négy-négy követ által képviselve jelent meg; nehány város is hivatalos volt. Itt erősíté meg Zsigmond az arany bullát és Nagy Lajos 1351-iki törvényét; elrendelték azon adományok visszavételét, melyeket a király csak a lázadás lecsillapítására osztott ki, továbbá Zsigmond nagy számú tisztviselőit szívesen nem látván, kimondák, hogy azok Stibor erdélyi vajda, Eberhard zágrábi és Makár erdélyi püspökök kivételével hivatalaiktól megfosztandók. A jobbágyoknak a földesurak által gyakran kétségbe vont szabad költözési joga ismét biztosíttatott. Legfőbb teendője volt azonban az országgyűlésnek, hogy intézkedéseket tegyen a törökök ellen. Ezekről alább bővebben fogunk szólni.

A temesvári végzéseknek egy hiánya volt. Ugyanis a horvát és dalmát rendek közül csak kevesen jelenvén meg, e vidékeknek érdekeit ott behatóbb tárgyalás alá venni nem lehetett. Pedig épen ezek igen ki voltak téve a törökök berontásainak. E hiányon segítendő, Zsigmond 1398. február végére, – miután Garai, Maróthi s az ujabban Varasddal megadományozott Czillei Hermann működése folytán a rend a Dráván túl némileg helyre állott – Kőrös-Udvarhelyre gyűlést hívott össze a horvát, dalmát, szlavóniai rendek s nehány határos megye részére. Mit határoztak itt a fődologra: a török elleni védelemre vonatkozólag? nem tudjuk. Csak egy szomorú tényről tudósítanak krónikáink. Zsigmond ugyanis megint régi hibájába esett, t. i. tekintet nélkül a jövőre, sőt királyi szavának megszegésével eltette láb alól ellenségeit: Laczfit és Simontornyait. Szabad menetet-jövetet biztosító királyi levél kiséretében meghivta őket a gyűlésre s midőn bízva a királyi szó szentségében és csapataikba, megjelentek, nehány Zsigmond pártján álló előkelő által megölettek.

Venczel római és cseh király pecsétje.
A király fején liliomos korona, jobbjában jogar, baljában a birodalmi alma. Fönt két czimer: jobbról a német birodalmi sas, balról a cseh oroszlán. A körirat: S(igillum) PACIS PER D(omi)N(u)M WENTZESLAV(m) ROMANORV(m) ET BOEMIE REGE(m) ORDI(n)ATE. Azaz: A Venczel római és cseh királytól elrendelt béke pecsétje.

E ténynyel a király elrettenteni akarta ellenségeit, de az nem sikerült. Sőt ellenkező eredményre vezetett, amennyiben a nemzet jelentékeny része mindinkább elfordult tőle. Egyébként is több oly dolgot vitt véghez, amelyet a nemzet nem látott szívesen. Az idegenek a temesvári végzések ellenére még mindig hivatalaikban maradtak. Az eladományozott koronajószágokat nemcsak vissza nem szedte Zsigmond, hanem ujabban is többet adott el vagy vetett zálogba. Czillei Hermann, a ki a nikápolyi csata óta a királynak bizalmas embere volt, az egész zagorai kerületet nyeré adományúl, Frangepán pedig zálogul Ozalyt, tizenkétezer aranyért. A záloglevélben azt is kimondja a király, hogy ez a temesvári gyülés végzései ellenére van, de mégis érvényesnek kivánja tekinteni.

A király elleni rossz indulatot nevelte az a körülmény is, hogy a nemzetet meg sem kérdezve, 1396-ban bátyját: Venczel római királyt, majd 1400-ban Józsa morva őrgróf-unokatestvérét jelölte ki utódává. A legközelebbi okot azonban Zsigmondnak a pápával ellenséges viszonyba jutása szolgáltatta. E viszonyokról alább még bővebben fogunk megemlékezni, itt csak annyit tartunk szükségesnek elmondani, hogy ez időben két pápa volt. Venczel, VI. Károly franczia király és Zsigmond elhatározták, hogy az egyházi szakadás megszüntetése czéljából mindeniket leteszik s helyettök ujat választatnak. A franczia király csakugyan le is tette az avignonit, de Zsigmond és Venczel nem birtak a rómaival. Sőt ez megfordítván a dolog végét, kieszközölte, hogy Venczelt 1400-ban a német választó fejedelmek egy része letévén, helyébe Ruprecht pfalzi választó-fejedelmet emelé a római királyi székre. Most pedig Zsigmond ellen fondorkodott, ki különben is épen ez időben nem nagy mértékben birta a nemzet bizalmát.

Ily viszonyok összeműködése volt, hogy a magyar főurak között szövetség alakult Zsigmond letételére. Az összeesküvők 1401. április 28-án fegyveresen bementek a királyi palotába, szemére vetették a királynak törvényszegéseit s őt foglyul Visegrádra vitték. Ugyanekkor elkergették Zsigmond nagyszámú német, cseh, lengyel és franczia udvaronczait, „mint bitang marhát” – mondja a köztük volt Windeck, ki Zsigmondnak később életirója lett.

Eddig könnyű volt az uraknak együtt haladni. Még Zsigmond hívei sem bánhatták, ha jó leczkét kap, mely elveszi kedvét a törvényszegésektől, de most elváltak utaik. A leggyorsabb volt Jagelló Ulászló lengyel király pártja. A király maga is szép sereggel jelent meg a határon, hívei pedig Tapolcsányon gyűlést tartván, meghívták a trón elfoglalására. A lengyel fejedelem ettől nem is lett volna idegen, de csak arra az esetre volt hajlandó fellépni, ha a nemzet nagy része hozzája áll. Látván, hogy ez nem következik be, abban hagyta a dolgot. Vilmos osztrák herczegnek épen csekély volt a pártja a nyugoti határszéleken. Józsáról pedig, ki a Zsigmonddal való örökösödési szerződés czímén betört s több várost elfoglalt, szó sem lehetett. Igy tulajdonkép csak Nápolyi László pártja volt jelentékeny és veszélyes. Lehet, ha ez gyorsan fellép, mutathat is fel sikert, de mire rászánta magát a bejövetelre, már megváltozott a helyzet.

A közhangulat a Zsigmond elfogatása óta bekövetkezett állapotot mind kiállhatatlanabbnak találta, úgy hogy Zsigmond hivei, kik az összeesküvéskor, az elégületlenekhez kényszerültek csatlakozni, hogy őt nagyobb bajtól megmentsék, most már kivihették, hogy Zsigmond Garai őrizetére bizatott s fogságát Siklósban folytatta. Az is jól hatott a nemzetre, hogy Stibor, Zsigmond egyik legbuzgóbb hive, első dolgának azt tekinté, hogy a minden hazafi által ellenségnek vélt Józsát kiűzze. Garai Miklós lassanként oda vitte a dolgot, hogy az előkelők nagy része hajlandó volt Zsigmondot azon föltétele alatt, hogy elfogatásáért sohasem áll bosszút, kiszabadítani. Már augusztus második felében a király futár által tudósítá bátyját kiszabadulásáról, októberben pedig Pápán ünnepélyes okmányban az összeesküvőket bocsánatáról biztosítá.

Mikor Zsigmond fogsága után kibékült a főurakkal, azt hitte, hogy állása teljesen biztosítva van s bátran fordíthatja figyelmét a külföldi viszonyokra. Ő a trónon jó magyar emberré vált, rendesen magyarosan viselkedett, s talán minden nemzet közül a mienkhez ragaszkodott a legjobban, de családi viszonyainál és hajlamainál fogva mindig voltak külföldi törekvései. A luxemburgi családban majdnem ő volt az egyetlen tehetséges és tevékeny ember, gyakran a túlságig is tevékeny, mi kapkodóvá tette és működését a sikertől megfosztotta. Ne csodáljuk tehát, ha felébredt benne a vágy, hogy félbolond bátyja helyébe a császári székbe emelkedjék. Ezen törekvései foglalták el most is. Leghűbb szövetségese IV. Albert osztrák herczeg volt. Hogy ezt jobban a maga részére nyerje, kinevezte helytartójává Magyarországon azon alkalmakra, midőn távol lenni kényszerül. Majd örökösévé is rendelte a Józsával kötött szerződés megsemmisítésével s e szerződés elfogadására a Pozsonyba összehítt egyházi és világi főurakat is rábirta. A szerződést közülök száztizen, mind a legelőkelőbb állásokban, irták alá, továbbá két város: Pozsony és Sopron.

De Zsigmond tévedett, mikor azt hitte, hogy közte s az urak között ismét szent a béke. A nápolyi párt ujra felütötte fejét a Száván túl s a letételétől félő pápa, kinek tervei tavaly kudarczot vallottak, újra elkezdett áskálódni. Nemsokára új követség ment Nápolyba, hogy László királyt meghívja. László sohasem tett le a reményről, hogy Magyarországot megszerezheti. A magyar királyi czímet minden más czímei élén viselte s magyar voltát még ruházatában is szerette fitogtatni. Ismeretes volt bátorságáról, mindamellett bizonyos félelemmel viseltetett a magyarországi fellépés iránt. Talán atyjának árnyéka tünt fel előtte elrettentő például? Az ujabb meghívásra is csak annyit tett, hogy Aldemarisco tengernagyot helytartóul hajókkal és katonákkal Dalmácziába küldte át.

Szokás ez az ujabb lázadást és László fölléptetését abból magyarázni, hogy a nemzet törvénytelennek tekinté Zsigmond és Albert közt kötött örökösödési szerződést. Igaz, hogy ezt a nemzet alig ismerte volna el kötelező erejűnek, de aligha lázadt volna fel miatta. A jelen esetben meg épen lehetetlen volt, mert a szerződés csak 1402. szeptemberben köttetett s a rendek által 1402. szeptember 21-én fogadtatott el, míg Aldemarisco megérkezése – pedig annak kiküldésére, csapatainak fölszerelésére, áthajózására is idő kellett – már 1402. augusztus 26-án megtörtént. Az örökösödési szerződés talán egy-két embert birt később a csatlakozásra, de az egész összeesküvés és lázadás előidézésében semmi része sem volt.

Aldemarisconak Zára szeptember 3-ikán hódolt, de Zsigmondot mindez igen kevéssé háborgatta. Azt hitte, hogy ráér még morva rokonaival veszekedni, kik ellen tiz-tizenkétezer emberből álló csapatot vezetett. Elégnek tartotta híveit, Bessenyei Pált és Péchi Pált, nehány dandárral Dalmácziába küldeni, hol azok Bebek Imre vránai perjel és Hervója János által megverettek. Bessenyei maga is foglyul esett s Nápolyba küldetett. Erre a még habozó dalmát városok is Lászlónak hódoltak.

Hívei mindinkább szervezkedének. Országgyűlést tartottak 1403. áprilisban Zalatnokon, a hol érvénytelennek nyilváníták a kérdéses örökösödési szerződést. Kormánytanácsot állítának, pénzt verének, a lengyelekkel alkudozásba léptek, minek egyik alapföltétele lett volna a magyar nemzetnek végleges lemondása Vörös Oroszországról. Lászlót pedig ujra felszólíták, hogy jőjjön be. Ez még mindig habozott, pedig a pápa sikert remélvén, egyenesebben kezdé pártolni. Hadviselésére három évre a nápolyi királyság papságának tizedét engedé át s leveleket írt a főpapoknak, melyekben Lászlót ajánlá. E leveleket többen fel is olvasták hiveik előtt. Alsóbb rendű papok is, kiket „bullás”-oknak hivtak, meg voltak bízva az izgatással. Majd titkos consistoriumban a pápa Magyarország királyává emelte Lászlót. Igaz, hogy ehhez joga nem volt, de IX. Bonifácz, kinek pápasága sem volt teljes érvényű, mindent megengedettnek tartott, s László ügyének előmozdítására Acciajoli biborost, valami egyházi megbizás szine alatt, beküldte az országba.

Végre juliusban sok nógatás után rászánta magát a „nagy lelkű fejedelem” (il magnanimo – igy nevezték Lászlót) trónkövetelése érdekében a személyes föllépésre. Fogadtatása igen szépen ment véghez, augusztus 5-ikén pedig Zárában Kanizsai János esztergomi érsek által, Accijoli bíboros s számos magyar úr jelenlétében, a szokásos formaságok megtartásával – igaz, hogy nem a szent koronával, mert az Zsigmond kezében volt – megkoronáztatott. Az egész Dunántúl mellette volt s előnyomulása valóságos diadalmenet: a nép papjai vezérlete alatt, zászlókkal, szent ereklyékkel vonult eléje, sikert kérve vállalatához. Talán ha Budára megy, még mindig jókor érkezik, de ő a helyett Győr felé vette utját.

Időközben Zsigmond pártja is szervezkedett. Maga a király körülbelül egyszerre érkezett az országba Lászlóval, de nem talált hasonló lelkes fogadtatásra. Csak miután a Morvában vele volt kun zsoldosai haza jöttek, kezdettek párthívei ezek körül csoportosulni. Hívei között Stibor, Garai Miklós – kit még a mult évben Bebek Detre helyett nádorrá tett – és Maróthi János voltak a legbuzgóbbak. Ezek szervezkedvén, nemsokára már át mertek a Dunán kelni s a László-pártiakat Stibor és Garai vezérlete alatt Pápa-Pinkócznál derekasan megverték. Ezután pedig egymásután bevették Győrt, Ó-Budát, Esztergomot. Az utóbbi helyen az érsek személyesen járult a királyhoz, hogy kegyelemért könyörögjön, mit ez nem is tagadott meg, csak a főkanczellári tisztet vette el tőle.

Nápolyi László aláirása.
(Ladislaus Rex manu propria.)

László letéve a sikerről, visszavonult Horvátországba, majd Bebek Imre Maróthi által megveretvén, Boszniába és Dalmácziába. E közben Zsigmond többi vezérei a Tisza vidékét tisztogatták meg a lázadóktól s a püspöke által lázadóvá tett Eger is könnyű szerrel megadta magát. László hatalma nemsokára annyira meggyöngült, hogy a dalmát városok sem tartották szükségesnek, hogy parancsaihoz alkalmazkodjanak. Zsigmond még egy fontos lépést tett ügye érdekében. Látván eddigi uralkodása alatt, hogy az erőszakosság gyakran épen az ellenkező hatást szüli, mint amelyre czéloztak vele, 1403. októberben közbocsánatot hirdetett, sőt még az idő közben elkobzott s eladományozott jószágokat is visszaadatni rendelé. Most mindenki sietett a király pártjára visszatérni. Csak kevesen voltak oly makacsok, mint Ludányi Tamás egri püspök, ki Lengyelországba vándorolt s ott élt hat évig. Utóbb ő is kegyelmet nyert, de püspökségét nem kapta egyelőre vissza. László belátta, hogy ő reá nézve a magyar korona nem elérhető, s nemsokára visszatért Nápolyba, miután a gaz Hervóját helytartójává és spalatói herczeggé nevezte ki.

E hadjáratnak volt egy igen fontos következménye, melynek hatása napjainkig érezhető. Tudvalevő, hogy Magyarországon a keresztény vallást a királyok alapítván meg, az egyházi tisztviselők kinevezését magoknak tartották fenn. E jogról azonban később lemondtak királyaink. Zsigmond most, hogy ezzel is bosszút álljon a római udvaron, 1404. április 6-ikán oly rendeletet bocsátott ki, mely szerint ezentúl senki se merészeljen pápai rendelet alapján bárminemű egyházi hivatalt elfogadni, hanem csakis az ő kinevezése alapján. Igy szállott vissza a magyar királyra a főpapok kinevezésének joga, melyet a konstanczi zsinat is megerősített s a melynek a király mind mai napig gyakorlatában maradt. Továbbá e rendelet hozá be az úgynevezett placetum regium-ot vagy királyi tetszvény-jogot, mely szerint tilos az apostoli széktől, a biborosoktól s egyéb pápai tisztviselőktől érkezett levelet vagy iratot a király engedélye nélkül elfogadni, kihirdetni vagy végrehajtani.

Magyarországban már teljesen helyre állott a béke s a király és nemzet üdvös működését fejtettek ki a törvényhozás területén. Csak a Száván túl és különösen Boszniában folyt még a pártoskodás. Végre a magyar kormányférfiak elhatározták, hogy ezen zavarokat tovább nem tűrik, annál kevésbbé, mert László hívei jó ideje már a törökkel is czimboraságban állottak. A fellépést megkönnyíté egy világtörténeti esemény: az angorai csata. Ebben Bajazid szultán Timur mongol nagykhán foglya lett. Fogságában nemsokára elhalálozván, fiai között megbomlott az egyetértés s a török birodalomban belzavarok dúltak több mint tiz éven át. A törökök most nem segíthetvén a boszniai pártosokat, a magyar kormányférfiak elérkezettnek vélték az időt, hogy a lázadás burjánját tövestül kitépjék. Igaz, hogy ez kissé korlátolt felfogásra mutat. Nagyobb szabású politika most minden más ügyet félre téve, a török ellen megkezdte volna a nagy háborút, melylyel a Balkánon túl mindenesetre visszavetheti, de kellő erélylyel űzve a dolgot, Európából is kiszoríthatta volna. S Bosznia ekkor magától hullott volna kezünk közé. De nálunk csak kisebb czélt tűztek ki: egy boszniai háborút. Három évi hadjárat után, 1405–1408-ig, teljesen tönkre tették csapataink Tvartkó Sura erejét. Bevették Dobor várát, hol nagy számú pártos került a királyiak kezébe, a kik közül százhuszonhatot nyakaztak le, fejeiket a vár alatt elfolyó Drinbe hajigálván. Maga Tvartkó foglyul Budára hozatott s több éven át Zsigmond udvarában élt. Boszniát most felosztották: északkeleti része a mácsói bánsághoz csatoltatván, Maróthi János gondjaira bizatott, az éjszaknyugati Horvátországhoz, s igy Czillei Hermann hatalma alá jutott; egy kis rész Szerbiához csatoltatott. A hűségre tért s Budán a királytól térden állva bocsánatot kérő Osztója meghagyatott az általa birt déli részekben, mire nem volt méltó, mert mint nem sokára látni fogjuk, ismét lázadó lett. Ily viszonyok között Hervója is jónak látta igénybe venni Czillei közvetítését. Majd személyesen Budára lovagolt s ujra meghódolt. Hódolatának jutalma volt, hogy Zsigmond a spalatói herczegségben megerősíté.

Most már épen senki sem volt, a ki Nápolyi László zászlóját lobogtatta volna Magyarországon. Felmentve érezte magát minden kötelezettség alól a nemzet iránt s gondolván, hogy legalább a veszett fejszének nyele kerüljön, alkudozásba lépett Velenczével s annak a kezében volt városokat és szigeteket, valamint minden jogát Dalmácziára 1409-ben százezer aranyon eladta.

* * *

Eddig is volt alkalmunk tapasztalni, hogy Zsigmond királyban sem a műveltség, sem a tevékenység nem hiányzott. Sőt ő már nem volt szoros értelemben vett középkori uralkodó, hanem a „renaissance”-korszak fia, minővel – csakhogy magasabb fejlettségű alakban – Mátyásban ismerkedünk meg. Ismerős levén a külföldi viszonyokkal, nem egy intézményt ültetett át hozzánk. Látván, hogy másutt mennyire haladtak a szokásos törvények összegyűjtésében és szabályozásában, a hol kiválóan szükségesnek vélte, ő is elkezdett rendszeres törvényeket alkotni.

Midőn a fogságból, majd a László-féle trónköveteléstől megszabadult, első dolgának tekinté, hogy figyelmét a törvényhozásra fordítsa. Tartott országgyűlést 1404-ben és kétszer 1405-ben. Az utóbbi év első országgyűlésének eredményei kiváló fontossággal birnak. Ezen országgyűlésen vették tárgyalás alá a polgárok jogait és kötelességeit, a mely tárgyak megvitatására a városok képviselőit is meghívták. Megszabták, hogy a városokban első folyamodásilag azok birája és tanácsa döntsön minden polgári és büntető ügyben: onnét a fellebbezés a tárnokmesterhez s ha szükséges, attól a király személyéhez intéztessék. Némely város a tárnokmester előtt más vele egyenlő szabadságú városhoz viheté ügyét. Polgárt itélet előtt letartóztatni nem szabad. E határozat oly emberekre, kik gyakran utaztak, kiváló fontosságú volt. A városi polgárok a közönséges „kamara haszna” nevű adón kívül a királynak csak a szabadság-levelökben megszabott adót vagy újévi ajándékot tartoztak fizetni, továbbá hat forintot a királyi fő-ajtónálló-mesternek. Egyszer egy évben kötelesek a királyt ebéddel és vacsorával megvendégelni. Ugyanakkor minden czéh a főlovász-mesternek egy-egy tárgyat tartozott adni. A mi az adónak a polgárok közti felosztását illeti, erre nézve kimondták, hogy az a viszonosság alapján történjék; ha a király valakit felment az adó alól, a kamara köteles fizetni helyette.

Ezek főbb pontjai a városokról hozott törvénynek. Nagyon el van terjedve az a hit, mintha a városok ezen jogokat ekkor nyerték volna. Ez azonban nem áll. Mindezek a jogok és terhek már a XIII. században fenálltak, kivévén a főajtónállómester s a főlovászmester javára való adózást, a mi csak az Anjou-korban honosodott meg. E törvénynek tehát abban áll a fontossága, hogy a mely jogok addig csak az egyes városoknak adott kiváltság-levelekben foglaltattak, azokat most országos törvényben egyesítették.

Ugyan e törvény sürgeté a városoknak falakkal való megerősítését, mi nagy teher volt a városokra, de függetlenebbé tette azokat a körüllakó főuraktól s biztosabbá az ellenséggel szemben. Megszorítá továbbá a budai polgárok árú-megállító jogát. E jog abban állott, hogy a ki Buda mellett akár vizen, akár szárazon valamit szállított, köteles volt árúját Budán kirakni s ott eladni; tovább nem vihette. A mily kedvező volt ez a budai polgárokra, természetesen ép annyira bénítólag hatott a többiekre, a miért is az országgyűlés elhatározta, hogy e jogot a budaiak jövőre csak a külföldiek irányában gyakorolhatják.

Az 1404/5-i törvényhozás még több más hasznos rendszabályt is alkotott. Addig az országban annyiféle mérték uralkodott, a hány jelentékenyebb város volt benne, azonkívül némely részeken külföldi mérték is divatozott. Most határozatba ment, hogy ezentúl csak a budai mérték bírjon az egész országban érvénynyel. Szabályokat hoztak a bányaügyben is és pedig szabadelvűeket. Nagy Lajos azon intézkedését, mely szerint a nemes érczeket tartalmazó föld a kincstár által mindig becserélhető, megszüntették, s csak a féltermésnek beszolgáltatását s a nyers fémnek ki nem szállítását kívánták.

A jobbágyok szabad költözése ismét biztosíttatott s az országgyűlés oly intézkedést is tőn, mely annak biztosítására kiválóan alkalmas. A földesurak közt ugyanis szokás volt a jobbágyokat az elköltözésben azon czím alatt akadályozni, hogy régi tartozásaik vannak. Most megszabták, hogy minden egy hónapnál régibb jobbágyi tartozás elévült. De ezen szabadelvű törvényt a Drávántúli vidékekre, hol a törökök becsapásai következtében tömeges elköltözéstől lehetett tartani, nem terjesztették ki.

Szabályozták a pénzügyet is. Az addig szokásban volt „kis forintot” eltörölték, s az arany forintot, mely száz dénárra oszlott, állapíták meg egyedüli forgalmi eszközül. A ki ezt teljes értékében elfogadni hajlandó nem volt, összes eladó árúinak elvesztésével bűnhődött.

Zsigmond korában már a megyéknek is nagy hatáskörük volt, olyannyira, hogy az 1405-iki első törvényt, mielőtt megerősítették, a megyék elé terjeszték véleményadás végett. Fennmaradt egy okmány, mely szerint Garai nádor ez iránt Pest és Pilis megyékben gyűlést hívott össze, a mely a kérdéses törvényt „az ország dicsőségére, lakosainak javára és gyarapodására szolgálónak találta s minden ellenmondás nélkül örömmel megerősíté.”

Zsigmond király ezüst pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján a kettős kereszt. A körirat: MON(eta) SIGISMVNDI. Azaz: Zsigmond pénze. Hátlapján a pólyás czimer. A folytatólagos körirat: † REGIS VNGARIE ETC. Azaz: Magyarország stb. királyáé.

Zsigmond érdekesebb intézkedéseinek egyike a „sárkányrend” felállítása. A boszniai háború befejezte után elvette Zsigmond a többször említett Czillei Hermann leányát: Borbálát, kivel már 1401-ben váltott jegyet. Egyrészt házassága emlékére, másrészt a háborúban szerzett érdemek elismerése jeléül alkotta az említett lovag-rendet. A rend tagjai kötelezték magokat, hogy harczolnak a hitetlenek, eretnekek s az állam többi ellenségei ellen, engedelmességgel viseltetnek a király iránt, fentartják az állam egységét és békéjét, továbbá alkotmányát és régi szokásait. A lovagrend tagjai két csoportra oszlottak: a nagy- és kis-sárkányosokra. A nagy-sárkányosok száma a királyt és királynét is beleértve legfeljebb huszonnégy lehetett. Közéjök csak magyar országnagyok voltak felvehetők. Szabad bemenetelök volt bármikor a királyhoz, részt vehettek a titkos tanács üléseiben s a közöttük támadt ügyeket tanácsokban döntötték el. Jelvényök arany lánczon függő veres kereszt volt, mely körül arany kigyó tekergőzött, farkát nyaka körül kerítve. A kereszt első oldalán ez volt olvasható: „O quam clemens et misericors est Deus” (Oh mily kegyelmes és irgalmas az Isten); a hátsón pedig: „O quam pius et justus.” (Oh mily kegyes és igazságos). A kis-sárkányosok száma nem volt megszabva. Lehettek külföldiek is, s a nagy-sárkányosok előjogaival nem birtak. Jelvényök is egyszerűbb volt: csak a sárkányból állott. Zsigmond e rendre nagy súlyt fektetett s megigérte, hogy rajta lesz, hogy alapszabályaira utódai a koronázáskor megesküdjenek. Csak néhányat fogunk fölemlíteni e kitünő rend tagjai közűl. Nagy-sárkányosak voltak: Czillei Hermann, a király apósa s fia Frigyes; István, a szerb fejdelem, Garai Miklós nádor és öccse János, Stibor vajda, Maróthi János, Ozorai Pipo, Bessenyei Pál, Perényi Péter stb. E renddel diszítették fel később Hervóját is, ki a királylyal kibékülvén, a következő évben született Erzsébet herczegnőnek keresztapja is lett. De semmi sem mutatja jobban azt a nagy tekintélyt, melyben a sárkány-rend állott, minthogy külföldi uralkodó herczegek is törekedtek azon kitüntetésért, hogy a kis-sárkányosok közé felvétessenek, így pl. Ernő ausztriai herczeg.

* * *

Előadásunk fonalán eddig is több ízben volt alkalmunk említeni Zsigmondnak német- és csehországi összeköttetéseit és törekvéseit. Talán ha bátyja Venczel és unokatestvérei Józsa és Prokop nem lettek volna nőtlen emberek és szellemre is másként álltak volna, akkor talán Zsigmondnak sem jut eszébe Német- és Csehország ügyeivel foglalkozni. De így különben is nyugtalan természetű lévén, szükségkép feltámadt benne a vágy azon országok uralmára.

Zsigmond, mint láttuk, 1396-ban igen jó lábon állott bátyjával Venczellel, ki őt németországi helytartójává nevezte ki, s a kivel ekkor örökösödési szerződést kötött. De Venczellel nemsokára felbomlott a jó viszony és Zsigmond Józsával kötött szövetséget s azt nevezte ki a maga utódává. E közben Venczel nem birván a római szent birodalom – így nevezték ekkor hivatalosan Németországot a hozzá tartozó északi Olaszországgal – zavaros viszonyaiba rendet hozni és erélytelensége is biztatásul szolgálván a pártütésre, négy német választó fejedelem – összesen hét volt – szövetkezett ellene. 1400-ban letették és helyette Ruprecht pfalzi választó fejedelmet emelték a római királyi székre. E mellett működött, habár nem nyiltan, IX. Bonifácz pápa is.

Venczel most Zsigmondhoz fordult, a kivel már pár éve nem a legjobb lábon állott, abból indulván ki, hogy ez, ha bátyja sorsa közönyös is előtte, a család érdekeinek egy más családból valónak trónra emelése által való sértést nem fogja egykedvűen tűrni. Zsigmond kész is volt a segítségre, de a következő föltételek alatt: Venczel nevezze ki Csehország kormányzójává, viselje az összes költségeket s azok biztosítására kösse le Sziléziát és Luzácziát. E föltételek Venczelt dühbe hozták, mert ha Ruprecht a római királyságtól akarja megfosztani, mi csak czím és legfeljebb teher, Zsigmond saját birtokait akarja tőle a segély czímén elszedni. Ott is hagyta Kuttenbergben a nélkül, hogy csak búcsút is vett volna tőle. De midőn Venczelnek haragja elmúlt, ismét szeretett volna Zsigmonddal kibékülni. Fejébe vette, hogy neki a római császári czímet meg kell szereznie, ezt pedig csak római út által szerezhette meg. Ekkor tudniillik az volt a szokás, hogy Németország uralkodója a választás által a „római király”, a Rómában való koronázás által a „római császár” czímet nyerte el.

A maga erejét és erélyét nem tartván erre elegendőnek, felhívta öccsét ujabb találkozóra 1402-ben. Ez nem is mulasztotta el a megjelenést, annál kevésbbé, mert Venczel illő útravalót is küldött neki. A találkozás szép csöndesen folyt le. Venczel Zsigmondnak minden kivánságába beleegyezett. „Teljesen engedelmeskedni akarunk neki s minden dolgainkról tanácsa szerint intézkedni, úgy a római szent birodalomban, mint Csehországban” mondja a szerződés harmadik pontjában Venczel. Zsigmond így teljesen hatalmába keríté bátyját. Szándékában volt, hogy őt kielégíti czímekkel, maga pedig minden hatalmat megszerezvén, majdan Venczel czímeit is elnyerje. Igy saját hasznára vélt működni, midőn a római út érdekében nagy diplomácziai működést fejtett ki. A tervet eleinte nem jó szemmel néző osztrák herczegeket rábírta szabad út nyitására, a velenczei herczegnél pedig kivitte, hogy Velencze ne adjon hajókat Ruprechtnek, a ki hasonlólag Rómába készült.

Egyszer csak az jutott Zsigmondnak eszébe, hogy Magyarország viszonyai nem engednek neki ily hosszú távollételt: kisérje Venczelt Milanóig Czillei Hermann, onnét pedig a milanói herczeg. Venczelnek ez az intézkedés sehogysem tetszett. Ilyen, majdnem hadsereg nélküli római út nagyon könnyen ellenségei kezébe juttathatta volna. Váltig tiltakozott tehát ellene, de nem ért el vele egyebet, mint hogy Zsigmond „további intézkedésig” az osztrák herczegek őrizetére bízta. A herczegekkel kölcsönös örökösödési szerződést kötött, sőt Albertet a magyar rendek által is utódává választatta, arra az esetre, ha figyermek nélkül hal el.

Venczelt még Rómába akarta vinni vagy küldeni, de már e tájban megkezdődött Nápolyi László föllépése s a pápa nyilt állásfoglalása Zsigmond ellenében, minél fogva Venczel megkoronáztatása lehetetlenné vált.

Venczel is megunta bécsi, különben tisztességes, fogságát s onnét megszökött, úgy látszik, Vilmos osztrák herczeg segítségével, ki Zsigmondnak soha sem volt jó embere. Haza érkezvén, Józsával és Prokoppal szövetkezett, kik mióta Zsigmond a csehországi kormányzóságot megszerezte, annak ellenségei voltak. Zsigmondot meg is fosztotta kormányzói hivatalától. Zsigmond nem kevéssé haragudott terveinek dugába dőlte miatt. Legelőször is az osztrák herczegekkel éreztette neheztelését. Háborúval fenyegette őket s meg is indul, ha a téli hidegek meg nem akadályozzák. E közben lecsillapult haragja s midőn Albert, Lipót és Ernő herczegek személyesen jöttek bocsánatot kérni, ismét békére hajlott, annál is inkább, mert félesztendőre hatszáz lándzsát – valami 3000 embert – igértek neki Csehország ellen.

A hadjáratot 1404-ben meg is kezdte Albert herczeg kiséretében. De Znaym ostroma alatt kiütött az ostromlók között a vérhas és Zsigmond annál inkább elvonult, mert ő és Albert is megbetegedtek. Vajjon a vérhas ragadt-e rájok, vagy pedig megmérgezték őket? mint a kortársak hitték, nem tudni.

Zsigmondot egy orvos a következő módon gyógyította: felakasztotta lábánál fogva olykép, hogy melle a földet érte, s az alá egy vánkost tétetett. Egy szája is lefelé volt fordítva, hogy azon kijőjjön a méreg. E helyzetben lógott huszonnégy óra hosszat. Erős természeténél fogva kiállta a bajt, akár vérhas, akár mérgezés volt, s orvosa kétségkivül teljesen meggyőződött gyógymódja sikeréről.

A szegény Albert herczeg meghalt, ami Zsigmondra is kár volt. Az osztrák herczegek között most az ő ellensége: Vilmos nyerte el a főhatalmat, minek rövid időn kölcsönös örökösödési szerződés lett eredménye egyrészt Venczel, Józsa és Prokop, másrészt az osztrák herczegek között. Igy Zsigmondnak évek hosszú során át kifejtett működése kárba veszett s egy időre leszorult a politikai cselszövények teréről.

Passivitása nem tartott soká. Már 1406-ban alkalom nyilt, hogy Ausztria ügyeibe avatkozzék. Albert özvegyének ugyanis panasza volt Vilmos ellen, hogy nem jól gondoskodik a kiskoru Albert, az elhunyt Albert herczeg fia dolgairól. Zsigmond ezt különben is ellenségének tekintvén, kész volt Albert özvegyének igényeit fegyverrel is támogatni. A háború kitörése annál fenyegetőbb volt, mert Vilmos nehány magyarországi rabló becsapásainak megtorlásaul békés mosonymegyei polgárokat akasztatott fel. Az osztrákok megrettenvén, nagy követséget küldtek Zsigmondhoz, ki azt eleinte igen keményen fogadta, de később mégis megengesztelődött. Engesztelődése annál biztosabb lett, mert Vilmos herczeg nemsokára ezután meghalt.

Két év mulva Ernő és Lipót herczegeknek Albert gyámsága feletti versengése szolgáltatott okot a beavatkozásra. Nem nagyszerű, de igen pusztító háborút viseltek egymás ellen, ami az osztrák tartományokat már-már véginségre juttatta. De ez nem volt elég. Lipót egy cseh rabló főúrral is szövetkezvén, az becsapott Magyarországba, a hatalmas Stibor egyik rokonának birtokába. Ezzel ez is ki volt híva és szintén hadjáratot indított Ausztriába. Hogy tehát valamikép helyre álljon a béke, az osztrák rendek Zsigmondot kérték fel békéltetőül. Ez először is esküvel kötelezte a herczegeket arra, hogy határozatainak mindenben engedelmeskednek, azután egy tizenhat tagból álló osztrák bizottságnak állott élére, melylyel a herczegek viszonyát egymáshoz és Alberthez szabályozta. Egyszersmind csehországi örökösödésök felett is intézkedett, mely csak akkor fogott életbe lépni, ha ő is maradék nélkül hal el.

Míg így Németország keleti részében döntő szóval intézkedett, addig az egész római szent birodalom ügyei akkép változtak, hogy neki ismét nagy szerep jutott. Ruprecht király ugyanis 1410-ben elhunyván, ismét felmerült a római királyválasztás kérdése. Venczel és pártja ezt fölöslegesnek találta, mikor a törvényes uralkodó életben van, de az a párt, mely Ruprechtet a királyi székre emelte, nem semmisíthette meg addigi tetteit azzal, hogy most Venczel hűségére térjen. Egyik rész Zsigmond magyar királyt óhajtá uralkodóul, a másik rész valaki másban akart megegyezni. A cselszövényeknek egész gomolya támadt, de a dolognak utóbb mégis az lett a vége, hogy a törvényesen kitűzött választási időben Zsigmond pártja jelent meg, sőt szeptember 20-ikán egyhangulag megválasztá. Igaz, hogy e párt csak két választó fejedelemből állott, kiknek szavazatához Zsigmond saját szavazata, mint brandenburgi választó fejedelemé járult. Ez azonban kétes érvényű volt, mert Brandenburg zálogban volt Józsánál, aki szintén igénylé a brandenburgi választói jogot. Ellenben a többi választó fejedelmek – miután Venczel is a római királyi czím megtartásával hozzájok csatlakozott, négyen, sőt Józsát is számítva öten, – ezt választották meg október 1-én. Igy a római szent birodalomnak egyszerre három uralkodója volt, mindnyájan ugyanazon család tagjai.

Józsát 1411 január 8-án elragadta a halál s így újra kezdődtek a cselszövények. Utóbb azonban mindnyájan, Venczel is, kivel Zsigmond teljesen kibékült, megegyeztek abban, hogy Zsigmondot ismerik el római királynak, s ez év július havában csakugyan ujra megválasztották őt.

Ő volt az első magyar király, ki e méltóságra emelkedett. A nemzet a királyát ért ezen megtiszteltetés által magát is megtisztelve érezvén, nem csekély örömmel fogadta azt. Államférfiainknak ekkép mód nyílt, hogy gyakrabban érintkezzenek nyugot-európaiakkal s így látkörüket szélesebbé tegyék.