Magyarország a vegyes házakból való királyok korában sem volt teljesen egységes állam, mert a tulajdonképi Magyarországon kívül mellék- és hűbéres tartományok is tartoztak hozzá.

Maga a szoros értelemben vett Magyarország körülbelül akkorra volt, mint most. Csupán délfelé bírt nagyobb kiterjedéssel, amennyiben a Dráván túl fekvő részek, a melyek jelenleg Verőcze-, Szerém- és Pozsega-megyéket alkotják, s a melyek Tótország (Szlavónia) néven jelenleg Horvátországgal vannak egyesülve, akkor a szó legszorosabb értelmében magyar megyék valának.

Ide tartozott továbbá a mai Horvátország egész a Kulpa folyóig (Kőrös-, Varasd-, Zágráb-, Zagorja-megyék s a turmezei kerület), a mely vidék akkoriban Tótország (Szlavónia) nevet viselt s némi tekintetben külön állással bírt, a mennyiben némely honvédelmi és bírói ügyeit az ottani bán intézte. E főtisztviselőjéről e vidéket gyakran bánságnak (banatus) is nevezik a régiek. Mint határszéli tartomány gyakran ki volt téve az ellenség berohanásainak s így gyakrabban volt kénytelen katonai erejét kifejteni. Ezért lakói kárpótlásul minden országos adónak csak a felét tartoztak fizetni. A Tótország királyá-nak czímét, a mely a magyar király czímei között jelenleg előfordul, csak e korszak végén II. Ulászló vette fel. Ekkor ugyanis Corvin János Szlavónia herczegének czímét viselé. Kitalálták tehát, hogy a magyar királynak e melléktartomány feletti felsőbbségét csak a királyi czím tanusíthatja, anélkül azonban, hogy Szlavónia nagyobb különállással bírt volna. Így a tulajdonképi Magyarország, Tótországot is beleszámítva, a mainál valami 450  mérfölddel volt nagyobb s míg éjszaki, nyugoti és keleti határai csekély eltéréssel a maiak voltak, délen az ország egész a Kulpáig, ennek torkolatától a Száváig, azon túl – a mai határral megegyezőleg – a Dunáig terjedt.

Jelentékeny területet foglaltak el Magyarország mellék- és hűbéres tartományai. Uralkodóink Magyarország kívül: Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kun- és Bolgárország királyainak czímezték magukat a vegyes házakból származott királyok korszakán át is, egész II. Ulászlóig, a ki, mint említettük, Tótország királyá-nak czímét is felvette.

Lássuk: mennyiben felelt meg a tényleges birtokállapot e hosszú czímnek?

Legszorosabb és legállandóbb kapcsolatban állott az anyaországhoz valamennyi melléktartomány közül Horvátország. E tartományhoz a mai Horvátországból – miután annak legnagyobb része e korban Tótország nevet viselt – csak a mai Fiume-megye tartozott, továbbá a volt horvát határőrvidék, a Boszniához tartozó Török-Horvátország, valamint Dalmácziának némely részei. Az egész korszakon át folytonosan Magyarországhoz tartozott, s egy vagy két bán kormánya alatt állott. A horvát bán egyszersmind Dalmácziának is a bánja volt, sőt gyakran Tótországé is, s tartományának úgy polgári, mint katonai parancsnoka. Horvátország nem volt oly igazi része Magyarországnak, mint Szlavónia. Jogi állapotai például teljesen elütöttek a magyarországiaktól. Igy például itt nem fejlett ki a megyei rendszer, hanem az egész tartomány nehány főúr hatalma alatt állott.

Magyarország melléktartományainak czímerei.
Rajzolta Baránski Emil
1. Szlavónia czimere. A kék mezejü pajzsot középen két ezüst pólyától befogott vörös mező vágja ketté, amelyen balró jobbra természetes szinü nyest fut. A felső kék mezőben arany csillag ragyog. A két ezüst pólya II. Ulászló királynak 1496-ban kiállított czimeradományzó oklevele szerint a Dráva s a Száva folyókat jelenti, a csillag pedig Mars csillagát. – 2. Horvátország czimere. Ezüsttel és vörössel huszonötször koczkázott mezőből áll. – 3. Dalmáczia czimere. Kék mezőben három koronás arany párducz-fej, még pedig kettő fönt, egy lent.

Horvátországtól területileg alig lehetett elválasztani Dalmácziá-t, a mennyiben az utóbbi nem képezett a szó valódi értelmében külön tartományt, hanem csak földrajzi fogalom volt. Így nevezték t. i. a horvátországi s a rámai partokon elterülő latin eredetű, tehát olasz nyelvű városok összességét. E tartománynak tulajdonképen nem volt közös kormánya. Minden város a hozzátartozó falvakkal együtt függetlenül intézte összes belügyeit, s így a horvátországi bán, a ki, mint említők, dalmát bán is volt, csak némi csekély jogokat gyakorolt a magyar kormány megbizottjaként. Dalmáczia már nem volt oly biztos birtoka Magyarországnak, mint Horvátország. Az Árpádok kihaltakor ide tartozott ugyan, de mindjárt I. Károly uralkodásának elején egy részét elszakították a velenczeiek, noha maguk a dalmaták jobb szerettek Magyarországhoz, mint a velök rokon Velenczéhez tartozni; mert a magyar királyok részéről folytonos pártolásban részesültek, míg a velenczeiek elnyomták őket. I. Károly egész uralkodása alatt Dalmáczia jelentékeny része Velenczéhez tartozott, de a velenczeiek is elismerték Magyarország felsőségét ama részek felett s folytonosan szolgáltattak a magyar király vagy megbizottja kezéhez bizonyos részt az ottani vámok jövedelméből. Megváltozott ez Nagy Lajos idejében, a ki a Velenczével folytatott két háborúban a büszke köztársaságon teljesen győzedelmeskedett s az összes dalmát vidékeket Fiumétől Durazzóig a magyar hatalom alá vetette. Azonban ez az állapot nem tartott soká. Zsigmond király idejében különböző alkalmakkal és módon az egész tulajdonképi Dalmáczia – oda nem értve a rendesen Horvátországhoz számító Zengget – Raguza kivételével, Velencze birtokába került. A középkor végén már csak névleg, csak jogilag tartozott hozzánk Dalmáczia.

A harmadik melléktartományt Ráma, vagyis Bosznia és Herczegovina képezte. Ez már legnagyobb részben csak hűbéres birtoka volt Magyarországnak, a mennyiben uralkodója a magyar királynak köteles volt hűséget esküdni, de tartományai belügyeit teljesen szabadon intézte s külföldi uralkodókkal is összeköttetésbe léphetett. Uralkodói a magyar királyok kegyelméből néha királyi czímet is viseltek, mint Nagy Lajos korában Tvartkó, Mátyás alatt Ujlaki. Egy részét a tartománynak a magyar királyok közvetlenül Magyarországhoz kapcsolták. A magyar rész igen sok változáson ment keresztül. Erélyes uralkodó idejében nagy kiterjedésű volt, gyöngék idején pedig igen összeszorult. Előbb – az Anjou-királyok és Zsigmond idejében – itt a boszniai, ozorai és sói bánságok állottak fenn s egy rész a leginkább Szerbia éjszaki vidékén elterülő mácsói bánsághoz tartozott. Később ezeket a jajczai és szreberniki bánságok váltották fel, egyik rész pedig mint Orbász-megye majdnem állandóan a magyar megyék sorában található. E tartomány feletti felsőség gyakorlása már nem volt állandó. Több fejedelem függetlenné tette magát a belviszályok idején, később pedig a törökök vetették meg itt a lábukat. Mátyás király idejében a boszniai fejedelemség teljesen megszünt s azontúl csak közvetlen magyar és közvetlen török birtok volt e tartományban.

Magyarország melléktartományainak czímerei.
Rajzolta Baránski Emil.
4. Bosznia (Ráma) ujabb czimere. Vörös mezőben, balról ezüst felhőből kibukó, arany pánczélos kar, amely arany markolatu, görbe, ezüst kardot vágásra emel. – 5. Bosznia (Ráma) régibb czimere. Vörös mezőben, nyilt liliomos arany korona. – 6. Szerbia czimere. Ezüst mezőben fölfelé álló fekete vadkan-fej, torkába lőtt arany, veres tollu nyillal.

Szerbia a mai Szerbián kívül magában foglalta még a mostani novi-bazári kerületet és Montenegrót. Saját fejedelmei szintén csak hűbéri viszonyban álltak Magyarországhoz s függésök még kisebb volt, mint a boszniaiaké. E tartományból is némely részeket közvetlenül hazánkhoz csatoltak eleink, a melyek a mácsói, krusóczi és boroncsi bánságok czímét viselték. Ezek közül legjelentékenyebb volt a mácsói, a mely időnként Szerbiának egész északi részét – a Moravától a Drináig – s Boszniának némely részeit is magában foglalta. Bánjainak nevével folytonosan találkozunk Magyarország legfőbb urainak sorában. Szerbia, vagy mint akkoriban szokás volt mondani: Ráczország feletti főuri hatalmunkat korán kétségessé tették a törökök, a kik az első rigómezei csata óta (1388.) folytonosan némi főuraságot gyakoroltak az ország felett s bár a tatai egyezmény több befolyást engedett ott a magyar kormánynak, folytonosan hódítgatták meg egyes részeit, úgy hogy Brankovics György halála után tulajdonkép már csak czimzetes szerb fejedelmek, vagy mint mondani szokták: deszpoták voltak. Ez után a közvetlenül magyar kormány alatt állott területek is egymásután elvesztek, úgy hogy a mácsói bánság is 1500 táján végkép megszünt. A mi kevés terület még magyar kézen maradt, azt a szabácsi és nándorfehérvári várparancsnokok alá rendelték, a kiket nagyobb tekintély kedvéért szintén felruháztak a báni czímmel.

Magyarország melléktartományainak czimerei.
Rajzolta Baránski Emil.
7. Bulgária czimere. A kék mezejü pajzsot jobbról balra, rézsutos irányban vörös mező vágja ketté, amelyen balról jobbra ezüst farkas fut. A középső vörös mezőt egy-egy ezüst csík fogja be s ugyanilyen szeli át a kék mezőket is. – 8. Kumánia czimere. Arany mezőben ágaskodó koronás fekete oroszlán; lent jobbról vörös félhold, fönt balról vörös csillag. – 9. Galiczia és Lodoméria czimere. Kék mezőben egymás felett álló két liliomos, nyilt arany korona.

Szerbiától keletre, a Duna és a Balkán között Bolgárország terült el. E tartomány, bár éjszaki sarka egész közel van Orsovához, mindenkor csak igen kevés függésben volt Magyarországtól. Csak Nagy Lajos kényszerítette fejedelmét valóságos engedelmességre, a tartomány biztosítására egyszersmind Bodon, Nikápoly és más várakból, valamint vidékökből a bodoni vagy bolgár bánságot alkotván. De a rövidlátó bolgár fejedelmeket háborgatta a magyar felsőség s a törököket hívták segítségül. Ezek természetesen siettek is eleget tenni a kívánságnak, csakhogy a magyar várakat nem a bolgárok, hanem a magok részére foglalták el. Zsigmond megkísérlé, hogy e vidéken a magyar hatalmat helyreállítsa, de a nikápolyi szerencsétlen csata után csak Bodon maradt magyar kézen s nemsokára az is elveszvén, Bolgárország felett minden felsőségünk megszünt.

A magyar birodalom czimere Hunyadi Mátyás korában.
Thuróczi „Krónikájá”-nak 1488-iki, augsburgi kiadásából.
A belső körben két pajzsot látunk, amelyek fölött zárt arany korona díszlik. A jobb oldali pajzs a magyar állami czimer; első negyedében a hármas halomból kiemelkedő apostoli kereszt; második negyedében a négy pólya; harmadik negyedében a cseh oroszlán s végre utolsó negyedében a Hunyadiak hollója. A baloldali pajzs Beatrix, illetőleg a nápolyi királyság czimereit foglalja magában. A külső körszalagon a melléktartományok czimereit szemlélhetjük. Legfelől van a cseh oroszlán, a melytől balról jobbra egymásután következnek: Luxemburg, Luzáczia, Morvaország, Galiczia, Ausztria, Dalmáczia és Kumánia czimerei.

A magyar királyok czímében Kunország is szerepel. Ezt az országot a mai Oláhország vagyis Havasalföld, továbbá Moldva – melyhez akkor a mai Bukovina is tartozott – valamint az oroszok birtokában lévő Besszarábia alkották. E területen különben már ekkoriban vége volt a kun világnak, miután a kunoknak IV. Béla alatt történt bevándorlása után régi hazájokban csak némi töredékeik maradtak s helyöket apránként az oláhok foglalták el. E tartományok fejedelmei állandóan függtek Magyarországtól, csakhogy Zsigmond uralkodásától a Havasalföld feletti főhatalomban a törökökkel, a Moldva felettiben pedig a lengyelekkel voltunk kénytelenek osztozkodni. E területeken is voltak oly részek, a melyek Magyarországhoz tartoztak. Így Havasalföld nyugati része, a melyet jelenleg Kis-Oláhországnak neveznek, akkoriban a szörényi bánságot képezte. A Duna torkolata körül levő várak is hozzánk tartoztak, mint Kilia, Neszter-Fehérvár, Sz.-György, de ezek az utolsó időben a törökök birtokába kerültek.

Legkevesebb volt királyaink befolyása Galicziá-ban és Lodomériá-ban. E két királyság körülbelül a mostani keleti Galicziát foglalta magában – a nyugoti rész Lengyelországhoz tartozott – továbbá a jelenleg Oroszországhoz tartozó Wolhyniát és Podóliát. Számos fejedelemségre oszlottak, a melyek uralkodóit királyaink néha hódolatra kényszerítették, de többnyire semmi befolyást sem gyakoroltak reájok. Így tartott ez Nagy Lajosig, a ki a mongolok és tatárok netaláni ujabb beütéseitől az országot biztosítandó, ezen országokat közvetlenül Magyarországhoz csatolta s magyar bánok és várnagyok hatalma alá rendelte. Lajos halála után Galiczia és Lodoméria Lengyelország birtokába került. Innen kezdve királyainknak e tartományok felett épen semmi hatalmok sem volt. Mindazonáltal államférfiaink soha sem mondtak le rólok s midőn az I. Ulászló s Erzsébet közötti viszályokban a pápa oly békét ajánlott, a mely szerint Magyarországnak e melléktartományokról végkép le kellett volna mondania, főuraink – élükön Hunyadi Jánossal – határozottan kijelenték, hogy ily ajánlatot „tárgyalási alapul” sem fogadhatnak el.

Így Magyarország legnagyobb része melléktartományokkal volt körülvéve, a melyekből a szerint tartozott ide több vagy kevesebb, a mint az ország hatalma nőtt vagy fogyott. Legnagyobb teljességgel bírta azokat Nagy Lajos, a ki Lengyelország koronáját is viselé, sőt a krími tatár kánt is hódolatra kényszeríté. Halála után azonban elkezdtek a mellékországok lefoszladozni s míg az ő uralkodása idején nem volt keleti Európában állam, a mely Magyarországgal mérkőzhetett volna, halála után az egyesült Lengyel-Lithvánország, a mely Galicziával és Lodomériával is gyarapodott, valamint Törökország elég jelentékeny, sőt az utóbbi veszélyes vetélytársaivá lettek hazánknak, úgy hogy a nagyszámú melléktartományokból alig maradt csak valami is birtokunkban.

Ettől kezdve a magyarok figyelme nagyobb mértékben a nyugoti szomszédság felé fordult.

Mátyás király származásánál fogva semmit sem bírt Magyarországon kívül, de fegyverrel megszerezte Csehország melléktartományait: Sziléziát, Morvát és Luzácziát, valamit Alsó-Ausztriát s a többi osztrák tartományoknak is jelentékeny részeit. Ausztria, mint tudjuk, mindjárt Mátyás halála után visszakerült saját herczegei alá. A cseh melléktartományok ugyan Magyarországnál maradtak, de miután II. Ulászló és II. Lajos Csehországnak is voltak királyai, tulajdonkép nem volt eldöntve, hogy Magyar- vagy Csehországhoz tartoznak-e?

Ilyképen változott Magyarország területe a vegyes házakból származott királyok korában s míg I. Lajos idejében hatalma tetőpontján állott, II. Lajos alatt mind belső erőre, mind kiterjedésre végkép összezsugorodott.

Magyarország Hunyadi Mátyás korában.
Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos. Rajzolta: Hátsek Ignácz

A melléktartományok inkább csak külsőleg tartoztak Magyarországhoz. A tárgyalt korszak végén velünk közös uralkodó alatt állott cseh és német tartományok sokkal kifejlettebb nemzeti önérzettel bírtak, hogysem hajlandók lettek volna önállásukról lemondani és szorosabban Magyarországhoz csatlakozni. A tulajdonképeni melléktartományokra nézve pedig igen jelentékeny nehézség forgott fenn. Ezek lakói ugyanis, Horvát- és Dalmátországéi kivételével, majdnem kizárólag görög-keleti vallásuak voltak, míg a magyar nemzet, a többi európai népekkel együtt, a római katholikus hitet vallá. Jórészt ez a vallási különbség volt az oka, hogy a katholikus Horvát- és Dalmátország kivételével a melléktartományok mindig idegenkedtek a magyaroktól, s bár önálló nemzeti életet nem fejtettek ki, a magyarhoz való csatlakozástól is vonakodtak. Sőt Bosznia, Szerbia és Bolgárország nem átallottak a törökkel szövetkezni, csakhogy a magyar felsőségtől szabaduljanak. Nagy Lajos, a kinek idejében kezdtek a törökök a Balkán vidékén megjelenni, éles szemével átlátta ezeknek az állapotoknak a veszélyességét. Azon volt tehát, hogy a melléktartományok lakosságát, különösen azokét, a melyek Magyarországtól délre feküdvén, a török becsapások előtt nyitva állottak, a katholikus vallásra térítse és szorosabban Magyarországhoz kapcsolja. De már késő volt, s a térítgetések inkább csak az ellenszenvet növelték ellenünk.

* * *

Az ország kiterjedésének nagysága csak kevéssé tájékoztat annak jelentősége iránt. Óriási kiterjedésű országok gyér lakossággal sokkal kevesebbre képesek, mint azok, a melyeknek kisebb a kiterjedésök, de több a lakosságuk. A ki tehát helyes képet akar nyerni az ország állapotáról, annak legelőször is lakosságának számá-val kell tisztában lennie.

Legbiztosabb eszközül szolgálnak erre nézve a vegyesházi királyok korában, az adó kirovása végett készített u. n. dikális összeirások. Ezekben ugyanis fel van említve, hogy bizonyos évben melyik megyében hány adózó telek volt. Sajnos, hogy teljes jegyzék nem maradt reánk. Az 1491. és 1495-ből fenmaradt jegyzék szerint kerekszámmal 220,000 telek volt a tulajdonképi Magyarországban, Erdélyt és Tótországot is beleértve, de nem egyszersmind Horvátországot is. Ezen összeírásban azonban Bihar-, Békés-, Csongrád-, Csanád-, Arad-, Zaránd-, Krassó-, Temes-, Torontál-, Keve-, Bács-, Bodrog-, Valkó- és Szerém-megyék, amelyek akkor Kinizsi Pál kormánya alatt állottak, nem foglaltatnak. Adózóik számát különböző adatok alapján valami 50–60,000-re becsülhetjük, úgy hogy az összes adózó telkek száma körülbelül 280,000-re volna tehető. Ha minden telekre egy családot számítunk, úgy a nemzet zömét képező jobbágyi osztály számát kerekszámmal másfél millióra tehetjük. De kétségtelenül többen voltak, a mennyiben nem egy olyan telek az országban, a melyen több család is lakott. Ehhez a számhoz kell még adnunk a kiváltságos területek: a székelyek és szászok földjének, a jász-kun kerületnek s a városoknak lakosságát, továbbá a nemeseket, az egytelkesek kivételével, a kiknek telkeit az adózó telkekkel együtt írták össze, végül a zsidókat, czigányokat, zselléreket, udvari szolgákat stb. Az ország összes lakossága tehát körülbelül 2 1/2–3 millióra rúgott. Korunkban ez kétségkívül igen csekélynek tetszik, ha összehasonlítjuk a mai tizenhét millióval, de ha tekintetbe veszszük, mennyi lakosa volt akkoriban Európa bármely országának, inkább arra a meggyőződésre jutunk, hogy Magyarország aránylag népesebb volt, mint jelenleg.

Ugyanezekből az összeirásokból más tanulságot is vonhatunk a lakosságra vonatkozólag. Azt fogjuk ugyanis tapasztalni, hogy az ország lakossága koránsem volt úgy elosztva, mint jelenleg. Oly vidékek, amelyek akkor igen népesek voltak, jelenleg alig érik el az átlagos középszámot¸ viszont mások, amelyek akkor néptelenek valának, jelenleg a sűrűbben lakottak közé tartoznak.

Az ország legnépesebb része a dunántúli kerület déli vidéke volt¸ első sorban Baranya-megye, a mely több mint 15,000 telket számlált. Lakossága tehát az ország lakosságának közel egy huszadával ért föl. Hasonlóan nagyszámú népességgel bírtak vele a szomszéd Tolna-, Somogy- és Zala-megyék: mindegyikben körülbelül tíz-tízezer adózó telket számláltak. Népes tartomány volt még Tótország is, valamint a Dráva s a Száva közötti vidékek: Valkó-, Szerém- és Pozsegamegyék. Csakhogy az utóbbiak pár évtizeddel a mohácsi csata előtt a törökök gyakori becsapásai következtében hanyatlásnak indultak.

Nem ily nagy mértékben, de a mainál aránylag mégis nagyobb népességgel bírtak a kárpátaljai megyék, a melyeknek dombos vidéke különösen alkalmas kezdő földmívelő népek lakóhelyéül. Ily megyék voltak: Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abauj, Borsod és Heves. Népes vidék volt a főváros legközelebbi környéke, a hol helység helységet ért. Magának a mai fővárosnak területén ezekkel a helyekkel találkozunk: Buda, Pest, Ó-Buda – utóbbi ismét két város volt, egyik a királynéé, a másik a káptalané – Szent-Erzsébetfalva, Sassad, Tótfalu, Felhévvíz máskép Szent-Háromság városa, Jenő, Új-Bécs és Lógod. A szomszéd Pest- és Fehérmegyék távolabb eső vidékei nem igen voltak felette népesek. Az aránylag népesebb vidékek közé tartozott Erdély is, ellenben az ország északi és nyugoti vidékei aránylag sokkal néptelenebbek voltak, mint jelenleg. Különösen áll ez a felföldi hegyes megyékről, mint Trencsén-, Zólyom-, Liptó-, Szepes-, Sáros-, Máramaros-megyékről, de mindenekfelett Árváról. Itt a telkek száma összesen háromszáz volt, úgy hogy az összes lakosság legfeljebb ha háromezerre ment. E tájékon egyedült Thúrócz-megye tett némileg kivételt.

A mi az ország lakóinak állapotát nemzetiségi és vallási szempontból illeti, az e korban is igen változatos volt. Mikor az Árpád-ház kihalt, minden a földközi tenger táján létező vallás képviselve volt hazánkban. Az uralkodó katholikus egyházon kívül, más keresztény felekezetek sem hiányoztak; így voltak ó-hitűek az ország déli és keleti részein, továbbá patarénusok s más úgynevezett eretnekek Boszniában s az avval határos részeken. De nem hiányoztak a nem keresztények sem. A zsidók épen ekkor érték Magyarországon első virágzási korukat, mert az ország rendetlen pénzügyi viszonyai között mindenféle kincstári haszonvételeket, a pénzverést stb. sikerült kezökbe keríteni. A mohammedán vallású, velünk törzsrokon és egynyelvű bolgárok vagy izmaeliták ugyan már a XIII. században hanyatlani kezdtek, de még mindig elég számosan voltak. A kunok végre, ámbár külsőleg többnyire keresztények valának, lényegileg még pogányoknak voltak tekinthetők.

A XIV-ik és XV-ik század folyamán vallási tekintetben nagy változáson ment keresztül az ország. A pogányság teljesen megszünt s a kunok kétségkívül már a XIV. század végén igazi keresztények voltak. A mohammedán-vallás szintén e korszakban tünt el. Nem mondhatjuk ezt a zsidókról. Ők az általok mindenkor és mindenütt tanusított szívósságot akkor sem tagadták meg. A XIII-ik században s a XIV. elején elfoglalt helyzetökről ugyan leszorultak, mert Nagy Lajos, a ki igen megbotránkozott azon, hogy a zsidók némely helyen – mint például Pozsonyban – még kápolnákat is bírtak zálogban, elrendelte, hogy az egész országból kiűzzék őket. A rendeletet végre is hajtották s a zsidók leginkább Lengyelországba menekültek, mely akkor még nem volt Lajosé, hanem nagybátyjáé: Kázmér királyé. Mint lengyel király Lajos sem űzte el őket onnan s halála után nagyrészt visszaszállingóztak ismét.

Mindezeknél a vallásfelekezeteknél jelentékenyebb volt a görög-keleti vallás, vagy mint a nép nevezi: a ó-hit. Követői voltak eleitől fogva az oláhok, a kik a Kárpátok keleti vidékeit mindinkább elborították. Nagy Lajos térítői buzgalma következtében a mármarosiak tetemes része fölkerekedett s Moldvába költözött. Ezzel azonban nem lett egységesebb az ország vallás tekintetében, mert az oláhok helyét, sőt annál még jóval nagyobb vidéket az oroszok szállottak meg, a kik Koriatovics Tódor nevű herczegök vezérlete alatt költöztek be. A XV. században pedig a szerbek betelepedésével terjedt tovább ez a vallásfelekezet. A tatai szerződés értelmében ugyanis a szerb fejedelmek több uradalmat nyertek adományul s azokon mindjárt ekkoriban települtek meg a Szerbia déli részéből a törököktől kiűzött ráczok; így különösen a Csepel-szigeten. Még inkább gyarapodott számuk a későbbi időkben, a mint Szerbia török tartománynyá lett. A világosvári uradalomban is megtelepedtek. Legtöbbet telepített meg közülök Kinizsi, a ki főleg Torontál- és Keve-megyékbe ezer török és ötvezenezer szerb családot hozott magával. Ilyképen a görög-keleti vallás mind nagyobb jelentőségre vergődött, úgy hogy II. Ulászló már kénytelennek érezté magát arra, hogy az ó-hitűek részére Magyarországon püspökséget állítson. Addig ugyanis külföldi főpapok alatt állottak: a ráczok a szófiai és ochridai, az oroszok a kievi, az oláhok pedig a havasalföldi és moldvai metropoliták alatt.

Az ó-hitűek ezen betódulásának a nemzet nem igen örvendett s nem ok nélkül. Tudjuk, hogy még ma is mennyire gátolja az együtt lakó népek összeolvadását, ha vallásra nézve különböznek egymástól. Mennyivel inkább állott ez akkor!

A reformáczió nem háborgatta a nemzet egységes míveltségét. A Husz-féle csak igen kevés követőre talált Magyarországon s azok is kénytelenek voltak legnagyobbrészt Moldvába kivándorolni. A Luther-féle reformáczió pedig még csak e korszak végén támadt s hívei külön egyházat még nem alkottak. S mikor később különváltak, akkor is – a protestánst egyház a katholikusból fejlődvén ki – a míveltség közös maradt.

De ha elmondhatjuk, hogy Magyarország lakói vallásra nézve sokfélék voltak, nem kevésbbé mondhatjuk ezt a nemzetiségi szempontból. E tarkaság jellemezte az országot a legrégibb időtől kezdve.

Abból a lakosságból, a melyet eleink itt találtak, az Árpád-ház kihaltakor már csak igen csekély maradványok voltak, de jöttek helyökbe mások. Ezek között első helyen törzs-rokonainkat: a kunokat és bolgárokat kell említenünk. Mind a két nép teljesen beolvadt a magyarságba, mihely fölvette a keresztény vallást. Ezt különösen előmozdította az a körülmény is, hogy sem az egyik, sem a másik nem lakott az ország valamely külön vidékén, hanem elszórva, nagy területeken. Így a kunok az alföldön mindenütt voltak találhatók, úgy hogy Magyarország akkor tizenhárom főpapja közül öt fáradott térítésök körül.

Ezek után legnagyobb figyelmet érdemelnek a szlávok. Ezek több nemzetiségre voltak oszolva. Legjelentékenyebbek voltak Tótországban, t. i. a mai Horvátországban, a hol – bár a magyar nyelv koránsem volt ott a középkorban oly idegen, mint jelenleg – a szláv elem túlsúlyban maradt. Ezekhez csatlakoztak az ország délnyugoti részében lakó csekély számú szláv elemek. Jelentékeny számú szláv lakosság volt az ország észak-nyugoti részében is.

Az Árpádház kihaltától a mohácsi vészig terjedő korszakban két igen jelentékeny elemmel gyarapodott a szlávság: t. i. az oroszokkal s a szerbekkel, a kikről már előbb volt szó.

A német elem is tekintélyes részét tette hazánk lakosságának. Különösen három főtelepök volt: a bányavárosok és vidékök, a Szepesség s az erdélyi szászok földje. Számosan voltak továbbá a dunántúli kerületnek némely, Ausztriával határos megyéiben, kivált Mosonyban és Sopronban. Ezeken kívül sok kisebb telepben fordultak elő országszerte, csakhogy ezek többnyire beolvadtak a körülöttök nagyobb számmal lakó magyar lakosságba. Tovább maradtak fenn a városokban, bár magyarok közé voltak ékelve. Ezek tetemes részének lakossága német volt s kiváltságaiknál fogva a körülöttök lakóktól elválasztva levén, velök nehezebben olvadtak össze.

A németség jelentősége nem számában nyilatkozott, hanem abban, hogy az ország összes nem magyar lakossága közül míveltségénél, vagyonosságánál fogva határozottan kivált, úgy hogy politikai, társadalmi jelentőségre nézve a magyar után az országban első nemzetiségnek volt mondható.

A németekkel rokon népek, a germán faj többi ágai Magyarországon nem igen voltak képviselve. Egyes angol telepről emlékeznek régi okleveleink, de svédeknek, norvégeknek, dánoknak nem akadhatni nyomukra. Annál több németalföldi (hollandi) vándorolt Magyarországba, még az Árpádok korában. Mind a szepesi, mind az erdélyi szászságnak tetemes része nem tulajdonképeni német, hanem németalföldi eredetű.

Európának legjelentékenyebb három népfaja: a románok, germánok és szlávok közül tehát egy sem hiányzott nálunk. A románok is képviselve valának, és pedig úgy a keletiek, mint a nyugotiak. Az előbbiek: az oláhok, a kik most szeretik magukat az egész népcsalád közös nevén románok-nak nevezni, leginkább a XIII-ik század óta kezdtek hazánkban nagyobb számmal megtelepedni, különösen az ország délkeleti hegyes vidékein. E népfaj a középkorban még koránsem volt oly jelentékeny, mint most, s nagyobb számban leginkább csak Hunyad-, Krassó- és Temes-megyékben, továbbá Fogaras vidékén lakott, a melyekben némi kivételes állásban is éltek saját főnökeik vagy kenézeik alatt. Elterjedtek továbbá az erdélyi s az Erdélylyel határos megyékben is. Abban az időben többnyire a míveltség legalacsonyabb fokán állottak s jó részök tulajdonkép nem is volt megtelepedve, hanem nyájait őrizgetve nomád életet élt.

A mennyire hátra volt azonban a keleti románság, annyival míveltebb volt a nyugoti. Ide számítjuk a francziákat, az olaszokat, a spanyolokat, a portugálokat, valamint a Svájcz és Tirol némely félreeső vidékein lakó rhaeto-románokat vagyis ladinokat. E népek, kivált a francziák és olaszok, Európának most is legmíveltebb nemzetei közé tartoznak. Még inkább állott ez a középkorban, mikor Byzanczon kívül csak Olaszországban volt meg némileg a régi római míveltség. A többi nemzetek között pedig a francziák állottak első helyen.

E népek telepei természetesen a míveltségnek igen fontos tényezői voltak. Különösen áll ez az olaszok-ról, a kik leginkább iparosok és kereskedők lévén, nagy befolyással voltak városaink fejlődésére. Alig volt ugyanis jelentékenyebb városunk a régi korban, a mely olasz elemet nem mutathatott volna fel. Így tudjuk ezt Esztergomról, Székes-Fehérvárról, Budáról, Zágrábról, Nagyváradról, Egerről és Pécsről. Ezeken kívül egyes kereskedők nagy számmal találkoztak az ország majd minden részében, úgy hogy a XIV. század elején élt író arról tudósít bennünket, hogy Magyarországon a nemzeti nyelven kivül az olasznak volt legnagyobb divata. Az olasz telepeknek a magyarokra gyakorolt jó hatását különösen emelte az, hogy nagy tömegekben nem lakván együtt, a magyar lakosságba többnyire már a XIV. században beleolvadtak. Csak Budán voltak folytonosan olaszok egész a középkor végéig, de azok ujabban meg ujabban Firenzéből vagy Velenczéből bevándorlott kereskedők valának, a kik többnyire nem is telepedtek meg végleg.

A másik nyugoti román elemet alkották a francziák s a belgiumi vallonok. Az utóbbiak leginkább a szászokkal s a németalföldiekkel együtt költöztek be s azokkal együtt települvén le a Szepességben s az erdélyi szász-földön, többnyire egybeolvadtak velök. Emléköket alig tartja fenn egyéb, mint Szepes-Olaszinak német neve: Wallendorf. A XIII-dik században részben franczia lakossága volt Sáros-Pataknak, de ez már a XIV. század derekán egészen magyarrá vált.

A legjelentékenyebb franczia telep Heves- és Borsodmegyékben, az Eger völgyében volt. Lakosai többnyire I. Károly idejében vándoroltak be s nemzetiségöket egész a középkor végeig megtartották. Ha némely régi tudósításoknak hihetünk, királyaink megparancsolták nekik, hogy nyelvöket folytonosan megtartsák. Valóbbszinü azonban, hogy ezt csak annak kimagyarázására találták ki, hogy az egervölgyi francziák oly szívósan ragaszkodtak nemzeti nyelvökhöz. Reájok is emlékeztet egy helységnek a neve: Andornak, a mely igen csak kevéssé különbözik a franczia Andernaque-tól. Települtek hazánkba spanyolok is, de sokkal kevesebben, hogysem feltüntek volna.

Az eddig elősorolt népeken kívül laktak Magyarországon tatárok is, a kik különben a kunokkal együtt települtek meg s azokkal együtt el is magyarosodtak; laktak továbbá görögök, örmények és zsidók. A tárgyalt korban még egy érdekes nép: a czigány vándorolt be. A mongoloknak Indiában viselt hadjáratai s egyéb azokkal összefüggő háborúskodások kizavarták őket addigi lakóhelyeikből. Miért, miért nem, útjokat folytonosan nyugotnak vették, mígnem a XIV-ik század utolsó vagy a XV-dik első éveiben megérkeztek Európában s rövid időn annak minden országában elterjedtek. Itt, hogy maguk iránt jóindulatra bírják a keresztény lakosságot, nem vallották be valóságos eredetöket, hanem azt hazudták, hogy Egyiptomból vallásuk miatt kiűzött keresztények. Innen van, hogy Magyarországon igen divatos volt őket „Fáraó nemzetségé”-nek nevezni. Angliában „gispey”-eknek (mondd: dzsipszi) azaz egyiptomiaknak hívják őket még ma is. Megjelentek a konstánczi zsinaton is, az egész világ főpapjai és főurai előtt adván elő hazugságaikat. A népnél kivált azzal emelkedtek nagy tekintélyre, hogy a varázslásban s a jóslásban való jártasságukkal dicsekedtek, a minthogy mind a mai napig mindkettő kedvencz foglalkozásuk közé tartozik.

Mindezen okok összeműködése folytán majd minden országban nyertek kiváltságokat. Zsigmond 1423-ban ruházta fel őket azokkal, megengedvén nekik, hogy egész Magyarországon a városok és helységek végén letelepedhessenek, a maguk között felmerűlő ügyeket saját alvajdáik végezzék, csupán legfőbb tisztviselőjöknek: a fővajdának kinevezését tartá fenn magának a király. Különben dicsőségök nem tartott soká. Európa minden országában „nem tetszéssel” tapasztalták, hogy az „egyiptomiak” sehogy sem akarnak megtelepedni, hanem kóbor életmódjokat egyre folytatják; továbbá, hogy azokat, a kikkel érintkeznek, rendre lopják, csalják. S az irántok érzett jóindulat csakhamar az ellenkezőbe csapott át. Irtó háborúkat indítottak ellenök, a minek következtében, Spanyolország kivételével, a nyugot-európai országokban majdnem teljesen kipusztultak. De csak iszonyú vérontás után, mert kétségbeesésében ez a különben gyáva nép roppant sok orgyilkosságot és gyujtogatást követett el.

Hazánkban nem jutott ennyire a dolog. A magyar nép az összes európai népek közül legkevésbbé fanatikus. A czigányokat mindjárt eleitől fogva csak szegény, szánalomra méltó népnek tekinté s később sem vált üldözőjükké. Szabadságaikat ugyan idővel itt is megnyirbálták, de megélhetésöknek nem vetettek gátat. Különben elég ügyességgel korán megtalálták azt a módot, a melylyel a magyarokat megnyerhetik. Ugyanis ritka zenei tehetségökkel felkarolták a magyar zenét, úgy hogy már Mátyás király életének végén találkozunk czigány zenészekkel.

Az itt lakott sokféle nép mellett a magyar nyelv ügye akkoriban elég jól állott. Sok vidéken, a melyeken jelenleg csak elvétve hallani magyar szót, akkor az volt majdnem a kizárólagos nyelv. A felföldön messzebb északra terjedt a nemzeti nyelv határa s Erdélyben az oláhok nem voltak túlsúlyban. Akkor még kevesebb megyének a lakossága volt tót s azok is az ország néptelenebb megyéi valának.

A mi pedig a magyar nyelvnek a magyarok között való divatát illeti, az a legkedvezőbb volt. A nemesség, a mely különben napjainkig mindenütt magyarnak vallotta magát, mindenfelé tényleg magyar volt. A németül és tótul beszélő, de családfájukat majdnem Árpádig visszavinni tudó felföldi nemes családoknak e korban élt ősei csak úgy beszéltek magyarul, mint akár a dunántúliak vagy az alföldiek. A német nyelvet csak Zsigmond király óta kezdették többen tanulni, természetesen csak azok, a kik magas hivatalokra törekedtek. A többiek fölöslegesnek találták a német nyelv tudását s különben még jóval ezen korszak után is megesett, hogy oly táborban, amelyben Szepes-megyének majdnem egész nemessége jelen volt, nem volt aki egy német levelet megértsen. Ekkoriban még nem volt szokás, hogy a magyar közönség tanuljon meg a német kereskedő kedvéért németül, hanem ez beszélte, vagy legalább törte a mi nyelvünket. Még az itt lakó zsidók között is sok magyar nyelvű akadt, amire nevök: Farkas, Nyúl stb. is mutat. Talán többen tudtak olaszul, mint németül, mert egészen a XIV. század végeig az olaszokkal igen sok érintkezésünk volt. Ifjaink is, akik bővebben akarták magukat kimívelni, leginkább az olasz egyetemeket keresték fel. A latin nyelvnek akkor még nem volt oly nagy kelete, mint később. Az az ellatinosodás, a melyben hazánk apáink emlékezetére szenvedett, nem a középkor öröksége volt, hanem csodaszülötte a XVIII. századnak. Az e korból fenmaradt hivatalos iratokat ugyan majdnem kivétel nélkül latinul szerkesztették; de országos, megyei s egyéb gyűléseken magyarul beszéltek, a király magyarul szólott a nemzethez s a Rákoson összegyűlt magyar nemességet nem czikornyás mult századi latin, hanem igazi magyar beszéddel ragadta el Verbőczi. Sőt diplomatáink e korban még arra is súlyt fektettek, hogy a külföldiekhez intézett ünnepélyes beszédeket magyar nyelven tartsák, míg bizalmas értekezésben készséggel használták a latint.

A magyar nyelv uralkodott a magyar királyi udvarban is, bár oly királyok idejében, a kik más országok felett is uralkodtak, amaz országok fiai is képviselve voltak ott. Még a szomszéd országokban sem volt ismeretlen nyelvünk s midőn a csehek Zsigmonddal békét kötöttek s azt kívánták, hogy annak föltételeit Morva-Iglón négy nyelven a piaczon kifüggeszszék, azok között a latinnal, csehhel és némettel együtt ott volt a magyar nyelv is. Miksa római császár, II. Ulászlónak egykor ellenfele, majd szövetségese magyarul is beszélt. Általában a külföldiek előtt oly tekintélye volt nyelvünknek, hogy azok a külföldiek, a kik Magyarországon birtokokat szereztek vagy a magyar udvarban szolgáltak, otthon is igen szerették magyar főuri voltukat fitogtatni.

* * *

Hazánk e korban is alkotmányos monarchia volt. Igaz, hogy nem voltak az alkotmányos intézmények úgy kifejlődve, mint most, de lényegök már megvolt. Az eltérés a mai rendszertől leginkább abban mutatkozott, hogy a király nem csak uralkodott, hanem kormányzott is. Ily körülmények között a kormány hatalma a király személyes tulajdonaitól és személyes viszonyaitól függött. A királyi hatalom az Árpád-ház végén igen szánandó állapotban volt. I. Károlynak azonban sikerült azt nagy mértékben helyreállítani, úgy hogy fia megállapított hatalmat, jól rendezett államot örökölt tőle, a mihez személyes kitünő tulajdonai járulván, elmondhatni, hogy korában érte el legmagasabb fokát a királyi hatalom. De csakhamar hanyatlott ismét, a minek oka jórészt az volt, hogy mind Károly, mind Lajos főtámaszukat a főúri rendben keresték s annak kifejlését minden módon elősegítették. Ez teljesen sikerült is, sőt nagyobb mértékben, mint szükséges lett volna. Igaz ugyan, hogy míg Lajos erélyes kezében volt a kormány gyeplője, a főurak igen hasznos szolgálatokat tettek, de mihelyt ő kidőlt, azonnal előállott az oligarchia minden kinövéseivel.

Különösen nagy mértékben járult a királyi hatalom csökkenéséhez az a végszerű körülmény, hogy e korszak alatt a magyar királyoknak rendszerint nem voltak fiaik. Kivételt csak Albert képez, de csak halála után született a fia, a mikor a nemzet már máskép intézkedett a trónról; és kivételt képez II. Ulászló, a kit fia követett is a királyi széken. Ilyképen kifejlett nálunk a választási monarchia. Ez pedig természetesen a királyi hatalom korlátozására vezetett. Mert bármily szabadelvü a király, arra fog törekedni, hogy hatalmát növelje; s bármily hű a nemzet uralkodójához, annak hatalmát korlátozni igyekszik. Igy a magyar nemzet is rendesen felhasználta a királyválasztás alkalmát arra, hogy az uralkodót egy vagy más nemzeti jog elismerésére kényszerítse. Láttuk, mily fontos jogok elismerését eszközölte ki a nemzet Albert megválasztásakor, aztán I. és II. Ulászló trónraemelése alkalmával. Láttuk, mily föltételeket volt kénytelen Mátyás nevében Szilágyi elfogadni; csakhogy ezeket Mátyás, a nemzet beleegyezésével, jórészt eltörölte ismét.

A királyi hatalmat korlátozó eszközökkel még akkor is éltek, ha az apát fia követte a trónon. Ilyenek voltak: a koronázás s a királyi hitlevél kiállítása. A magyar királyt ugyanis nem tekintették törvényesnek, ha nem volt megkoronázva, még pedig Szt. István koronájával. E koronát a nemzet szent-nek, angyali-nak nevezte s benne mintegy jelképben találta fel egész nemzeti lételünket. Így királyaink az ország körül szerzett érdemeket a szent korona körül szerzett érdemek-nek nevezik, a nemeseket a korona tagjai-nak hivják stb. A szent korona iránt tanusított eme nagy tiszteletet mutatja az is, hogy ha valamely király – mint I. Károly – magát más koronával ismételten megkoronáztatta is, szükségét látják, hogy a szent korona megkerültével azzal is megkoronáztassék. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy miután Albert halála után Erzsébet királyné a koronát kezébe kerítette, I. Ulászlót csak utánzott koronával lehetett megkoronázni. Erre azonban szükségesnek találták, hogy formaszerinti országos végzést hozzanak, amelyben kimondják, hogy „a szent korona ereje a nemzet akaratában, tetszésében van”, s így Ulászlónak az idegen koronával történt koronázása érvényes. De hogy ez sem volt képes a nemzet előitéletét eloszlatni, tanusítja az, hogy Mátyás inkább nem is koronáztatá meg magát, míg csak a szent koronával nem teheté. E nagy tiszteletet bizonyítja továbbá, hogy a korona őrizetét nem bízták a királyra, hanem a nemzet által választott főurakra, a kiknek beleegyezése nélkül senki sem férhetett hozzá, maga a király sem. Igy a koronázás lehetetlen volt, ha csak a király előbb meg nem esküdött a nemzet alaptörvényeire és ki nem állította a hitlevelet. Ennek akkoriban még nem volt állandó alakja, hanem a szerint változott, a mint a nemzet a választás alkalmával több vagy kevesebb föltétel elfogadására tudta a királyt rábirni.

De a nemzet nemcsak azzal korlátozta a király hatalmát, hogy a királyválasztáskor föltételeket szabott. Gondoskodni kellett arról is, hogy folytonos legyen az ellenőrzés. Ezt az országgyűlés s az országtanács gyakorolták. A míg a királyi hatalom a maga teljességében fenállott, addig elég ritkán találkozunk országgyülésekkel. Még Zsigmond király hosszú uralkodása idejéből is csak néhánynak maradt fenn emléke. De az Albert halála után bekövetkezett viszontagságos idők alatt mind sürűbben, majdnem évenkint tartottak ilyeneket. S e szokás rövid időn annyira átment a nemzet vérébe, hogy rendes megtartásokra Mátyás király nagy súlyt fektetett. S ha személyesen nem lehetett jelen, magát egy vagy más előkelő által képviseltette. Szóval is hangsulyozá, hogy „nem akar fontosabb ügyekről egyszerűen az udvarában levő főurak tanácsa szerint eljárni; mert szükséges, hogy a közös ügyekről közös tanácsban intézkedjenek”. Az országgyülések gyakori megtartását még egy körülmény mozdítá elő, t. i. a török veszedelem. Uralkodóink ugyanis mind gyakrabban jöttek olyan helyzetbe, hogy kénytelenek voltak igénybe venni a nemzet áldozatkészségét.

Különben az országyüléseknek sem alakjok, sem hatáskörük nem volt még teljesen meghatározva. Az utóbbi hol nagyobb, hol kisebb volt, a mint a király nagyobb vagy kisebb hatalmat birt kifejteni. A mi pedig az országgyülések alakját illeti, az igen gyakran változott. Még az sem volt végleg eldöntve, hogy csak egy házból, vagy mint régebben nevezték: táblá-ból, vagy pedig kettőből álljon; ámbár az utóbbi volt már ekkor is a rendes. A felső-ház tagjai voltak a főpapok s a főurak, a kik részint nagy birtokaik alapján, részint hivataluknál fogva személyesen vettek részt gyülésein. Kik voltak az alsó ház tagjai? már nem oly könnyű megmondani. A fő-alkotó elem kétségkivül a köznemességből állott, mely vagy személyesen jelent meg, vagy – mint többnyire történt – képviseltette magát, úgy hogy minden megyéből három-négy követet küldött fel. A képviseleti rendszert már Zsigmond egyik törvényében látjuk hangsúlyozva, midőn azt mondja: „Határoztatott főpapjaink, főuraink és nemeseink tanácsából, a kik az egész országot, a távollevők teljes hatalmával képviselik.” A nemesség azonban gyakran kénytelen volt tapasztalni, hogy a főurak igen kevésbé veszik a megyék követeit. A min csak azzal véltek segíthetni, ha a nemesség is épúgy, mint a főurak, személyesen jelenik meg az országgyüléseken. Ez határozattá is vált 1447-ben, s ennek értelmében minden nemesnek, a kinek legalább húsz jobbágya van, személyesen kellett megjelennie. Később a személyes megjelenést azoknak is kötelességükké tették, a kiknek tíznél több jobbágyuk volt. Mindazonáltal békés időben a képviseltetés volt a gyakoribb, mert oly országgyülések, a melyeken a nemesség személyesen jelent meg, többnyire forradalmi jellegüek valának. Igy volt ez Mátyás idejében, míg II. Lajos alatt a személyes megjelenés lett szokásossá.

Az országgyülés alsó táblája tagjainak száma e korban azzal is gyarapodott, hogy még egy rend nyerte el az országgyülésen való képviseltetés jogát, t. i. a városok. Vannak ugyan némi nyomok, hogy a városok már az Árpád-kor végén megjelentek az országgyüléseken, de ez csak kivételesen történhetett. Az Anjou-korban sincs nyoma jelenlétöknek. Az első biztos adat meghivásokra 1397-ből való. Az 1405-iki egyik országgyülésre pedig nemcsak hogy meghivták őket, hanem épen az ő ügyeik képezték a tanácskozás főtárgyát. Ezen túl mind sürűbben jelentek meg, különösen ha valami nagyobb fontosságú ügyben kellett dönteni. Ellenben ha csak a rendes adó- és katona-megajánlás volt tárgya az országgyülésnek, többnyire elmaradtak, mivel az reájok nem vonatkozott. Ugyanis királyi kiváltságok alapján s jórészt a királyok önkényes rendeletei szerint lévén kénytelenek adót fizetni, jóformán csak a fölösleges nézők számát szaporították volna, ha megjelennek.

A középkori magyar országgyűlés nem tartozott a legcsöndesebb helyek közé. Mert az akkor még hevesebb s a míveltség által kevésbbé fékezett emberek gyakran nyultak oly érvekhez, amelyek testileg ugyan eszközölhették a meggyőzést, de nem szellemileg. Mindazonáltal, dicséretére legyen mondva népünknek, nagyobb kihágásokkal alig találkozunk, vérengzéssel pedig épen nem. Gyakoribbak voltak a cselfogások. A főrendek például sokáig szerették húzni-halasztani a megjelenést, majd a tárgyalást, míg a nemesség a várást megunva s olykor költségéből is kifogyva, eloszlott. Ekkor azután tetszésök szerint alkothatták meg a törvényeket. Hogy ennek elejét vegyék, az 1491-i országgyülésen elhatározták, hogy legalább a negyedik, az 1498-in pedig, hogy az országgyülésre kitűzött első napon tartozik minden főúr és nemes megjelenni, 200, illetőleg 100 gíra birság terhe alatt. A ki pedig az egy-egy országgyülés tartására kijelölt két hét leforgása előtt távozik, a birság kétszeresével volt sujtandó. Csakhogy ezek a törvények papiroson maradtak.

A mi az országgyülés tartásának helyét illeti, az nem volt meghatározva. Csak mióta a fehérvári törvénynapok kimentek a divatból, lettek a Budán vagy Pesten tartott országgyülések mindinkább szokásosakká. És pedig, ha a rendek csekély számban jelentek meg, akkor Budán tartották a gyüléseket, különben pedig a pesti határban elterülő Rákoson. Azonban kivételkép más helyeken is tartották. Ilyenek voltak különösen az úgynevezett tábori országgyűlések, a melyeknek az volt a czéljok, hogy az ügyeket röviden elintézvén, egyenesen hadjáratra induljanak. Ilyeneket tartottak Szegeden, Bácson, Titelen, Futtakon stb. Hasonlókat tartottak II. Lajos korában Tolnán, Hatvanban, a melyeknek szintén a táborba indulás lett volna a czéljok.

A királyi hatalom másik főkorlátját az országtanács képezé. Ez már nem a törvényhozás útján érvényesítette befolyását, hanem a közigazgatásba is befolyt s általában az volt a tiszte, hogy mintegy ellenőrizze a királyi jogok gyakorlásának a módját. Tagjai a főtisztviselők, főpapok s egyes nagybirtoku urak voltak. A mai korban ily testülettől ugyan kevés önállóságot várnánk, de akkor a főtisztviselők, a kiknek mindegyike fejedelmi vagyonnal rendelkezett, egész más helyzetben voltak. Ha nem is az egész nemzet, de legalább saját osztályuk érdekeit érvényesíteni tudták. Az országtanács óriási tekintélyét az is tanusítja, hogy pecsétjén az ország czímere ily körírattal állott: „Sigillum regnicolarum Hungariae” azaz „Magyarország lakosainak pecsétje.” Tagjai tehát magukat az egész nemzet képviselőinek tekintették. Az országtanács intézte a kormányt a király nevében, ha az távol volt, két ízben pedig kénytelen volt azt teljesen önállóan, saját neve alatt viselni: első ízben Zsigmond fogsága alatt, másod ízben pedig I. Ulászló halála után, a mikor néhány főur a királyság eltörlését is javaslá, hogy azután minden hatalom az országtanácsban egyesüljön, amelyet csupán az országgyűlés korlátozott volna. Mégis utóbb kénytelenek voltak V. Lászlót királyul elismerni, bár hosszú idő alatt – míg t. i. Hunyadi János volt a kormányzó – tényleg igen nagy volt az országtanács hatalma. Mikor a köznemesség s a főúri rend közötti viták gyakoribbakká lettek, akkor az előbbi sehogy sem volt az országtanács eljárásával megelégedve. Ismételten elhatározták tehát, hogy annak tagjai közé több-kevesebb nemest is vegyenek fel, a mi azonban nem igen történt meg. Felállították továbbá a kormányférfiak egyéni felelősségének elvét, a miben Magyarország egész Európát megelőzi, ha megvalósul. Csakhogy az akkori testületi kormányrendszer mellett ez kivihetetlen volt.

Az országtanács pecsétje 1385-ből.
Nyáry A. „A heraldika vezérfonala” czímű művéből.

Az ország központi kormányát a királyon kívül a főtisztviselők vitték. Ezek között legelső helyen állt a nádor. Kivétele állást foglalt el, a mennyiben Albert uralkodásától kezdve nem nevezhette ki korlátlanul a király, mint a többi tisztviselőt, hanem csakis az ország rendeinek tanácsából. A mi hatáskörét illeti, azt véglegesen Mátyás király szabályozta, 1485-ben. Az akkor hozott törvény szerint a nádor áll a közigazgatás élén, főkapitánya az országnak, egyuttal a legfőbb bíró, bár a királyi felség bírói hatalma érvényben marad. Mint ilyen birtokjogi perekben is mondhat itéletet s itéletei abban a kivételes kedvezményben részesülnek, hogy az általa kiszabott bírságot a király csak különös kegyelemképen engedheti el, míg más bírák ítéletét egyszerűen megszüntethette. Ő volt egyszersmind a kunok s az igen megfogyatkozott dalmaták bírája, amely utóbbi tisztért nehány sziget jövedelmét élvezte. Ellenben ugyan e korban kiterjesztették a megyék birói hatóságát számos ügyben a nemesekre is, a kikiáltott törvényszékeket pedig eltörölték, minek folytán a nádort fölmentették az alól a terhes tiszt alól, hogy az egész országban szerte utazzék s a megyékkel egyenként tartson gyűléseket. A nádor továbbá a király állandó helytartója. Ha a felség távol van, az országtanács ellenőrzése mellett az egész kormány az ő kezében összpontosul, kivéve a kegyelmek és adományok osztogatását. Ha a király törvényes örökös nélkül hal el, a királyválasztásnál az első szó a nádort illeti, ha pedig a király kiskorú, ő a gyámja. A király távollétében vagy kiskorusága alatt az országgyűlések összehívása is a nádor tiszte. A nádori hivatalnak legnagyobb tekintélyt az a körülmény adott, hogy ő volt hivatva arra, hogy közbenjárjon a király s nemzet között, ha valami viszály fordult elő. Már Albert király törvénye azzal okolja meg a nádornak a király s a rendek által történendő választását, hogy „a nádor a rendek részéről a királynak, a királyi felség részéről pedig a rendeknek szolgáltathat igazságot és tartozik is szolgáltatni.” Mátyás király pedig a pápához intézett egyik levelében azt mondja, hogy még az oly ügyeket sincs senkinek joga az országból külföldre fölebbezni, melyek ő ellenében folynak; mert azok eldöntésére „ott van bíránk a nádor” – úgymond. E közvetítő szerep következtében illette meg a nádort az a tisztség, hogy meghallgassa a panaszokat az igazságtalan adományok miatt, azokat a király elé vigye s ha alaposak, orvoslásukat kieszközölje. A nádor helyettese volt az alnádor, a ki régebben hol Visegrádon, hol Budán székelt; később kizárólag az utóbbi helyen. Birói tisztében a nádor segédei az itélő-mesterek valának.

A nádor után legelső tisztviselő volt az országbiró. Tisztsége eleinte még inkább udvari tisztség volt, mint a nádoré, a miért is udvarbiró-nak nevezték. Csak e kor végén lett országbiróvá, a ki a nemesség felett is itél. Latin neve azonban napjainkig megmaradt: „judex curiae”, azaz „az udvar birája”.

Ezután következtek a szlavóniai bán, az erdélyi vajda s a székelyek főispánja, a kik az általok kormányzott kisebb területeken körülbelül oly közigazgatási, birói és katonai hatáskörrel bírtak, mint a nádor az ország többi részeiben; továbbá a tárnokmester, a kinek tiszte eredetileg a királyi kincstárra való felügyelet volt, majd épen annál a viszonynál fogva, amelyben a városok a királyi kincstárhoz álltak, az azok feletti fő-biróság. Azonban míg a tárnokmester utóbbi tiszte mind jelentékenyebbé lőn, addig eredeti teendői e korban tulajdonkép már külön tisztviselőre: a kincstartó-ra mentek át. Az utóbbi tisztet, mint láttuk, rendesen a főpapi osztály tagjai viselték, bár erre nézve nem volt törvény.

Nagy Lajos király titkos pecsétje.
Pór A. „Nagy Lajos” czímű művéből.
A titkos pecsét közepén a magyar Anjou-czimer, fölötte sisak, melynek disze egy csörében patkót tartó struczmadár. A körirat: S(igillum) SECR(etum) LODOVICI R(egis). Azaz: Lajos király titkos pecsétje.

Nem ugyan közvetlenül, de közvetve igen nagy volt a királyi kanczellár hatalma; és pedig annál nagyobb, minél nagyobb mértékben nyert az írásbeliség alkalmazást az ügyek intézésében. A kanczellár volt a király legbizalmasabb tanácsadója, a királyi rendeletek szerkesztője, a hivatalos iratok fogalmazója. Igen érthető, hogy mindezt s még sok kisebbszerű dolgot egy ember el nem végezhetett. Erre egész hivatal volt szükséges, amelynek élén az esztergomi érsek állott, mint legfőbb kanczellár. Gyakran azonban csak ezt a czímet viselte, a hivatal tényleges viselésével más lévén megbízva. Épen így volt az alkanczellársággal is, a mely elvben mindig a székesfehérvári prépostot illette meg. Voltak azonkívül a kanczelláriában fő- és aljegyzők, s egyéb kisebb tisztviselők. A kanczellária személyzete majdnem kizárólag papokból állott, miután e korban az írástudás a világiak között még nem igen volt elterjedve. Csak kivételesen voltak ott világiak is, mint Verbőczi és mások. A főkanczellárság maga azonban még e korban soha sem volt világi ember kezében. A kanczellária az iratokat a király nevében állította ki, de az többnyire nem írta alá. Csak Mátyás óta kezdenek a királyi aláírások gyakrabban szerepelni, bár az előtt sem voltak példátlanok. E korban általában nagyobb súlyt fektettek a pecsételésre, mint az aláírásra. A pecsétek őrizete ennélfogva különös gondot igényelt.

Nagy Lajos király gyürüs pecsétje.
Nyáry A. „A heraldika vezérfonala” czímű művéből.
A gyürüs pecsét közepén az Anjou-strucz. A körirat: (S.) LVDOVICI R(egis). Azaz: Lajos király pecsétje.

A királynak különböző pecsétjei voltak, a melyeket használatuk vagy alakjok szerint: „nagy, birói, gyűrűs, titkos pecsét”-névvel jelöltek meg. E korban igen gyakori volt, hogy a pecsétet nem nyomták magára az oklevélre, hanem egy arról lecsüngő zsinórra függesztették, mint az még ma is szokásos a doktori diplomáknál.

A főtisztviselők sorában foglaltak még helyet: a jajczai, mácsói stb. bánok, továbbá a pozsonyi s a temesi főispán; az utóbbi különösen azóta, hogy a török az alvidéken mindinkább előnyomult; sőt a legbefolyásosabb egyike lett. Ami a főtisztviselők hivataloskodásának idejét illeti, arra nézve semmi szabály nem állott fenn. Általában addig maradtak helyükön, míg vagy megunták a hivatalt, vagy őket unták meg.

Az elősoroltakon kívül még más főtisztviselők is voltak, például a főlovászmester, a főajtónállómester, a főétekfogó- és pohárnokmesterek s a főudvarmester. Mindezek azonban, valamint a királyné főtisztviselői is, csak méltóságokat viseltek, hivatalos teendők nélkül; s a politikára legfeljebb annyiban birtak befolyással, a mennyiben az országtanácsban nézeteiket érvényesíteni tudták.

* * *

Az Árpád-ház kihalása nagy társadalmi átalakulásban találta a nemzetet. Azok az osztályok, a melyekre a nemzet addig fel volt oszolva, felbomlottak, de az uj alakulás még nem tudott létrejönni. Még mindig fennállott az a sok osztály, a melyekre a lakosság a Sz. István-féle alkotmány értelmében oszlott. De jó résznek megszűnése már csak idő kérdése volt. E korszaknak egyik legfőbb tüneménye az, hogy amaz osztályok legnagyobb része végkép megszünt s csak kevés életképes maradt fenn továbbra is.

Az Anjou-házból származott királyok igen pártolták ezt az irányt s az ő uralkodásuk alatt nyert az szentesítést azzal, hogy – eltekintve a kiváltságos területektől – az egész lakosság nemességre és jobbágyságra oszlott.

A mi a nemesség tömörülését illeti, meg kell jegyeznünk, hogy nyugoti Európában általában az a felfogás uralkodott, hogy minden föld a fejedelemé, az urak birtokaikat tőle birják hűségök és szolgálataik fejében. Innen származott az a nálok általános szokás, amely egész a legujabb korig fennállott t. i. hogy mindenkinek minden uj fejedelem előtt hódolnia kellett s általa megerősítettetnie azt az adomány-levelet, a melynek alapján birtoka a kezében van. Nem így nálunk. A magyar nemesség minden egyes tagjában az a tudat élt, hogy elei vérökkel szerezvén meg a hazát, a nekik jutott földnek teljesen független urai, a mely föld birtoklásának igazolására semmi királyi adományra szükségök nincs s arról úgy életökben, mint haláluk esetére legjobb belátásuk szerint rendelkezhetnek.

Több különböző körülmény összeműködése mindazonáltal jó részt megingatta ezt a felfogást. Habár nem feledte el a magyar, hogy birtoka a nemzetnek vérrel szerzett tulajdona s ha mindenkor megkülönböztetni szerette magát az idegenektől: mégis hajlandóvá vált más nézet elfogadására az egyesek birtoklását illetőleg.

Leginkább befolyt erre a várjobbágyi intézmény hanyatlása, illetőleg bukása. A várjobbágyok az utolsó Árpádok alatt részben a polgárságba, részben a nemességbe olvadván, már nem hozták magukkal azt az ősi jogra való büszkeséget, mint a régibb nemes. Mert mint a királyi várföldek birtokosai megszokták volt, hogy birtokjogukat a korona kegyelméből származtassák, s e fölfogást nem idegenkedtek a nemesi birtokra is átvinni. Előmozdította a hűbéres felfogásnak e terjedését az is, hogy körülbelül III. Bélából kezdve királyaink adományaikat föltételek alatt kezdték osztogatni; előmozdította a mongolok betörése is, amely alkalommal annyi meg annyi ősi magyar család pusztult el; előmozdították továbbá a XIV. századbeli belviszályok, végre az a hosszú küzdelem, amelyet I. Károly előbb Venczel, majd Ottó, majd egyes főurak ellenében folytatott. E küzdelmek után a bukottakat középkori szokás szerint, mint „hűtleneket” fő- és jószágvesztésre itélték, birtokaik mások, még pedig többnyire idegenek kezére kerültek, a kik már hazájokban a hűbéri felfogáshoz voltak szokva. Ily körülmények működtek közre, hogy a nemességben megingott az eredeti hit, mely szerint a birtok felett teljes tulajdonjoggal bir. Ez csinált utat az 1351-i törvénynek is, amelyről az illető helyen részletesen megemlékeztünk.

E korban a nemesség még más változáson is ment keresztül. Régibb időben a nemesek mindnyájan csakis a nádor bírói széke alá tartoztak és megyei hatalomnak nem voltak alávetve. Most azonban, hogy a nemesek száma a várjobbágyok fölvétele folytán s máskép is felszaporodott, igen alkalmatlannak látszott, hogy minden ügyöket a nádor elé kelljen vinni. Az ősi nemzetségi rendszer is megszünt. Igen sokan voltak, a kik egyik nemzetségnek sem voltak tagjai, ezek pedig mint egyes nemesek nem igen állhattak meg a főurakkal szemben. Szükségök volt tehát arra, hogy oly egyesületekbe lépjenek, a melyek őket azok ellenében megvédelmezzék. S erre legalkalmasabbnak látszott a megyébe való lépés, annál is inkább, mert az uj nemesek egyik legfőbb eleme: a várjobbágyok annak előtte is részei voltak annak. A nemességnek a megyékhez való csatlakozása azonban nagy átalakulást idézett elő. Ugyanis a megyék addigi, a kormánytól függő rendszere igen megváltozott, mert eddig a megye katonai és állami intézmény volt, most pedig az autonómia egyik tényezőjévé lett. A főispánt ugyan továbbra is a király nevezte ki, valamint az alispán sem volt választható, mert még nem volt rendes tisztviselő. Ez az általa viselt czímből is kitűnik, amennyiben nem alispánnak, hanem a főispán helyettesének nevezték. Ellenben a szolgabírákat és esküdteket a nemesség teljesen szabadon választotta s a megyei gyűlések oly helyekké lettek, a melyeken nemcsak azért jelennek meg, hogy panaszát kiki előadhassa, hanem a hol a megyei közönség saját érdekében határozatokat is hozhat s a választásokat megejtheti.

Választásokról lévén szó, a mai olvasó kétségkívül csodálkozni fog azon, hogy e korban híre sem volt a korteskedésnek. Nemcsak hogy általában nem igen kaptak a hivatalokon, hanem rendesen úgy kellett a választottakra ráerőltetni. S ha még sem fogadták el, huszonöt gíra bírságot kellett fizetniök, kivévén, ha már közszolgálatban állottak, vagy pedig nem laktak állandóan a megyében. Az ilyenek kötelesek voltak a hivatalt egy évig viselni, de azután öt évig nem voltak ujból kényszeríthetők. Ezen különben nincs mit csodálkozni, mikor még a megyei gyűlésen való megjelenést is úgy kellett biztosítani, hogy a meg nem jelenőre három gírát róttak bírságul.

A megyék hatalma a középkorban folytonosan növekedett. Áll ez különösen arról a korról, amely Zsigmond halálától Mátyás haláláig terjed. Az országgyűléseken a köznemesség mind nagyobb befolyásra tett szert. Elnyerte a megye részben a nemesség feletti bíráskodást is, s az 1486-i törvény azt is elrendelé, hogy az alispán már ne egyszerűen a főispán által rendelt helytartó legyen, hanem a főispán s a király által a megyebeli nemességből választassék. Még többet eszközöltek ki a megyék, legalább papíroson, a Jagelló-házból való királyok: II. Ulászló és II. Lajos zavaros uralma alatt. Igy törvénybe iktatták, hogy a király a megyéből válaszszon főispánt. Azzal is növekedett a megyék hatalma, hogy a katonaság kiállítása is leginkább az ő kezökbe ment át, kivéve azokat, a kik legalább egy nyolczad-zászlóaljat maguk birták kiállítani.

A megyei köznemességnek legtöbb küzdelme a főurakkal volt. Pedig az úri és nemesi rend között jogilag semmi különbség sem volt; az egész, Verbőczi szerint: „una et eadem nobilitas” „egy és ugyanazon nemesség” s „egy nemesnek sincs sem több, sem kevesebb joga, mint a másiknak.” A valódi különbséget csak az tette, hogy egyiknek több birtoka volt, mint a másiknak, s hogy a főuraknak nagyobb volt a vérdijok. Hogy mennyire nem alkottak külön osztályt, mutatja az, hogy ha valamely köznemes nagy birtokot szerzett, főúrrá lett; ha pedig valamely főúr elszegényedett, már nem számították ezen rend tagjai közé. Bárói vagy grófi czímet a családok közül csak egy-kettő viselt állandóan, például a Zrinyiek, a Frangepánok, a Szentgyörgyiek, a Sza