Mi volt Szilágyi terve, mikor visszautasította azokat a pontokat, melyek hivatva lettek volna békét hozni létre V. László és a Hunyadi-párt között? nem tudjuk. Csak a föltételek ellen volt-e kifogása, mint a melyek a Hunyadi-ház birtokait kevesbitették volna, vagy talán általában lehetetlennek találta Hunyadi László halála után László királylyal a békét? – minderre lehetetlen feleletet adni. Meglehet, hogy magok a Hunyadi-párt vezérlő egyéniségei sem voltak ezzel tisztában. Tény, hogy az ország igen ferde helyzetben volt, midőn a királyt ellenségének tekinté. Azonban akármi volt is a Hunyadi-párt terve: V. László halála lényegesen megkönnyíté helyzetét. Most már határozottan ki volt tűzve a czél, hogy Hunyadi Mátyást, János kisebb fiát, ez idő szerint egyetlen tagját a dicső Hunyadi-családnak emelje a királyi székre. Igaz, hogy Mátyás még alig volt tizennyolcz éves – 1440-ben, Kolozsvárott született – s így alig volt hihető, hogy a kormányra alkalmas legyen, de atyja érdemei, bátyjának ártatlanul történt kivégezése oly népszerűvé tették, hogy a nemzet csak a legmagasabb polczra emelésével vélte eléggé kifejezni háláját az apa s részvétét a fiú iránt.

Mátyás király tudósai körében.
Than Mór falfestménye a Nemzeti Muzeum lépcsőházában. Doby M. metszetéről.

Gyakorlati tekintetek is javasolták e választást. Külföldi fejedelmi jelöltekben nem volt ugyan hiány, de egyikök sem látszott alkalmasnak a trónra. Az egyik trónkövetelő Frigyes római császár volt, Lászlónak atyai részről legközelebbi rokona s korábbi gyámja. Ámde a magyarokkal szemben nem viselkedett úgy e fejedelem, hogy rokonszenvet tudott volna ébreszteni maga iránt. Még az osztrákok sem akarták herczegöknek elfogadni, pedig azok az örökösödést tárgyaló törvények értelmében erre kötelesek voltak. Igényt táplált V. László mindkét nővérének férje: Vilmos szász herczeg és Kázmér lengyel király is. Az első különben leginkább csak a szomszéd Csehországra vetette tekintetét. Magyarországon majdnem teljesen ismeretlen lévén, itt semmi kilátása sem volt a sikerre. A második is igen jelentéktelen ember volt. Hosszú életén át a szerencse kedvezéséből, mint látni fogjuk, nem megvetendő szerepet játszott, pedig minden tehetsége vadász-szenvedélyében meg a pazarlásban nyilatkozott, a mely utóbbi miatt épen ez időtájt a lengyelek gondnokság alá akarták helyezni.

A hazai főurak között is bizonyára nem egy volt, a ki hajlandó lett volna a királyság gondjait magára vállalni, így Garai, Ujlaki és mások. Mindezek között azonban egy sem nyujthatott gyakorlati szempontból is annyi kedvező kilátást, mint Hunyadi Mátyás. Igaz, hogy a külföldiek megválasztása egy-egy ország segélyét szerezte volna meg, de még inkább ellenséges viszonyba hozta volna Magyarországot a többivel. Itthon pedig nem lett volna talaj, a melyen megálljanak. A hazai jelöltek közül is sem vagyonra, sem észre, sem jellemre nem vált ki egyik sem annyira, hogy a koronát megérdemelje. Mátyást ellenben óriási vagyona is ajánlotta, mert az már is nagyobb volt a királyénál, ily birtok pedig egy alattvaló kezében, kivált ha gyönge a király, könnyen veszélyessé válhatik.

Mátyás király szülőháza Kolozsvárott.
Vahot-Kubinyi: „Magyarország és Erdély képekben” czimű művéből.

Ehhez járult még Mátyás egyénisége is. Fiatal volt ugyan még, de minden, a mit róla tudtak: élénk esze, korához képest jártassága a tudományokban, atyja oldalán fejlett jelleme – mindez a legszebb reményekre jogosított. Végre Mátyás megválasztását javasolta a jobbára a középosztályból állott Hunyadi-párt érdeke is, mert más jelölt kormányra jutásakor nem lett volna kilátása arra, hogy érvényesüljön.

Mindezeknek a tekinteteknek összehatása az V. László halálakor már is tetemes sereggel rendelkező Szilágyit tette a helyzet urává. Hatalmával azonban nem élt vissza s az országtanács tagjai – pedig köztök voltak a Hunyadi-ház esküdt ellenségei – bántatlanul voltak Budán, a honnan az országgyülést újévre Pestre hívták össze.

A ki a magyarországi viszonyokat legelőbb átértette: Podjebrád György, Csehország kormányzója volt. László halálát arra akarta felhasználni, hogy Csehország számos trónkövetelője mellett ő nyerje el annak koronáját. Hamar feltünt neki annak előnye, ha a hasonló törekvésű Hunyadi-párttal kezet fogva jár el. Azért a László halála napján Prágába hozott Mátyást vendégként fogadta, kitüntető szívességgel bánt vele s arra az ígéretre birta, hogy leányát Katalint nőül veszi. De viszont a Hunyadi-párt is tudta méltányolni a benne kínálkozó szövetségest, azért Vitéz János még novemberben hozzá elutazott. Nagyjából megállapították a kötendő szerződés föltételeit, melyben kölcsönös barátságot fogadtak, házasságot Mátyás és Podjebrád leánya között, ezen kivül bizonyos váltság- vagy tartásdíjat Mátyásért, mit a magyarok fognának fizetni. E szerződésnek egyik lényeges pontja még az volt, hogy Podjebrád járjon közben a Magyarország északi részén dúló cseheknél, kibékítve őket a Hunyadi-párttal; továbbá engedje meg, hogy a magyarok Csehországban zsoldosokat fogadhassanak.

Szilágyi Mihály aláirása.
(Michal Zylagy de Horogzeg Regni Hungar(ie) Gubernator.)

E szerződés ismét nem kis mértékben növelte a Hunyadi-párt erejét. Érezték ezt ellenségei is, ámbár a szerződés föltételeit természetesen nem ismerték. A nemzet is mindinkább kitüntette, hogy Mátyást akarja királyául. Ily körülmények között a Hunyadi-párt ellenségei is közeledni óhajtottak. Csakugyan 1458. január 12-ikén Szilágyi Mihály és Garai, meg ennek nehány barátja barátságot kötöttek. De ez az egyesség nemsokára, nem tudni mi okból, felbomlott.

Szilágyi az országgyűlésen húszezer emberrel jelent meg. A köznemesség hozzá csatlakozván, hada mintegy negyvenezerre emelkedett. E nagy erőtől Garai és a főurak megrettentek. Nem akartak a gyülés helyéül kitűzött Pestre menni, hanem Budán a várban maradtak. Tervök volt, hogy húzzák-halaszszák a választást, remélvén, hogy azalatt a köznemesség elszéled. De csalatkoztak, mert az helyt állott emberül. E közben elkezdett a Duna zajlani, mi ismét alkalmul szolgált a főuraknak a választás halogatására. Nem sokára azonban a Duna befagyott. Ekkor végre Szilágyi Mihály bátorság-levelével kezökben ráadták a fejöket, hogy átmenjenek.

Másnapra, január 23-ára volt kitűzve a választás. Budán és Pesten alig volt a középkorban valaha annyi ember, mint ekkor. A köznép is nagy tömegekben jött a szomszéd Fehér- és Pestmegyékből a városba, hogy a nagy eseménynek tanuja lehessen. Még a Duna jege is meg volt rakva emberekkel. A Garaiéknak adott bátorságlevél értelmében ugyanis nem volt szabad Szilágyinak katonáit sem a két testvér-városban, sem a Rákoson elhelyezni, tehát oda rendelte őket, hogy kéznél legyenek.

A főurak elsőben meghallgatták a külföldi fejedelmek követeit, majd Szilágyinak rövid, de szívből jövő és szívhez szóló beszédét, melyben a nemzet általános óhaját tolmácsolá; azután hosszan tanakodtak. De a nép unni kezdte a várakozást, s mintha a választás már megtörtént volna, egy szívvel-lélekkel felkiáltott: „Éljen Mátyás király!” Most már a főurak sem tehettek egyebet, minthogy rámondták helyeslésöket és Szilágyival megkötötték a választás föltételeit. Mátyást ugyanis még fiatalnak tartván a kormányra, öt évre nagybátyját kormányzóvá választották. A választás föltételei szigorúak voltak s a kormányzónak, illetőleg a királynak igen megkötötték a kezét mind a hadviselésre, mind az adókivetésre nézve.

Szilágyinak első teendője volt, hogy követséget küldjön Mátyásért. A követség élén Vitéz János nagyváradi püspök, a Hunyadi-ház bizalmas barátja állott. A követeknek nem kellett Prágáig fáradniok. Mihelyt Podjebrád a választás eredményét megtudta, sietett Mátyáshoz, hogy ő legyen az első, a ki az örvendetes hírt közli vele, azután pedig díszes sereg élén Magyarország határához kísérte, a hova időközben a követség is megérkezett. A novemberben megállapított előzetes szerződést végkép megkötötték ez alkalommal. Mátyás váltságdíját 40–50,000 aranyban állapították meg, továbbá azt is határozták, hogy Mátyás Podjebrád leányát tizenkét éves korában vegye nőül, addig is Magyarországban neveltessék. Miután Pobjebráddal az alkuvásokat befejezték, Mátyás megindult a morvaországi Straszniczból, ahol a tárgyalások folytak. Az ország határszélén az előre ment követség fogadta, élén Vitéz Jánossal, a ki ismert ékesszólásával mondta el üdvözlő beszédét. De nemcsak a hivatalos ünnepélyeknek volt Mátyás tanuja: a nép is a legőszintébb örömmel üdvözölte utjában.

A külföldön nem találkozott választása mindenütt kedvező fogadtatással. Azok, akik maguk is óhajtották a magyar trónt, természetesen nehezteltek mellőztetésökért. Frigyes császár, a kihez csakhamar követség ment, hogy a korona visszaadását sürgesse, kitérő választ adott; mások csak a „felcsöpörödöttet” látták Mátyásban. De a kereszténység első embere, a pápa, sietett már márczius 14-én írt levelében nemcsak elismerni őt, hanem legnagyobb örömét is kifejezni a Hunyadi-család felmagasztalásán. Csehországban is rokonszenvesen fogadták a választást, mint mellékdarabját az ő eljárásoknak. Márczius 2-ikán ugyanis megválasztották királyul Podjebrádot. Fejére két magyar főpap tette a koronát, mert a prágai érsekség a huszita Rokyczana kezében volt, a többi főpapok pedig vagy Podjebrád ellenségei voltak, vagy nem birtak elég tekintélylyel.

Mátyás nemsokára kitüntette, hogy nem alkalmatlan a nagy tisztségre, a melyre emelték s korához képest valóban meglepő itélő tehetséget s önállást tanusitott. De kitűnt már ekkor az a más nagy emberekkel közös tulajdona is, hogy a mit helyesnek lát, azt minden tekintet nélkül végrehajtsa. Hamar belátta, hogy nagybátyja, a ki erőszakos ember volt ugyan, de nem erélyes, nem alkalmas az ország ügyeinek vezetésére; magában ellenben érezte az ehhez való tehetséget. Ezért nagybátyját mindinkább mellőzte s úgy látszik, hogy Hunyadi Lászlónak Gyula-Fehérvárt való eltemetése is jó alkalmul szolgált arra, hogy őt egy időre eltávolítsa. A május havában összegyült országgyülésen a király már egészen önállóan szerepelt; nagybátyja kormányzói hatalmát csupán a kincstár feletti fölügyeletre s a főbb várak kapitányságára szorítá, egyszersmind megadományozta őt a beszterczei örökös grófsággal.

De Szilágyi mindebben hálátlanságot látott öccse részéről. Nemsokára igen kellemetlenné vált a köztük lévő viszony: az igyekezett Mátyás minden tettében gáncsot találni, ez viszont érvényesíteni akarta a királyi tekintélyt nagybátyja ellenében, azon ember ellenében is, kinek koronáját köszönheté. E rossz viszony nem sokára annyira fejlődött, hogy Szilágyi a Hunyadi-ház ellenségeihez közeledett, kik nem kevéssé siettek őt szövetségökbe fogadni, remélvén, hogy most már a saját nagybátyja által is elhagyott ifjat könnyen kivethetik királyi székéből. De nem az lett az eredmény. Mátyás hirét vevén a dolognak, Vitéz Jánost küldte Szilágyihoz, hogy őt észre térítse és megkérlelje. S ez sikerült is neki. Szilágyi találkozót kért Mátyástól, a melyen a királylyal teljesen megbékült. Lemondott kormányzói tisztjéről, a helyett a király ujból kinevezte beszterczei örökös gróffá s a Hunyadi-ház birtokainak nagy részét átengedte neki. A gyenge öreget azonban csakhamar megtántorították. Alig két hónap mulva, hogy Mátyással kiegyezett, ujból ellenségeihez pártolt át. De a királyt ezuttal elhagyta béketürése. Tüstént elfogatta s kérlelhetetlen szigorral akart eljárni ellene: fejét akarta vetetni. De utóbb a pápai követ közbenjárására s bizonyára saját szivének sugallatát követve, megkegyelmezett életének s megelégedett azzal, hogy Világosvárott elzáratta.

Mátyásnak most alkalma nyilt, hogy kitüntesse államférfiúi tehetségét. A kormányzásban semmi fennakadás sem történt s az év végén Szegeden tartott országgyülés is igen simán folyt le. Ezen az országgyülésen Mátyás azt is ki tudta vinni, hogy a választásakor kikötött föltételeket jelentékeny részben mérsékelték s például a fölkelt nemesség szolgálati kötelezettségét tizenöt napról három hónapra emelték.

Szilágyival is megbékült a király. Belátta, hogy sokkal többel tartozik neki, hogysem hibái miatt örökös fogságra kárhoztathatná. Már a következő évben szabad lábra helyezte s megbízta az alvidék védelmével. Szilágyi buzgón járt el tisztében, de egy alkalommal, midőn a törökök becsapását megtorlandó, Törökországra ütött, serege megveretett, ő maga foglyul esett és Konstantinápolyba vitetvén, lefejeztetett.

Mátyás király.
Reliefkép a boroszlói székesegyházban. Arch. Ért. uj folyam, XI. köt.
A körirat: MATHIAS REX HVNGARIE. Azaz: Mátyás, Magyarország királya.

A főurakra, a kik Mátyást csak kénytelen-kelletlen választották meg, nem csekély hatást tett a királynak szigorú eljárása Szilágyi ellenében. Nem mintha az öreg bajnok sorsát valami nagy részvéttel kísérték volna, hanem mert így gondolkoztak: „Ha nagybátyjával, kinek trónját köszönheti, így bánik, miként fog eljárni ellenünk, kik mindenha ellenségei valánk?” Elkezdtek tehát gyűléseket, értekezleteket tartani, a melyeken elhatározták, hogy Mátyást leteszik a trónról s helyébe mást választanak királylyá. Frigyes császárnak tehetetlenségét és rossz indulatát ismerték már, szerettek volna tehát mást „fogni” királynak. Ezért alkudozásba bocsátkoztak Podjebrád Györgygyel, a cseh királylyal. Ez ügyes diplomata lévén, mindenfelé sok összeköttetésre tett szert. Ezzel szerzett tekintélyét ritka nagyravágyásának kielégítésére kivánván felhasználni, bár leánya Mátyásnak jegyese volt, nem utasította egyenest vissza a tervet, mely fiát Henriket, ki Ujlaki vejéül volt kiszemelve s mint ilyen, Magyarországban tartózkodván, a magyar nyelvet is elsajátította, a magyar trónra volt segítendő. De előbb a császárral kívánt értekezni, mert nemcsak nagyravágyó, de óvatos is lévén, nem akart egyszerre mind ezzel, mind Mátyással ellenséges viszonyba keveredni. Úgy látszik, hogy a császár azt tanácsolá neki, hogy ne nyujtsa ki kezét a magyar korona után, mert rövid idő mulva azt látjuk, hogy visszavonul a fondorlatok teréről.

Mátyás neszét vevén a főurak árulásának, megfosztotta őket hivatalaiktól s nádorrá Ország Mihályt, erdélyi vajdává pedig Rozgonyi Sebestyént tevé. Az országgyülésen pedig, melyet e hivatalok betöltése végett februárban tartott, azt a kérdést intézte a rendekhez: Akarják-e őt csakugyan királyokul vagy nem? Ha nem, úgy ő kész visszalépni, különben pedig adjanak segélyt a lázadók ellen. A hűtlen főurak mit tehettek egyebet, kénytelenek voltak Frigyes karjai közé vetni magukat. A németujvári gyülésen, melyben Garai, Ujlaki, a Szentgyörgyi és Bazini grófok, a Kanizsaiak, ugyanazok, a kik egy év előtt még Mátyás legbuzgóbb hívei valának, továbbá a Frangepánok, valamint némely osztrák urak, a kiknek hazánkban is voltak birtokaik, mint a monyorókeréki Elderbachok, szalonaki Paumkircher Endre és még többen vettek részt, február 17-én megválasztották Frigyes római német császárt, „néhai László király rokonát s a szent korona hű őrét” magyar királylyá. Frigyes úgy látszik komolyan vette a dolgot s pár nap mulva sietett válaszolni, hogy a magyar trónt elfogadni kész. A koronázást sem halogatták sokáig, hanem a Frigyes kezében levő szent koronát márczius 4-ikén fejére illesztették. Az igaz, hogy nem akadt magyar főpap, a ki a koronázásra vállalkozott volna, de az nem volt akadály. Salzburg érseke hajtotta végre az ünnepélyes cselekvést, a német-ujhelyi székesegyházban.

Mátyás a gyorsaságot tartván a hadviselés egyik legelső föltételének, sietett egy sereget Nagy Simon vezérlete alatt Frigyesnek s a lázadóknak egyesült serege ellen küldeni, de az Körmendnél április 7-ikén megveretett. Úgy látszik, a vezérletet tartották e vereségért általában hibásnak s a vitézek ezt annyira szívökre vették, hogy maguk kérték a királytól megtizedelésöket. Mátyás azonban éles szemével mindjárt átlátta, hogy a kik ennyire érzik a katonai becsületet, nem lehetnek rossz katonák s a helyett, hogy megbüntette volna őket, így szólott hozzájok: „Nem hogy megbüntetnélek, hanem inkább visszaküldelek benneteket az ellenség ellen. Ott köszörüljétek ki a csorbát, a mely becsületeteken esett!” Ki csodálja, hogy ilyen szavakra a katonák a legnagyobb elszántsággal mentek a harczba s Frigyes seregeit rövid időn vísszaszorították?

Mátyás király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal. Mint Magyarország patronája Mária Mátyás aranyain jelentkezik először. A körirat: MATHIAS D(ei) G(racia) R(ex) VNGARIE. Azaz: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya. Hátlapján Szt. László, a szokásos körirattal.

A gyorsan támadt lázadásnak gyorsan vége is lőn. Frigyes az elégületlenek jóindulatát és bizalmát nemsokára eljátszotta, mit előmozdított az is, hogy e párt a pápában nem kevéssé csalódott. Tudjuk, hogy III. Calixt pápa a Hunyadi-háznak barátja volt s V. László halála után nemcsak nem működött ellenségesen Mátyás irányában, hanem inkább követe: Carvajal bíboros utján pártját növelni igyekezett. Majd ő volt az első külföldi uralkodó, a ki királyul elismerte. E derék főpap azonban 1458 nyarán elhunyván, helyébe Aeneas Sylvius, a kitünő tollú író, Frigyes császár volt titkára, választatott meg. Azt hitték róla, hogy Frigyes iránti hálából bizonyára elő fogja a lázadás ügyét mozdítani. Erre azonban semmi hajlandóságot sem mutatott s Frigyesnek így írt: „Senkinek sem kívánnánk jobb előmenetelt, nagyobb szerencsét és több országot, mint Frigyes császárnak. De nem tanácsos Magyarországot marczangolni, mert különben ez az ország, melyet a kereszténység védő pajzsának szoktak nevezni, nem felelhet meg rendeltetésének.” Ily körülmények között egyre-másra álltak át a főurak Mátyáshoz. Elsők a Kanizsaiak voltak. Példájokat a többiek is követték, mert Mátyás nemcsak megbocsátott nekik, hanem hivatalaikba is visszahelyezte a megtérőket vagy ujakra nyitott kilátást. Így Ujlakinak reményt nyujtott a boszniai királyságra, melynek uralkodója hűtlenné lett. Garai nem vehette el megtérése jutalmát, mert rövid idő mulva meghalt.

Ily viszonyok mellett már májusban megkezdődtek az alkudozások Frigyessel, a ki úgy látszik, már ekkor maga is letett arról, hogy igényeit megvalósítsa; legalább ez idő szerint, mert a magyar királyt Vitéz képviselte nála. Abban egyeztek meg, hogy Podjebrádot választják békéltetőnek, a kinek elnöklete alatt Brünnben voltak tartandók a kibékülést czélzó értekezletek. Ám mielőtt ezek megkezdődtek volna, Podjebrád titkos levelezésbe bocsátkozott Frigyessel, támogatását igérvén Magyarország elnyerésére czélzó törekvéseiben; viszont kérte, hogy ünnepélyesen erősítse meg őt Csehország birtokában. Frigyes, ki már-már letett reményéről, annyira megörült ez ajánlatokon, hogy személyesen elutazott Brünnbe, ott Podjebrádot kívánsága szerint megadományozta Csehország királyságával s oly szerződésre lépett vele, mely szerint segítséget ígért neki tervei megvalósítására; viszont Frigyes Magyarország három évi jövedelmét, azon felül 60,000 aranyat kötött le neki. A császár elutazása után megkezdődtek az alkudozások, melyekben a magyarok feje Vitéz János nagyváradi püspök volt. A békéltető kétes szerepet játszván, az alkudozások természetesen nem sok eredményre vezettek. Az összes eredmény a következő év junius haváig tartandó fegyverszünet volt. A kibékülést egy ujabb, 1460. januáriusában Alamóczon (Olmütz) összeülendő értekezletre halasztották. De ez sem vezetett 1461. februárig tartandó fegyverszünetnél többre, s hasonló volt az eredménye a májusban tartott értekezletnek is, Carvajal és Bessarion bíborosok, a pápa követei minden jóakaratú törekvése ellenére.

Ez időtájban uj fordulat állott be Podjebrád politikájában. A mit a császártól remélhetett, azt elérte, most tehát ujra Mátyáshoz közeledett. E közeledésnek következménye lőn aztán, hogy a trencséni és alamóczi értekezleteken elhatározták, hogy Mátyás 1461. május 1-én nőül veszi a Prágában felejtett Katalint, a mi meg is történt. A császárral folytatott alkudozások azonban ismét nem vezettek eredményre. Sőt nemsokára mind Mátyás, mind Podjebrád szövetkeztek Albert osztrák herczeggel, Frigyes öccsével s azt fegyverrel is segítették bátyja ellen. Mátyás valami négyezer embert küldött Ausztriába. A császár ellenben megnyerte Giskrát, ki a mult évben már azon a ponton volt, hogy Podjebrád közvetítése mellett kibékül Mátyással, őt állította Albert s annak magyar és cseh szövetségesei ellenébe. Azonban ennek is volt haszna, mert Giskra Ausztriában lévén elfoglalva, Mátyás ez évben is több várát elfoglalta, így különösen az erős Sárost és Ujvárt.

De a cseh királylyal való barátság nem igen volt állandó. Mátyásnak tudomására jutott, hogy az Ujlaki vezetése alatt álló főurak Podjebrád fiának: Viktorinnak ajánlották fel a koronát s hogy a cseh király ismét nem utasította azt határozottan vissza, ámbár Mátyás egyetlen felszólalására fiát hazahívta Ujlaki udvarából. Egyébként is az alkudozásokból arra a meggyőződésre jutott Mátyás, hogy jobb lenne Frigyessel egyenesen összeköttetésbe lépni, mintsem közvetítő útján, a ki hol mellette, hol ellene fondorkodik. A következő (1462.) év elején tehát Vitéz elutazott a zágrábi püspökségbe, mely akkor szintén az ő kormánya alatt állott, s onnan, a Mátyással való megállapodás szerint, mintegy csak megbízás nélkül, átrándult Gráczba, Frigyes császárhoz. De ez is kezdte már unni a viszonyt, mert mindinkább nyilvánvaló lett, hogy csak Podjebrád fog belőle hasznot húzni, a ki ekkoriban is izgatott Németországban a császár letétele és saját fölemelése mellett. A császár eddig szokatlan készséggel alkudozásba bocsátkozott a főpappal s nagyjából meg is csinálták a béke föltételeit. E szerint Frigyes azonnal visszaadta volna a koronát és Sopront 60,000 arany váltságdíj mellett; egyéb magyarországi birtokait megtarthatja ugyan, de azok Magyarországnak részei maradjanak s ide fizessenek adót, magyar egyházi hatóságok alatt álljanak és Frigyes halála után 40,000 aranyért visszaválthatók legyenek. Frigyes megtartotta volna a magyar királyi czímet is és ha Mátyás utódok nélkül múlnék ki, ő vagy utódai lettek volna örökösei.

Mátyás király nagy függő pecsétje.
Az Orsz. Levéltárban lévő eredetiről. Tull Ö. rajza.
A király diszes faragású gót stilü trónuson ül. Fejét korona ékesíti, testét hosszú palást és bő öltöny födi; jobbján a jogart, baljában az ország almáját tartja. A trónuson fönt az ország, középen Bulgária és Galiczia, lent Kumánia és Dalmáczia czimere; legalul a Hunyadi-czimer. A körirat: Sigillum maiestatis Matthie Dei gratia Hungarie Dalmacie Croaci(e) Rame Servie Gallicie Lodomerie Commanie Bulgarieq(ue) regis. Azaz: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Kroáczia, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária királyának felség-pecsétje.

De Mátyásnak és Vitéznek az volt most a tervök, hogy úgy tüntessék fel az egész egyezkedést, mint a mire épen nincs szükségök. Vitéz tehát az alkudozások után, mintha semmi sem történt volna, visszatért a zágrábi püspökségbe. És csakugyan nem csalódtak föltevésökben. Mert nemsokára Frigyes küldött Mátyáshoz követséget ez ügyben. Mátyás azt felelé, hogy nem ismeri a föltételeket, mert Vitéz az ő tudta nélkül, csak nehány előkelő megbízásából utazott Gráczba és mindeddig jelentést sem tett arról, hogy mit művelt ott. Különben kész, – úgymond – a békére, csakhogy ezt sokkal fontosabb ügynek tekinti, hogysem arról tanácsosai meghallgatása nélkül határozhatna, azok pedig jelenleg sürgősebb dolgokkal vannak elfoglalva. Azonban mindezt csak azért mondta Mátyás, hogy Frigyes követei ne álljanak valami nagy föltételekkel elő. Sietett bizony az ügyet előbb a Váczon összegyült országtanács, majd a májusban tartott országgyülés elé terjeszteni. Az volt a közvélemény, hogy terhesek ugyan a föltételek, de nem elfogadhatatlanok s miután ily rendkivüli kiadás födözésére az ország rendes jövedelmei nem voltak elegendők, rendkívüli adót ajánlottak meg a rendek: minden nemes személye után egy aranyat. A városok is szép összegekkel járultak e hazafias ügyhöz, így Kassa ötezer, Raguza és Bártfa két-kétezer aranynyal.

Különben még jó darab idő telt el a béke végleges megkötéseig. Csak 1463. julius 19-ikén cserélték ki a békeokmányokat. Ugyanitt meg kell e békének egy titkos föltételét is említenünk. Mikor t. i. az alkudozásokat már majdnem befejezték, előállt Frigyes s azt követelé, hogy Mátyás tegyen igéretet, mely szerint, ha felesége, a ki nyilvánvalóan sorvadásban szenvedett, meg talál halni, nem fog ujra házasságra lépni. Mátyás, bár ezt csak oly föltételnek tekinté, melyet nem szokás teljesíteni, mégis igen vonakodott tőle s utoljára is csak abban egyezett meg, hogy Vitéz tegyen ez iránt igéretet a császárnak, de a többi magyar biztosok tudta nélkül.

A Frigyessel való békének hasznos voltát nem lehet tagadni. Azok, a kik Mátyás letételére számítottak, számításaikban megcsalatkozva, hozzácsatlakoztak mind. Giskra is megbékült. Mátyás a kezén volt felföldi várak helyett Lippát adományozta neki, továbbá Solymost Arad-megyében, azonkívül 25,000 aranyat fizetett ki részére. Az annyi harczban kipróbált katonái az u. n. zsebrákok legnagyobb részt a király szolgálatába léptek. A többi itt maradt csehek megszüntek számot tevő ellenség lenne, hanem egyszerűen csak rablóknak voltak tekinthetők, ámbár még nehány éven át nem kevés gondot adtak a felföldieknek.

* * *

Calixt pápa kétségkívül azért üdvözölte Mátyást oly örömmel a magyar trónon, mert benne atyja politikájának folytatóját látta, a ki hatalmát arra fogja használni, hogy a keresztény világot a török veszedelemtől megszabadítsa. És mégis harminczkét évi uralkodása után a török közelebb férkőzött Magyarország szívéhez, közelebb Európához, mint mikor a trónra lépett. Pedig benne sem hiányzott a jóakarat s a buzgó törekvés. Mily viszonyok voltak e sajnálatos körülmény okai? meglátjuk történetünk fonalán. Most térjünk vissza kiinduló pontunkra.

Mint láttuk, Brankovics György röviddel V. László halála előtt elhunyt. Halála után fiai és rokonai viszálykodtak csekélyre olvadt országa felett, melyet csak a szomszéd várak magyar őrsége tartott fenn. A fejedelmi hatalmat különben leginkább Lázár gyakorolta, a kit tizenhét év előtt némelyek Erzsébet királyné férjeül szántak. Ennek halála után özvegye: Ilona országát a szentszék védelme alá helyezé: s arra kérte a pápát, hogy vejét, Istvánt, a bosnyák fejedelem fiát erősítse meg annak birtokában. A pápa kész volt erre, de mégis az ország hűbér-urához, a magyar királyhoz utasítá. Ennek következtében István Tamás, a bosnyák fejedelem vagy király, a hogy némelyek czímezték, megjelent a szegedi országgyülésen s itt kinyerte, hogy a Szerbia déli részén keresztény kézben levő terület, melyet Ráczországban szoktak nevezni, Boszniához csatoltassék, fia pedig Szendrő vidékének birtokában megerősíttessék. De Szendrő uj ura nem volt különb a régieknél. Hogy Bosznia koronáját saját fejére tehesse, atyját erőszakos módon megfosztotta életétől. Ennek következtében Boszniában polgárháború keletkezett, mert a királyi családnak több tagja vágyott a koronára. Egyikök mohamedánná is lett, hogy a törökök segélyét megnyerje. István, hogy magának ezek ellenében legalább a törökök semlegességét, ha nem is segélyét biztosítsa, 1459-ben kezökbe játszotta Szendrőt. Ez azonban oly hirtelenül történt, hogy Mátyás, ki nem lehetett rá elkészülve, nem akadályozhatta azt meg. Így ismét elbukott egyik délszláv tartomány.

E közben nagy szabású terveket forgatott agyában a III. Calixt helyére lépett II. Pius. Ő is átlátta, hogy Magyarország nem bírja még kiállani a törökök folytonos támadásait, ha csak a többi keresztény államok részéről hathatós segítségben nem részesül. E czélból egy nagy kongresszust tervezett, mely Mantuában volt összejövendő s a melyre minden keresztény államot és fejedelmet meghívott. Össze is jött az 1459 nyarán, de nem sok köszönet volt benne. A fejedelmek közül csak nehány kisebb olasz állam uralkodója jelent meg, a követek pedig, kiket más országok küldtek, nem pótolhatták a fejedelmeket, mert oly jelentéktelen emberek valának, hogy szinte nem volt érdemes velök ily fontos ügyekről értekezni. A pápa nem kevéssé bosszankodott ezért. A császár követeit visszautasította s csak azokat fogadta el, a kiket helyökbe küldött. Csalódásának a gyülekezethez intézett szónoklatában ily szavakkal adott kifejezést: „Azt hittük, hogy minden országból nagyszámú meghatalmazottal fogunk itt találkozni s reményünkben csalódva látjuk magunkat. Ha látjuk e lanyhaságot, sőt hidegséget a fejedelmeknél és népeknél, fájdalommal és szégyennel telünk el. A törökök átkozott istentelenségökért készek a halálba menni, a keresztények a hit védelmére a legcsekélyebb fáradságot és költséget is sajnálják. Ha ez így tart, nem sokára vége lesz a kereszténységnek!” A kongresszus a következő január elejéig elhúzódott, de tulajdonkép semmi eredménye nem volt. Elhatározták ugyan a keresztes hadjáratot, megválasztották fővezérül Frigyes császárt, de a további módozatok megállapítását a pápa ellenére a német birodalmi gyülésre halasztották. E gyülések azonban, miután minden német fejedelem a maga kezére űzött politikát, tulajdonkép senkit sem képviseltek, senkit sem köteleztek. Határozataik legfeljebb annyit értek, mint egy-egy mérsékelten látogatott népgyüléséi s így a mit egyszer azokra bíztak, az el volt temetve. Hozzájárult még a Mátyás és Frigyes közt fenforgó viszály, mely – mint láttuk – még három éven át tartott s így az egész tervből nem lett semmi.

Mátyás addig sem hanyagolta el egyébként a török elleni ügyet. A pápától pénzzel gyámolítva igyekezett jó állapotban tartani a „végeket”, vagyis a határszéli várakat és tartozékaikat, s minden támadást visszaverni. De 1462-ben, mihelyt az egyesség létre jött s azt az országgyülés is elfogadta, azonnal Szegedre ment, hogy ott a törökök ellen nagyobb csapatokat gyüjtsön össze. A szultán ugyanis most Oláhország ellen indított hadjáratot. Vlád, az oláh vajda, aki István bosnyák királylyal Mátyásnak bemutatta hódolatát, egyike volt a legborzasztóbb szörnyetegeknek. Szinte mesésnek látszik, a mit a krónikások a parancsára történt karóba húzásokról, embereknek a szó szoros értelmében való megnyúzásáról stb. beszélnek. E dicső tulajdonait eddigelé leginkább csak saját alattvalói irányában mutatta ki, most azonban nagyobb dolgokra is érezvén hivatást, a törökökön is kezdte gyakorolni. Ezért igyekezett Mátyáshoz közeledni, a kinek önmegtagadása annyira ment, hogy a közös ellenség ellen még e szörnyeteggel is kész volt szövetkezni. De mielőtt a király felkészűlt volna, elborították a törökök Havasalföldét. Vládot, a kit említett tulajdonaiért karó-vajdának, alattvalói hóhérnak neveztek, onnan elűzték s helyébe öccsét, Radult iktatták a vajdaságba. Mátyás némi sereget gyűjtve, a török fősereg elvonulása után, Vládot vajdaságába visszahelyezni készült. De tudomására jutván, hogy a törökökkel lépett összeköttetésbe s kalauzul ajánlkozott az általa jól ismert Magyarország ellen, a közeledése hírére meghódoló Radult megerősítette, Vládot pedig Budára fogságba vitette.

A következő évre ismét nagy készületeket tőn Mátyás, szándéka lévén, hogy támadólag lép fel a törökök ellen. Hogy vállalata sikeresebb legyen, nem mulasztott el ujra segélyt sürgetni szövetségeseinél. De II. Mohamed szultán megelőzte. 1463 tavaszán óriási sereggel betört Boszniába, melynek fejedelme bízva Mátyás segítségében, megtagadta a már évek óta fizetett adót s az azt sürgető török követeket gúnyosan visszautasította. Mátyás, hogy a veszedelmet elháríthassa, mindjárt országgyülést hívott össze Tolnába. Az egybegyült rendek elhatározták a hadviselést, minden öt kapu után egy aranyat szavazván meg. De a haderő sokkal lassabban gyűlt össze, hogysem Mátyás a teljes erővel támadó szultán ellen mehetett volna. Azért azt a tanácsot adta a bosnyák fejedelemnek, viselje magát tisztán védőleg, a mig a szultán serege kifárad, az övé pedig szervezkedik s akkor támadják meg minden erővel a szultánt. De a fejedelem gyáván elhagyta fővárát, Jajczát, úgy hogy a nép egészen elkedvetlenedett, maga pedig Kliucsba vonult. Ott is abban bízott, hogy megadással leginkább segíthet ügyén s az erős várat négy napi vívás után feladta, kikötvén, hogy magát és seregét bántatlanul hagyják. A szultán azonban nem tekinté a vezér adott szavát kötelezőnek, hanem a fejedelmet lefejeztette.

Jajcza és Kliucs feladása után a bosnyákok nem tanusítottak semmi ellenállást s megadással igyekeztek a törököket kiengesztelni, a kik Boszniát már teljesen török tartománynyá szervezték. Ekkor haza indult a szultán, Haram nevű béget hagyván tetemes sereggel kormányzóul. Út közben több kisebb Boszniához nem tartozó szláv államocskát is sarczoltak vagy hódítottak meg a törökök.

Így álltak juliusban az ügyek Boszniában. Mátyás ekkor Budán volt. Ekkor kötötte meg Frigyessel végleg a békét s ekkor érkezett haza a szent korona. Mátyás érezte a koronázás szükségét, mert ismerte a magyar közvéleményt. Módja is lett volna benne, de addig nem akarta megtartani, míg a török részről fenyegető veszedelmet legalább részben el nem hárítja. Azért mikor a szultán Boszniából visszavonult, seregével benyomult az uj török tartományba s a ferenczrendi barátoktól felizgatott bosnyákok segítségével majdnem három havi ostrom után karácsonra bevette Jajczát s több más várat is, úgy hogy Bosznia legnagyobb részét visszahódítá a töröktől s a tartományt Szapolyai Imre tárnokmester gondjaira bízta.

E szerencsés hadviselésnek méltó befejezéséül tetszett a már hat évig elmaradt koronázás. E végből Mátyás már Boszniából hazajövet Dombróról összehívta az országgyűlést. A koronázást márczius 29-én meg is tartották óriási fénynyel, ámbár a fiatal királyné röviddel előbb elhunyt.

A pápa, a ki a mantuai kongresszus után igen elkedvetlenedett, Mátyás hadjárata után ujra föllelkesült s ismét nagy keresztes háborút tervezett, melynek ő maga lett volna a vezére. Most már nem folyamodott kongresszushoz, hanem az érdekelt vagy lelkesebb hatalmakkal külön-külön kezdett alkudozni. S csakugyan több olasz állam szép segítséget igért. A hajóhadnak Anconában kellett volna összegyűlni. A pápa el is utazott oda junius 18-ikán, de bizony a haderő sokkal lassabban gyülekezett, mint várta volna. A különben is gyöngélkedő pápa e felett való bosszúságában még betegebb lett s augusztus 14-én meghalt.

Ezzel ujra meghiusult a nagy vállalat. Az egészből nem lett egyéb, mint hogy Velencze 20,000, a bíborosok, a pápa végső akarata folytán, 40,000 aranyat küldtek a magyar királynak a törökök ellen. E segély bár nem volt elegendő valami nagy vállalatra, annyival jobbkor jött Mátyásnak, mert II. Mohamed szultán ujra megtámadta Boszniát s óriás fölszereléssel Jajczát ostromolni kezdé. A vitéz magyar őrség s a lakosság buzgalma azonban nem engedték a kereszténységnek ezen bástyáját elesni. Annyira kifárasztották a szultán hadait, hogy az a király vezérlete alatt Boszniába nyomult magyar sereg közeledésének hírére, minden podgyász és ostrom-szer hátrahagyásával, vad futásban keresett menedéket. Zvornikot is szerencsésen bevették hadaink, de Szreberniket a már télire vált időben hosszú ideig hiába ostromolták s végre is elvonulni voltak kénytelenek alóla.

A törökök nemsokára békét ajánlottak Mátyásnak, de ez nem fogadta el. Mindazáltal tényleg éveken át egyik fél sem támadta meg a másikat. Bosznia megoszlott köztök: az észak-nyugoti rész, Jajcza fővárossal, magyar kézben volt s Ujlaki kormányozta, még pedig, hogy a nagyravágyó ember czímvágya kielégítve legyen, királyi czímmel; a délkeleti rész török tartománynyá vált.

* * *

Furcsa dolog volt az a középkori adózás. Minden osztályú embernek másféle volt az adója s minden adó alól annyi a mentesítés, hogy az akkori adószervezet épen olyan bonyolult volt, mint a mai. A középkori magyar adózás alapjául a királyt illető pénzverési jog szolgált. Ebből fejlődött ki az a szokás, hogy a királyok igen gyakran verettek uj és rosszabb pénzt s ezzel cserélték be az addig forgalomban lévőt. Az ebből befolyt jövedelem volt a kamara haszna. Ezt a pénzátváltást azonban igen terhesnek találták. Azért, a mint láttuk, Károly Róbert idejében a kamara haszna helyett állandó, rendes adót vetettek ki, a mely minden telek után 18 dénárt tőn s később 30-ra emelkedett. Ez azonban nem volt az egyedüli neme a rendes adózásnak: a városok, a szászok s némely más kiváltságos testületek királyi kincstár bére s más hasonló czímen fizettek adót s miután az adóknak állami kezelésétől – könnyen érthető okból – igen tartottak, azt a kedvezményt is kinyerték sokan, hogy a kamara hasznából reájok eső részt se kapuk szerint, hanem általában fizethessék. Igy kétféle adójuk gyakran összeolvadván, hol egyik, hol másik néven neveztetett. A melléktartományok: Erdély, Tótország (a mai Horvátország) szintén kivételes, s tulajdonképeni magyarországiaknál mérsékeltebb adóval járultak az ország szükségleteinek fedezéséhez: amott az ötvenedet fizették, mely mindenféle baromnak ötvenedrészét tette, itt pedig a nyest-adót, mely elnevezés onnan eredt, hogy e tartomány lakói eleinte bőrökben tettek eleget adózói kötelességöknek. Még zavarosabbá tette az adószervezetet a rengeteg sok fölmentés.

De nemcsak a közvetlen adózásban látunk ennyi zavart. A vám-rendszer semmivel sem állott jobban. A harminczad alól is hasonlókép sok volt a mentesítés vagy könnyebbítés. Ehhez járult, hogy számos harminczadhely el volt zálogosítva. Egy szóval a legzavarosabb viszonyok uralkodtak a magyar állam pénzügyeiben, melyek folytán a kincstárnak nagyon kevés volt a bevétele, viszont a nép igen sok zaklatásnak volt kitéve; s miután kevés ember tudta, mennyivel tartozik voltaképen, csak a sok pörre támadt alkalom.

Mátyás mint éles látású ember, fölismerte e viszonyok visszásságát; azért az egész közvetlen és közvetett adórendszert megváltoztatni czélzó javaslattal lépett az 1467-ik évben, a bőjt idején összeült országgyűlés elé. A rendes adózásnak addig dívó fajait e szerint eltörölték volna, hogy helyöket a királyi kincstár adója foglalja el. Ez minden telek után csak 20 dénár lett volna ugyan, de mindenkit terhelt volna, a nemesi majorsági földek tulajdonosai kivételével; így még a jobbágytalan vár- és egyházi nemeseket, sőt a városokat, az erdélyi szászokat, jászokat, kunokat, oroszokat és tatárokat is. A harminczad helyére pedig a korona-vám (vectigal coronae) lépett volna, melylyel a nemesek kivételével mindenki tartozott volna; a városokkal azonban erre nézve egyességek kötése volt megengedhető. S az uj korona-vám kezelését egy uj, a kincsartótól is független tisztviselőre bízták. E javaslatokat az országgyűlés minden ellenkezés nélkül és igen gyorsan elfogadta, úgy hogy a törvényt márczius 25-ikén már kihirdethették. Azt is megszabta a törvény, hogy mind a királyi kincstár adója, mind a korona-vám elidegeníthetetlen királyi tulajdon s arra azoknak, kik harminczadokat zálogban bírnak, semmi igényök nincs, hanem egyébképen kárpótlandók.

A törvény a rendes adóra nézve még azt is megszabta, hogy a kapuk számának megállapítása czéljából minden év elején az adókivetők kötelesek a helységeket egy szolgabiró kíséretében bejárni s úgy állapítani meg, szükség esetén hites vallomások alapján is, a kapuk valóságos számát. Ilyenkor szállásuk a birónál legyen, a ki ellátásuk fejében adómentességet élvezzen, maguk pedig minden kapu után két pénzt nyerjenek fáradozásuk díjául. Miután némely telken több jobbágy is lakott, határozattá lőn, hogy azokat külön-külön ne terheljék egész telek díjával, de mégis többet fizessenek, mintha csak egy ember laknék a telken. Így megállapították, hogy ha egy telken két-három jobbágy lakik, másfél; ha négy, két telek adójával tartozzanak.

Ugyanez az országyülés, úgy látszik, a koronajószágok elidegeníthetetlenségét is elhatározta, sőt elrendelte az elidegenítettek visszaszerzését, legalább ezt tette Fogarassal, Radnával és Omlással.

Bármely kímélettel legyen is valamely uj intézmény az addigi szokások iránt, lehetetlen, hogy sok érdeket ne sértsen. Így volt e törvénynyel is, mely ugyan mind a közvetlen, mind a közvetett adót leszállította, de az adózás terhét igen sokra kiterjesztette, a kik addig mentesek valának. Mindazonáltal az ország legnagyobb részében elég könnyen behozhatták; csak kevés zavargásra adott alkalmat, mind pl. Zalamegyében. A Tótországban felmerült kérdést is könnyen elintézték. Ott ugyanis az egyházi nemesek hivatkozva arra, hogy ők minden tekintetben egyenlők az országos nemesekkel és ezektől csak abban különböznek, hogy a püspök zászlaja alatt katonáskodnak, vonakodtak az uj adófizetéstől. A király az ügyet a tótországi tartományi gyülésnek adta ki véleményadás végett s annak tanácsára a nemesség adómentességét csakugyan kiterjesztette reájok.

Komolyabb zavarokra adott azonban alkalmat az uj intézmény Erdélyben. Itt különösen sok kiváltságos lakván, nagyobb mértékben érezték magukat terhelve. A szászok és a városok nehéz szívvel viselték, hogy ezentúl ők is kapuszám szerint adózzanak, a nemesség pedig jobbágyai megterhelése miatt zúgolódott, mert úgy kevesebb hasznukat vehették. A királyi kincstár adója ugyanis jóval nagyobb volt az eddigi ötvenednél. Ehhez járult, hogy az uj törvény még az oláhokra uj terhet rakott. Kivetették ugyanis rájok a tizedet, melyet azonban nem az egyháznak, hanem az állam szükségleteire kellett fizetniök. Ez az intézkedés méltányos volt ugyan, mégis mint uj teher rossz vért szült.

Így történt, hogy tartományszerte nagy lőn a forrongás. A legfőbb izgatók Farnosi Vörös Benedek, Zsuki László, Dezső Antal és Veresmarthi Geréb Péter, a szebeni királybiró valának. De ha az izgatók színből csak a „nemesi szabadság” helyreállítását emlegették is – melyet az új intézmény nem érintett – titkon nagyobb dolgon törték a fejöket. Azt akarták, hogy Erdély, mely szerintök elég erős arra, hogy önálló államot alkosson, szakadjon el Magyarországtól s válaszsza a vajdát: Szentgyörgyi és Bazini János grófot királyává. A nemesség, a székelység, a városok, még a király szülőfölde, az általa kedvezményekben részesített Kolozsvár is, végül a szászság, mind csatlakozott a zendülőkhöz; egyedül Brassó maradt hű a királyhoz, mint mondják, az ottani plébános lelkes beszédére.

A mozgalom annyira el volt terjedve, hogy könnyen igen veszélyessé válhatik, ha fejei alkalmasak lettek volna vezetésére. De mind oly emberek voltak, a kik sokat beszélnek, de keveset tesznek. A király hamar megtudta a dolgot, s mikor arra gondoltak volna, hogy a szorosokat Magyarország felé el kellene állani, akkorra már megérkezett csekély, de válogatott seregével. A megrettent nemesség erre ijedten szétrebbent, vádolva izgatóit, hogy őket megcsalták, mert ők nem akartak a király ellen harczolni. Mátyás ezután Kolozsvár alá nyomult, mely város remegve nyitotta meg kapuit, félve a király haragjától. A vajda ekkor merész lépésre szánta el magát. Többekkel együtt megjelent a király előtt s magát bűnösnek vallva kegyelmet kért. Mátyás nagylelkűen megbocsátott neki. Annál szigorúbb büntetésben részesültek azok, a kik magukat meg nem adták. A kor szokásának megfelelően lefejezték, kerékbe törték, felnégyelték vagy karóba húzták őket. Sok nemes vesztette el nemességét, a pártütőket mint hűtleneket elmarasztalták s egyetemesen négyszázezer arany sarczot róttak ki rájok. Sőt az egész erdélyi nemességet meg is bélyegezték olyformán, hogy vérdíját – a középkorban az ember becsét vérdíja nagysága szerint mérték – kétszáz forintról hatvanhatra szállították le, hogy ne igen különbözzék a parasztokétól.

A fiatal király az előtte kedves Erdélynek igen rossz néven vette e lázadást s épen ennek tulajdonítható vele szemben tanusított kegyetlensége. A lázadás lecsillapításával nem elégedett meg, hanem Moldva ellen indult, a hova a lázadók közül sokan menekültek volt. Tanácsosai közül, tekintettel a téli időre, sokan lebeszélni igyekeztek őt, de ő hajthatatlan volt s Moldvában Bánya nevű városig nyomult elő. Itt a vajda alkudozásokba bocsátkozott vele, hódolást igérvén. Tulajdonkép pedig csak ámítani akarta, hogy éjszaka megtámadhassa. A király azonban szerencsére megtudta a dolgot s felkészülve fogadta a moldvaiakat. Véres volt az éjjeli harcz, a lakosok a magyarokra gyujtották a várost, de hosszú küzdelem után, melyben maga Mátyás is megsebesült, végre is a magyarok győztek. Mindazonáltal a hadjáratot tovább folytatni nem lehetett. A király tehát, miután István vajda meghódolt, megerősíté őt Moldva birtokában és aztán hazafelé sietett.

Látván, hogy a lázongás már teljesen megszünt, most már kegyesnek mutatta magát. A megyéket egymás után feloldotta a hűtlenségi büntetés alól, a szászokat és Kolozsvárt ismét megerősíté szabadságaikban, Brassót pedig az egész idő alatt tanusított tántoríthatatlan hűségeért külön kedvezményekben részesíté.

* * *

Podjebrád György cseh király arczképe.
A laxenburgi várkastélyban lévő egykoru festményről. Rajzolta: Baránski Emil.

Mint említettük, kevéssel Mátyás megválasztása után a csehek is választottak nemzeti királyt: Podjebrád György, az addig kormányzó személyében. Podjebrád eszes, tevékeny, a kormányzásban épúgy, mind a hadvezérletben egyaránt ügyes ember volt s így épen nem csodálhatni, hogy a csehek őt tüntették ki Frigyes császár, Kázmér lengyel király s a szomszéd német fejedelmek fölött. S volt még egy tulajdonsága, mely őt a cseh nép legnagyobb része előtt különösen kedvessé tette: t. i. az, hogy ő is huszita volt, de nem a táboriták, orebiták véres felekezetéből, hanem a kelyhesekéből. De ha ez előny volt alattvalói nagy részének szemében, hátránynak volt tekinthető, mind a külfölddel, mind alattvalóinak másik, katholikus részével szemben. Igaz, hogy e felekezet s a katholikus vallás között igen csekély volt a különbség, mégis a római udvar ép ez időtájban a bázeli zsinat által tett engedményeket vissza akarta venni s általában hangsúlyozta a husziták eretnek voltát. Podjebrád ily körülmények között szükségesnek látta, hogy mindjárt trónra léptekor fiúi engedelmességet fogadjon a szentszék iránt. Mindazonáltal az volt a szándéka, hogy öröklött hitében megmaradjon, de a mellett a pápával is lehetőleg jól megférjen. S csakugyan az apostoli széket annyira sikerült a maga részére nyernie, hogy ez gyakran pártját fogta ellenségei ellenében. A Mátyás és Frigyes közti viszályt pedig úgy felhasználta Podjebrád, hogy e tájon ő lett a legbefolyásosabb ember. De a két szinű politikának az a végzete, hogy összedől önmagától. Rómában kezdtek már türelmetlenkedni, mikor mutatja ki már a cseh király fiúi engedelmességét, vagyis, – mert ezt értették ott alatta – mikor kényszeríti népét, hogy megváljék a kehelytől. De a cseh király ezt nem tehette, még ha akarta volna is, mert szándéka szükségkép megtört volna népe ellenszegülésén.

A viszonyok kezdtek zavarosodni s a pápa már 1462-ben De Valle Fanti bíboros személyében rendkívüli követet küldött Prágába. De ott nem a kibékülésre, hanem a harczra gondoltak. Nemsokára odajutott a dolog, hogy az apostoli szék követe, rendes isteni tisztelet alatt, eretneknek nyilvánította a cseh királyt. Ez nagy lépés volt. A különben oly csöndes, higgadt Györgyöt elragadta a bosszúság és tanácsosai unszolására fogságra vetette a követet. Hevességét ugyan hamar megbánta, szabadon bocsátotta s az ország határáig kisértette, nehogy a felizgatott nép valamit tegyen ellene. De a hibát nem lehetett helyrehozni s maga is látta, hogy ha csak teljesen meg nem alázza magát, mindenképen harczra kerül a dolog Rómával. Eleinte bízott még diplomácziai ügyességében s minden követ megmozdított a béke érdekében. Terve volt, hogy egy ujabb egyetemes zsinatot hozzon létre, mely a bázeli zsinatnak mintegy folytatása lett volna. Több német fejedelmen kívül különösen két uralkodóra vetette tekintetét, mint a kiknek hozzájárulását elkerülhetetlennek találta. Az egyik XI. Lajos franczia, a másik Mátyás magyar király volt. Azonban a XV. század második fele nem volt oly zsinatkedvelő, mint az első. Meggyőződtek a konstánczi és bázeli zsinatok példájából, hogy ezektől nem lehet sokat várni. Ezért XI. Lajos is, a ki különben nem volt idegen egy Csehországgal való szövetségtől Frigyes császár ellenében, ezt nem javasolta; Mátyás pedig még inkább elutasítólag felelt Marini Antalnak, Podjebrád ügynökének, aki ezen felül azzal is meg volt bízva, hogy Mátyásnak az imént elhunyt Katalin helyett, a franczia király leányát ajánlja feleségül. Mátyás erre nézve azt válaszolá, hogy „illem és dicséretes szokás tiltják már most nyilatkoznia; miután az isteni végzet özvegységet rendelt számára, abban akar maradni s csak később gondolkozni arról, mi válnék hasznára.”

E közben a pápa elhatározó lépésre szánta el magát. Megidézte 1464. julius 15-dikén György királyt, hogy száznyolczvan nap alatt jelenjék meg előtte s feleljen eretnekségéről.

E lépésnek azonban nem lett eredménye. A pápa, ki nemcsak a husziták, hanem a törökök ellen is kiváló hévvel buzgólkodott, mint említettük, ez év augusztus havában, a keresztes háború érdekében tett intézkedései közepette elhunyt.

A cseh király most könnyebben lélekzett fel abban a reményben, hogy az uj pápa nem fogja Szent Péter székével egyszersmind elődjének gyűlöletét is örökölni a husziták ellenében. S egy ideig csakugyan nem történt semmi lépés, bár a száznyolczvan nap lejárt. Azonban egy magában csekély jelentőségű dolog ujra folyamatba hozta az ügyet. Abban az időben a főurak nem voltak a rendszeretet mintaképeinek tekinthetők s nem egygyel volt a királyi hatalomnak baja. Egyike a rakonczátlanoknak: Lichtenburg Hynek, a ki Rómába menekült, ott mint vallásáért üldözött mutatta be magát. Ezért ujra levelet váltott az apostoli szék kanczelláriája a csehvel s az eredmény az volt, hogy 1465. augusztus 2-ikán II. Pál pápa megint megidézte György királyt.

Előre lehetett látni, hogy a cseh király e meghívásnak sem fog engedelmeskedni, a mi nem volt másnak tekinthető hadüzenetnél. De a háborúhoz fegyver szükséges, Rómában pedig nagyon jól tudták, hogy az egyház fegyverei, a különböző fokú dorgálás vagy a kiátkozás csak ott tehetnek tönkre egy uralkodót, a hol a nép a római katholikus egyház híve; eretnekek ellenében csak a kard alkalmazható. Ezért fel is szólították Csehország szomszédait, név szerint a német fejedelmeket s köztük első sorban a császárt, továbbá a lengyel királyt és kiváló bizalommal Mátyást. Ez meg is felelt a beléje helyezett bizalomnak. Sietett készségét kinyilatkoztatni, írván: „Én országomat eleitől fogva az apostoli széknek szenteltem s kész vagyok annak parancsára bárki ellen megküzdeni, kivált ha az anyaszentegyháznak is javára szolgál. Harczoltam már félelmesebb ellenséggel a cseh királynál s ha az egyház felhívja, mindig készen találja Mátyást és Magyarországot.”

Mátyás jól tudta, hogy a cseh király nem megvetendő ellenfél. Mi volt az oka, hogy mégis oly hamar, alig hogy felszólították, késznek nyilatkozott az ellene való föllépésre? Hogy nem csak vallásos buzgalomból tette, az kétségtelen. Elhatározására származása is befolyt. Igen jól érezte, hogy rá van szorulva az egyház segélyére, melylyel különben a Hunyadi-ház még atyja idejéből igen benső viszonyban állott. Mint nem királyi vérből eredt királynak arra kellett törekednie, hogy az európai államrendszerben, hol őt a született királyok csak amolyan „fölcseperedettnek” tekintették, a pápában támaszt nyerjen. Magában a hazában is a papságra s kivált a főpapságra kellett támaszkodnia az oligarchákkal szemben. Személyes oka is volt, hogy Podjebrád ellen föllépjen. Láttuk, hogy ez tartása vagy szabadon bocsátása fejében óriás összeget zsarolt ki az országtól, egyszersmind sorvadásos leányát az életüde ifjúra kötötte. A Mátyás és Frigyes császár közötti viszálykodást is mindenkép a maga hasznára akarta fordítani, sőt még attól sem volt idegen, hogy Mátyást a magyarországi elégületlenek segélyével trónjától megfoszsza, mint az ismételt fondorlataiból világosan kitünt. Az is bánthatta a királyt, hogy felhasználva a köztük levő családi viszonyt, a külföld előtt mintegy gyámjaként akart szerepelni; a határvillongások, rabló-beütések alkalmával tanusított kicsinyes haszonlesése és ellenségeskedése sem lehetett Mátyásra valami jó hatással. Még Podjebrádnak a német császári trónra való törekvése is veszélyes lehetett, mert bizonyos, hogy ily erélyes ember a német trónon sokkal nagyobb erőt fejthetett volna ki, mint a gyámoltalan Frigyes. Bizonyára azt is hitte Mátyás, hogyha a cseh király ellen intézendő keresztes háború jellegű harczra vállalkozik, Európa részéről bőséges segélyben fog részesülni s azzal rövid időre véget vethet a hadjáratnak; s akár megadja magát Podjebrád, akár nem, mindenesetre nyerni fog. Az első esetben megszünnék magától a huszita viszály, a második esetben elnyerné Csehországot s talán a német császári koronát. Mindkét esetben befejezve lévén az egyházi villongás, a kereszténység összes figyelmét a főellenség: a török ellen lehetne fordítani. Mily máskép ütött ki az eredmény, nemsokára meglátjuk.

De ha Mátyás ily készségesnek mutatkozott is az első felszólításra föllépni, a harcz nem kezdődött meg oly hamar. A következő év egészen alkudozásokkal és készülődésekkel telt el. A cseh király különösen érezte, hogy alig fogja kiállhatni a harczot, melyet a katholikus világ Csehország ellen indít. Azért igyekezett azt magától lehetőleg elhárítani. Késznek mondta magát hitvallása ügyét akár egyetemes zsinat, akár egy kiküldendő bizottság elé terjeszteni. Közvetítésre fölkérte a fejedelmeket s azok csakugyan nem is mulasztották el, hogy a pápát az iránt felkérjék. Köztük volt Mátyás is, a kit Podjebrád mindenkép igyekezett megnyerni. Fia: Viktorin herczeg a morvaországi rablókat most erősen fogta s oly egyességre kényszeríté, hogy Magyarországon épített vagy elfoglalt váraikat visszaadják, a többi ügyeket pedig választott magyar-cseh bizottság elé terjeszszék. Mátyás azonban a megoldásnak ezt a módozatát nem tartá rangjával megférőnek s kinyilatkoztatá, hogy rablókkal egyezkedni nem fog. De ezzel nem volt kimondva az utolsó szó s az alkudozások a magyar s a cseh udvar között egész a következő év elejéig elhúzódtak. Hogy eredményre ne vezessenek, arról gondoskodtak Rómában. Podjebrádot, a kit most már nem czímeztek cseh királynak, deczember 23-ikán a konzisztoriumban, 25-ikén pedig Szent Péter templomában nyilvánosan kiátkozta a pápa. Az átok végrehajtásával a császárt, továbbá a lengyel s a magyar királyokat bizta meg.

Kenyértörésre azonban még most sem került a dolog. Még tulajdonkép az sem volt eldöntve, hogy ki fog a „szent háború” élén állani. Elméletileg legtermészetesebb vezér a császár volt, mint az egyház világi feje. S csakugyan bosszúból Podjebrád iránt, kinek a német korona után való vágyairól Frigyes tudomást nyert, nála szokatlan határozottsággal lépett fel s buzgón gyűjtötte Németország-szerte a kereszteseket, a fejedelmeket is intvén a csatlakozásra. De azért mégis tudta mindenki, hogy Frigyes még ha akarná sem lenne képes a cseh királyt országából kivetni, másrészt ha képes lenne, sem volna meg benne az akarat, miután mindig jobb szeretett másokat küldeni a harczba, mint személyesen föllépni. A cseh katholikus rendek, a kik már 1465-ben szövetségre léptek egymással királyuk ellen, el voltak határozva, hogy a korona fölajánlásával is megnyerik a két szomszéd király egyikét ügyöknek. Először a lengyel királyhoz fordultak. Talán azért, mert szerették volna ügyöket még azzal is támogatni, hogy ők tulajdonkép nem lázadók, hanem csak az V. László halála után a lengyel királyi házat illető országot törvényes urának akarják visszaadni. A lengyel király bár szerette volna a cseh koronát, mégis nagynak találta a feladatot. Tanácsosai talán már ekkor belátták, hogy több kilátásuk van eredményre, ha semlegesen maradnak, mint ha ők állanak a „szent harcz” élére. Ezért a lengyelek minden tevékenysége a cseh ügyben csak arra szorítkozott, hogy egy időre fegyverszünetet hoztak létre.

E szerint minden áron Mátyást kellett megnyerni az ügynek, ki már különben is egész éven át lankadatlanul folytatta hadi készületeit „a törökök ellen,” a mely czélra azt a kedvezményt nyerte, hogy Németországból vámmentesen hozathatta be a lőport. S talán már ez évben kitör a harcz, ha annak őszén és telén lázadás nem üt ki Erdélyben. Ezt azonban nemsokára leverte Mátyás s diadalmasan tért haza.

Mátyás király szobra.
Bautzenben, a Mátyástól 1483–86. épített vár tornyán. Rajzolta: Tull Ö.

Út közben, Egerben, négy követséggel találkozott. Az egyik a pápáé, a másik a császáré, a harmadik a cseh katholikus rendeké, a negyedik a törököké volt. A három első egy járatban volt: rábirni Mátyást a föllépésre György király ellen, mire most annál nagyobb volt a szükség, mert ez beleunván Frigyes fondorkodásaiba s a keresztes had gyüjtésébe, a császárt addig tönkre akarta tenni, míg Mátyás Erdélyben van elfoglalva. Ezért január 8-ikán fiával Viktorinnal hadat izent neki. Viktorin be is nyomult Ausztriába és rövid időn szép sikereket is mutatott fel. Podjebrád maga ezalatt a már nyiltan fellázadt cseh főurak ellen vitte hadait. Ha Mátyás most visszautasítja a katholikus ügyért való harczot, úgy egyrészt Frigyes császár lett volna kénytelen a cseh királytól békét kérni, másrészt a cseh katholikusokat zúzta volna össze a cseh király. Roverella, a pápai követ, a magyar király előbbi igéreteire, valamint vallásosságára hivatkozott. Frigyes császár követei pedig az 1463-iki békeszerződésre, mely szerint a császár és Mátyás között oly viszonynak kell fennállnia, mint atya és fiú között s ennek folytán Mátyás köteles Frigyest ellenségei ellen megvédelmezni. Egyszersmind igérték, hogy ha Mátyás lép fel Podjebrád ellen, urok folytonosan segélyezi ezer emberrel s azonkívül rendelkezésére bocsátja egy évi egész jövedelmét. Frigyesnél most is kitűnt, bár egyébként korlátolt ember hírében állott, hogy az ellene megkezdett harczot másnak a nyakába tudja varrni. A cseh katholikusok követei végre azzal kivántak hatni Mátyásra, hogy György elűzése esetén neki igérték Csehország trónját. Mátyás nem idegenkedett a cseh háború gondolatától, de előbb szükségesnek látszott, hogy az ügyet az országtanács elé vigye. Itt azonban a harczvágy nem volt nagy. Sokan, mintha látták volna a lejtőt, a melyre Magyarország sodortatik a husziták elleni harcz megindításával, erélyesen szólaltak fel ellene. Hangsulyozták, hogy Magyarországot a veszély nem nyugotról, hanem délkeletről fenyegeti, e szerint Hunyadi János politikáját kell követni: a nyugoti népekkel szemben be kell érni a védelemmel, de a törökök ellen minden erővel támadólag kell föllépni. Vitéz János esztergomi érsek azonban – Mátyás az agg Széchi Dénes halála után e kitünő férfiú tehetségét s egyszersmind iránta eddigelé tanusított rendületlen hűségét megjutalmazandó, a magyar katholikus egyház élére állítá – válaszolt nekik. S ha lényegében nem is tudta megczáfolni a felhozott kifogásokat, mégis úgy tudott az urak büszkeségére és vallásosságára hatni, hogy azok végre is helyeselték a harczban való részvételt. Most már semmi sem állott a háború útjában. Úgy látszik a cseh király fiai ettől nem reménylettek sok sikert, mert leveleikben erősen hivatkoztak Mátyás barátságára s mindenféle módon igyekeztek, hogy azt továbbra is fentartsák.

Április 8-án izente meg Mátyás a háborút. Láttuk, mily okok voltak azok, melyek őt a harczba sodorták; láttuk, hogy sok tekintetben erkölcsi kényszer hatása alatt állott, mégis a következményeket ismerve, e tették végzetesnek mondhatjuk. Mátyás uralkodásában fordulópontot képez a hadüzenet napja. Addig gyümölcsözőnek volt egészben nevezhető kormánya, mert vezéreszméje a török elleni küzdelem volt. Ettől fogva fényes volt ugyan, sokkal fényesebb az előbbinél, de egészben véve minden haszon nélküli, és szinte elszomorító hatást tesz, midőn látjuk, hogy Magyarországnak s korának mindenesetre leglángeszűbb fejedelme arra fordítja összes gondját, azért fokozza az ország erejének kifejtését a végsőig, hogy nyugoton nehány megtarthatatlan tartományt szerezzen. Lehet, sőt valószínű, hogy Mátyás utóbb a nyugoti erőkkel is erősbült Magyarországgal vélt a török ellen fellépni, de nem gondolta meg, mily erőbe kerül ez az egyesülés a nyugoti szomszédokkal; hogy az alatt a török mind közelebb-közelebb ér hazánk szívéhez s hogy ha ezt az erőt, melyet a nyugoti háborúk elnyeltek, a török ellen fordítja, azok ellen is szép eredményeket lehetett volna kivívni.

De lássuk, miként haladt Mátyás megkezdett útján. A hadüzenetet legközelebb szózat követte az európai államokhoz, melyekben föllépését megokolja s egyebek között azt a nyilatkozatot is teszi, hogy a husziták elleni harczot nem tartja kevésbbé szent vállalatnak, mint a törökök ellenit. De nem maradt sokáig a szónál. Fényesen kitüntette világszerte ismert erélyét, midőn nem nagy – mindössze tizenhatezer emberből álló – de a korhoz képest a legkitűnőbben szervezett seregével nyomban benyomult Csehországnak hazánkkal szomszéd melléktartományába: Morvaországba. Már április 13-án Znaim városánál állott, miután a császárnak csekély csapatai is hozzá csatlakoztak volt. Podjebrád is megjelent s hasonlókép kitünő seregével egész közel Mátyáshoz ütött tábort, úgy hogy őket csak a Thaya folyó választotta el egymástól. Mindegyik fél vonakodott a támadástól. Mindegyik ismerte a másik kitünő tehetségét a hadvezérletben s ha Mátyás tartott ellenfele érettebb korától, bővebb tapasztalataitól, viszont ez is félt annak nagyobb frissességétől, mozgékonyságától, szóval azon előnyöktől, melyek a fiatalokban vannak meg nagyobb mértékben. Különben is bajos támadni bármely félnek, ha folyó választja el őket. Mert az átkelő megosztván seregét, igen könnyen ki van téve annak, hogy az ellenség hadait részenként tönkre teszi.

A sok farkasszem-nézés közben ujra megkísérlették, hogy helyreállítsák a békét. Alkudozásba bocsátkoztak, de mihelyt a vitában a bázeli egyezményekre került a sor, mindannyiszor meg kellett szakadnia az alkudozások fonalának. Mert hiszen a pápának sem volt egyéb kifogása a cseh király ellen, minthogy azokat fenn akarja tartani, ennek viszont az ellen, hogy el akarja törölni. A pápa követe ezt tudván, nem is helyeselte az alkudozásokat, hanem más irányban működött: a lengyel királyt is rá akarta bírni a föllépésre, azt ajánlván, hogy nagyobbik leányát Mátyás, a kisebbiket Miksa herczeg, a császár fia, vegyék el s mindhárman egyesült erővel lépjenek fel Podjebrád ellen. De a lengyelek ravaszabbak voltak. Tudván, hogy ha a pápa közbenjárásával akarnak Csehország birtokába jutni, az utoljára sem fog eredmén