Egy Budapesti Református Egyházi Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Szeretem az iskolámat! Felvettek a Károli Gáspár Hittudományi Egyetem lelkész szakára, amit nagy várakozással várok már!! Szabadidőmben olvasok, zenét hallgatok, táncolok, netezem, az RTL Klub fórumon, ott vannak nagyon kedves, aranyos barátaim. Könyvekben a magyartörténelem, szépversek, szépirodalom, utikönyvek,csillagászat, vallás témák érdekelnek. Zenében az első az operett, régi magyar filmek zenéi érdekelnek elsősorban. Táncban a palotás, csárdás, bécsikeringő, salsa, hastánc, paso doble a fők. A kedvenc versíróim: Wass Albert, Pósa Lajos, Vitéz Somogyvári Gyula, Petőfi Sándor, Reményik Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály. Íróként kedvencem Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula a stílusa miatt, Puskin Anyeginje is nagyon tetszik még, Jókay Mór, és még rengetegen. Szeretem a szép festményeket is főleg Munkácsy, Bencúr, Madarász Képei. Szeretek egy fiút, aki Szécsényben lakik, sajnos kicsit messze, de a szerelemben nincs távolság!:-))) A történelemben kedvenc személyeim: Árpád, I. István, I. László, I. Mátyás, Erzsébet királyné (Sissy), Vitéz nagybányai Horthy Miklós. Őket szeretem, mert az országért tettek valamit. Hát talán ennyit. Ez az én személyem! Imádom a régi dolgokat, filmeket, zenéket és főleg könyveket, újságokat, de legjobban a díszmagyarruhákat!!!!:-)) És mindent ami magyar, a hazámat, a kultúráját. Idegennyelvet németet és spanyolt tanulok, de érdekel a héber, ógörög, arámi, olasz és latin. A mai divat az nem érdekel. A modern zenében a Nox és a Kormorán a kedvencem. Sportban a foci és a Forma1 érdekel.
Sok boldogságot, gratulálok a szülinaposoknak is!!:-)
órák
hírdoboz
Magyar őstörténet
II.A magyarok őstörténete Szalay-Bartóti 2005.12.23. 20:30
1.A magyar nemzet eredete és őshazája 2.A magyarok Lebediában és Atelközben 3.A magyarok ősi műveltsége
II. A magyarok őstörténete
1.A magyar nemzet eredete és őshazája
Ha régi krónikáinkat kérdezzük, azok a következőképen beszélik el nekünk nemzetünk eredetét.
A Jáfet nemzetségéből származott Nemrót óriás, a bábeli nyelvzavar kitörése után Evilát földére, a későbbi Perzsiába költözött, a hol egyik nejétől Enek-től két fia született, Hunor és Magor. A két testvér felnövekedvén, egyszer vadászat alkalmával szarvas-ünőre bukkantak, melyet addig üldöztek, míg a Maeotisi-tó (a mai Azovi-tenger) ingoványos vidékén eltűnt szemeik elől. A vidéket bebarangolván, látták, hogy az igen alkalmas baromtartásra. Hazatértek tehát s atyjuktól elbúcsúzván, a Maeotis mellékére költözének.
Mintegy hat évig lakozának itten, midőn egy alkalommal kimentek a pusztára, hogy azt kikémleljék. Barangolás közben egyszerre csak énekszót hallanak. A hang után indulva, egy tisztásra érnek s ott nagy csodálkozásukra lányokat, asszonyokat pillantanak meg, akik tánczolva énekelve mulatozának. Nosza közéjük rohannak s lóra kapva őket, elnyargalnak velök. Dulá-nak, az alán fejedelemnek két leányát is elragadták, kik közül az egyiket Hunor, a másikat Magor vette el feleségül.
Tőlük származott a hun s a magyar nép.
Idővel a két testvérnemzet úgy elszaporodott, hogy szűk lett a lakóhelyük s azért az északra eső Scythiába költözének. Ez a Scythia mesés gazdagságú: földje termékeny, bővében van mindennek, vadnak, halnak, aranynak, ezüstnek, sőt drágaköveknek is.
Ámde Scythiában is, mint a tenger fövénye, úgy elszaporodának a hunok. Nyugatra vándorlának tehát egész a Tisza vizéig s országot alapítottak, mely Attila haláláig állott fönn.
Attila egyik fia, Csaba, a testvérével vivott szerencsétlen csata után tizenötezer hunnal Görögországba, majd Scythiába vonult. A hunok a magyarokat egyre sürgették, mennének Pannóniába és foglalnák vissza az országot. Végre a magyarok a 884. évben csakugyan fölkerekednek, átusztatnak az Etil (Volga) vizén, átkelnek a besenyők s kunok országán, valamint az oroszok földjén, míg végre elérkeznek mai hazánkba.
Osztják férfiak. Néhai Pápai Károly dr.-nak 1888–89-iki tanulmány-útja alkalmával készült eredeti fölvétele nyomán. Munkácsi Bernát dr. szivességéből.
Osztják nők. Néhai Pápai Károly eredeti fölvétele. Munkácsi Bernát dr. szivességéből.
Osztják nő.
Osztják férfi.
Vogul nő.
Vogul férfi. Ugor néptypusok.
A krónikások ezen elbeszélését azonban nem vehetjük igaznak. Sok száz évvel a magyarok beköltözése után írták, jobbára szájhagyomány után, ez pedig, mint tudjuk, nem épen híven szokta megőrizni a megtörtént események emlékét.
Ha a magyar nemzet eredetére s legrégibb történetére nézve biztosabb fölvilágosítást ohajtunk nyerni, a nyelvtudományt kell segítségül vennünk. A nyelvtudomány ugyanis megismerteti velünk a magyar nyelv alkotását; kimutatja, hogy mely nyelvekhez áll legközelebb, vagyis, hogy melyek a rokonai; s végül a rokon nyelvek segítségével némileg földeríti a magyar nép eredetét s legrégibb történetét.
Nyelvünk szerkezetére nézve, de meg szókincsére nézve is azokkal a nyelvekkel egyezik leginkább, melyeket együttesen ural-altáji nyelvcsaládnak szoktak nevezni; ural-altájinak azért, mert Ázsiának az Ural és Altai hegység közti vidéke e nyelvcsaládnak ősi fészke. Az ural-altáji nyelvcsalád öt főcsoportra oszlik, u. m. a finn-ugor, a szamojéd, a török-tatár, a mongol s a tunguz-mandzsu csoportra.
A magyar nyelv többé-kevésbé mindegyikkel e nyelvek közül rokonságban van, legközelebbi rokonságban mégis a finn-ugor csoporthoz tartozó nyelvekkel: a finnel, mordvinnel, cseremiszszel, lappal, zürjénnel, volfákkal, vogullal és osztjákkal.
Az utóbbi csoporthoz tartozó nyelvekben ugyanis az emberi test részeit, az ember testi és lelki életének jelenségeit, a külső természet tárgyait, a családi és társadalmi élet első elemeit, az ember ősi foglalkozását, a számneveket stb. a magyarral egyforma vagy közel egyforma hangzású szavakkal fejezik ki. Például a magyar szem a vogul és osztják nyelvekben sem, a finnben silm; a magyar nyelv a vogulban nyelm, az osztjákban nyalim; a magyar vér a vogulban ver, az osztjákban vir, a finnben ver; a magyar mén (menni) a vogulban men, az osztjákban man, a finnben men; a magyar ló a vogulban lú, az osztjákban lovi; a magyar vaj a vogulban voj, a finnben voi; a magyar két, kettő a vogulban kit, kiti, az osztjákban kad, kadn, a finnben kaht stb. Még nagyobb egyezés mutatkozik a magyar és a finn-ugor nyelvek között a nyelv alkotása: a szóképzés és szóragozás tekintetében. A finn-ugor nyelvekben épúgy, mint a magyarban uj szavak csak úgy keletkeznek, hogy a szó végéhez bizonyos szórészt, u. n. képzőt teszünk. A magyar szóképzők másait megtaláljuk a legtöbb finn-ugor nyelvben; megtaláljuk a ragokéit is.
Ha már most azt kérdezné valaki: honnan e nyelvek hasonlósága, rokonsága? Azt feleljük rá, hogy onnan, mert e népek valamikor szoros érintkezésben állottak egymással, sőt egy nyelven beszéltek s egy népet alkottak. Idővel azonban egymástól elszakadtak, idegen népek közé kerültek, azokkal összekeveredtek, minek folytán nyelvök, de testalkotásuk is mindinkább elváltozott, úgy, hogy az ősi nyelvből többféle nyelv, az ősi népből többféle nép keletkezett. S minthogy a magyar nyelv a vogul és osztják nyelvvel mutat legtöbb hasonlóságot, a magyarok a vogulokkal és osztjákokkal legközelebbi rokonságban vannak, azokkal legtovább laktak együtt.
A vogulok a Közép-Uraltól keletre, a mai permi és tobolszki kormányzóságban, számtalan folyóviztól öntözött vidéken laknak. E folyóvizek kivétel nélkül az Ob vidékéhez tartoznak; jelentékenyebbek közülök: a Tobolba szakadó Tura; a Tavda, mellékvizével a Pelymmel; az Irtisbe ömlő Konda s az Ob-ba siető Szoszva. Beláthatatlan fenyű- meg nyírfa-erdők és nagy kiterjedésű mocsarak borítják a vidéket, miért is földművelésre nem igen alkalmas. A vogulok főfoglalkozása a vadászat és halászat; házi állatot csak kettőt ismernek: az iramszarvast és a kutyát. A prémes állatoknak, főleg a keresett czobolynak, a vogulok vidékén van igazi hazája. A vogulok száma csekély: alig 7000 lélek, s e szám is mindinkább fogy. Kicsiny, alig három-négy kunyhóból álló falvakban laknak. A falvak egy-két napi járásra vannak egymástól, hogy halászatra, vadászatra elegendő területök legyen. Sátor-kunyhóit (jurta), melyek gerendákból vagy nyírfa-kéregből vannak összeróva, a vogul rendesen folyók partján, erdők tövében rakja. A kunyhók belső berendezése szegényes: hosszú, széles lóczák, melyek gyékénynyel vagy iramszarvas-bőrrel vannak beterítve; egy alacsony szék, melyet asztalul használnak; nehány edény s a legbecsesebb tárgy: a puska, – ezekből áll a szokott berendezés. A vogulok középtermetüek; arczuk kerek, kissé kiálló arczcsontokkal; orruk széles, de nem lapos; hajuk rendesen sötétbarna; szemök nyílt és kerek. Mongolos typust csak a déli vogulok mutatnak. Természet szerint a vogul kedélyes, jámbor nép. Főhibájok a henyeség; munkára, mesterségre nem igen van kedvök. Ételül a madarak, halak húsát eszik. Egyedüli fényüzésök a dohányzás s ezt az asszonyok és a leányok is gyakorolják. Viseletök délen oroszos; északon az u. n. maliczát hordják, mely posztóból vagy iramszarvasbőrből készül. A malicza gallérjához zsákot varrnak, melyet téli időben a fejökre húznak. Lábukat szintén iramszarvasbőr takarja. Alsó ruhájok durva vászon vagy kicserzett bőr. A nők öltözete szintén iramszarvas bőrből van összevarrva. Fejökön nagy kendőt viselnek, melylyel arczukat betakarják, ha idegen férfi közelít hozzájok. Hajukba tarka szalagokat, üvegklárisokat fonnak be, ujjaikon sárgaréz-gyűrűt hordanak. Érdekes, hogy a nők kezüket, lábukat tetoválják: tűvel csiga-alakú vonalakat szúrnak be s a megszurdalt helyeket lőporral bedörzsölik. Vallásukra nézve a vogulok szinleg keresztények, lelkök mélyében azonban még mindig ősi vallásukhoz ragaszkodnak. Erdők sürűjében, rejtek-helyen őrzik bálványaikat, melyeknek áldozatokat mutatnak be, hogy szerencsések legyenek vadászataikon.
Vogul falu az Északi Szoszva partján.
Az osztjákok a vogulok keleti szomszédjai; az Ob és az Irtis mellékén laknak. Életmódjuk ugyanaz, mint a voguloké. Arczuk már inkább mongol jellegű; azzá teszik a ferde állású apró szemek, a kiálló arczcsontok, a hátradülő alacsony homlok, a széles orr s a gyér szakáll. Ajkaik duzzadtak; arczbőrük barnás, hajuk, mely rendesen kettős fonatban lóg le fejökről, fekete. Testalkatra nézve többnyire alacsonyak, véznák. Époly félpogányok, mint nyugati szomszédaik. Minden házban akad bálvány, melyet ládában tartanak, czifra ruhába öltöztetnek; ha vadászatra mennek, vagy útra kelnek, mindig magukkal viszik. A törzs bálványa a rengeteg közepén, szent fák árnyékában van felállítva, a hol a törzs tagjai évenként egyszer-kétszer összegyülnek, iramszarvast, lovat és kakasokat mutatván be áldozatul. Az osztjákok ügyes faragók, különösen asszonyaik, akik a ruhavarrásban, hímzésben is kitünnek. Viseletük a tatárokéra emlékeztet, a kikkel dél felé érintkeznek.
Osztják falu az Ob mellékén.
Az ugor népeket ősidőktől fogva az Ural-hegység mindkét lejtőjén, egyfelől a Pecsóra, Káma és a Volga, másfelől az Ob, Alsó-Irtis és a Felső Jajk folyók mentén találjuk.
E tájon volt a magyar nép őshazája is. Sokáig a mai vogulok és osztjákok földjét, a régi Jugriát tartották annak, amelyről a XVI. században Oroszországban járt Herberstein úgy nyilatkozik, hogy onnan jöttek ki a magyarok. De a nyelvtudomány kideríté, hogy a magyarság bölcsőjét az ugorok lakta vidék legdélibb részén, az Ural, a Kaspi tenger s az Aral-tó közt elterülő puszta vidékén kell keresnünk. Őseink itt korán érintkezésbe jöttek műveltebb iráni népekkel: alánokkal, perzsákkal, a kiknek a révén a többi között a fémekkel is megismerkedtek. Majd török-fajú népekkel (a Volga-melléki bolgárokkal, a kozárokkal és a besenyőkkel?) hozta őket érintkezésbe a sors. Ezektől sok szót tanultak el, de eltanulták a baromtartást is.
A magyar nyelvbe átment török szavakból, de kivált őseink pusztai életmódjából és harczias jelleméből Vámbéry azt következteti, hogy a magyar nem ugor, hanem török eredetű nép. Nincs kétség benne, hogy ereinkben török vér is csergedez. Ámde valamely nép jellemére és életmódjára nem annyira a vérnek, a származásnak, mint inkább a természeti viszonyoknak van befolyása, a melyek között él. Ezek tették harczias pusztai néppé a magyart s ezek okozták, hogy legközelebbi rokonaik épen nem harcziasak és kóbor természetűek. A nyelvészeti kutatások a magyarok ugor voltát bizonyítják. A nyelvünkben található török elemek részint a közös ősi nyelv maradványai, részint későbbi kölcsönzések.
A törökökkel való érintkezés idején változott át a magyar nép azzá a harczias nomád néppé, amilyennek a történelemben jelentkezik, míg északibb vidékre szorult rokonaink a viszonyok kényszerűsége folytán megmaradtak ősi foglalkozásuk: a vadászat és halászat mellett, s mindenkorra elestek a történelmi szerepléstől.
A magyarok vándorlásai. Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos; rajzolta: Hátsek Ignácz
2.A magyarok Lebediában és Atelközben
A nyelvtudomány, ha földeríti is többé-kevésbé a magyar nép eredetét s más népeknek reá gyakorolt művelő hatását, de nem világosít fel legrégibb viszontagságairól. A történeti adatok csak a IX. századon innen tünedeznek föl sürűbben; régibb időkből alig akadunk egy-két nyomra s ezekről is kétséges, ha vajjon őseinket illetik-e?
A legrégibb nyomot Herodotnál (V. század Kr. e.) vélik föltalálhatni a tudósok. A történetirás atyja ugyanis a Tanais-on (Don) túl fekvő népek közül a jürkák-at is emliti, a kiknek a neve tökéletesen egyező a későbbi jugor, ugor, jugri, ugri, uher, vagyis a magyarok nevével. A jürkák – úgymond Herodot – vadászatból élnek, melyre nemcsak a kutyájokat, de a lovukat is magukkal viszik. A ló be van tanítva arra, hogy hason feküdjék. A vadász valamely fáról lesi a vadat; ha megpillantja, rálő, aztán lóra pattan s kutyájával üldözőbe veszi.
Egy másik nyomot Jordanes, a gót történetíró (VI. század Kr. után) őrzött volna meg számunkra a hunngorok-ban, „kiktől jön a prémekkel való kereskedés s kik nem egy népet megfélemlítettek már.”
Mindez azonban kevés s hozzá kétes is, úgy hogy nem igen építhetünk reá.
A IX. században végre oszlani kezd a mult homálya s a történelem világa rávetődik népünkre is. Akkoriban már elhagyta volt ősi lakóhelyét. Mikor távozott el onnan s mi birta rá, hogy rokonaitól megválva, nyugatra költözzék? – ez iránt nem világosítanak fel bennünket a ránk maradt történeti följegyzések. Lehet, hogy túlnépesedés volt oka kivándorlásának; lehet, hogy más népek szorították, de lehetséges az is, hogy a nomád népek kóborlásra való hajlama ösztökélte, hogy útra keljen.
Ősi hazájuk, mint láttuk, a Káspi-tenger, az Ural-hegység s az Aral-tó közti puszta vidéken volt. Innen kivándorolván, elsőben is a Volga s az Ural folyók mellékén tanyázhattak, a hol a későbbi Nagy-Magyarország terül el, melyről XIII. századbeli utazók emlékeznek. Majd tovább vonulnak innen is és a Don és Dnjeper középen, a Fekete-tenger északi partjain települnek meg, azon a vidéken, melyet Konstantin Porphyrogenitus császár, a ki 950 körül irt róluk, Lebediá-nak nevez. A császár tudomása szerint Lebediasz (Előd?) nevű vajdájukról nevezték el így, mert legtekintélyesebb volt a törzsek fejei, vagyis a vajdák között.
Lebediában egy hatalmas népnek, a kozárok-nak kerültek közvetlen szomszédságába. Ezek a VII. század óta jutottak nagy hatalomra, úgy, hogy a bagdadi kalifák s a byzanczi császárok egyaránt keresték fejdelmöknek, a khagán-nak barátságát. A VIII–IX. században a kozár nép volt a legtekintélyesebb nép a Fekete-tenger mellékén; a Kaukázustól a Közép-Volgáig s a Káspi-tengertől – melyet az egykorú arab irók kozár-tengernek neveznek – a Donig ért a hatalmuk.
A magyarok azonban ki mertek kötni velök is. A kozárok árkokat húztak ellenök, utóbb azonban jobbnak látták barátságot és szövetséget kötni velök s nem is bánták meg, mert a magyarok híven segíték őket minden háborújokban.
Jugria (Juhra), a magyarok állítólagos őshazája. (Herberstein 1546-iki térképéről.)
A térkép czíme: IVHRA INDE VNGARORV(m) ORIGO: azaz: Juhra(Jugria)-ország, a honnan a magyarok eredtek. Jobbról látjuk az Ob (Oby) folyót, mely a térkép szerint a Kithay-tóból ered. E tavon hihetőleg a Dzeisang értendő. Az Ob mellékfolyói közül az egyik az Irtis, a másik a Szoszva (Sossa). Az észak-déli irányban vonuló hegység, melyet Herberstein „Cingulus terrae” azaz „a föld öve” néven említ, nem más, mint az Ural. Az Ural és Ob közén látható női alak, fején koronával, baljában hosszú rúddal, „az arany néne” (latinul: aurea anus, oroszul: szlata baba) nevű, egykor híres bálvány.
A kozároktól északra, a Volga és Káma folyók mentén, egy más hatalmas birodalom: a volgai bolgároké terül el. Gazdag nép volt ez, mely a kozárokkal s az északra lakó oroszokkal élénk kereskedést folytatott. A bolgárok Mohammedán-hitűek valának s ezt a hitet vallották a kozárok is, a kik között azonban keresztények, zsidók és pogányok is akadtak fölös számmal. Mind a két nép aránylag művelt: földmívelést, kereskedést űz, s falvaikban, városaikban mecsetek és iskolák vannak. A velük való érintkezés kétségkívül művelő hatással volt a magyarokra.
Az Alsó Volga partján.
A Dnjeper mellékén.
Észak-keletre, az Ural és Volga között, a harczias besenyők tanyáztak, kikkel a kozárok minduntalan háboruskodtak. Egy ízben a besenyőktől északra lakó uzok-kal vagy kunok-kal támadtak rájok s kiverték őket szállásaikból. A besenyők hontalanokká válván, a magyarokra rontottak. A váratlan és heves támadás a magyar népet ketté szakítá: egy része kelet felé, Perzsia szomszédságába költözött, a másik nyugat felé indult s megtelepedett a Dnjeper, Búg, Dnjeszter, Pruth és a Szeret öntözte vidéken, melynek Konstantin császár szerint Atelkuzu (Atelköz?) volt a neve.
Fiatal baskir házas-pár.
Keleti testvéreinkkel később is közlekedtek őseink: követeket küldöttek hozzájuk és üzeneteket váltottak velök. Utóbb azonban megszünt közöttük minden kapcsolat, míg IV. Béla király idejében egy Julián nevű jámbor dominikánus szerzetes fel nem kereste a Nagy-Magyarországban visszamaradt rokonokat és hírt nem hozott felőlük. Nehány évvel előbb, hogy Julián útra kelt, – 1230 körül – négy társa, a kik a régi krónikákból tudták, hogy keletre van egy másik, nagyobb Magyarország, elhatározták, hogy visszamaradt rokonaikat fölkeresik s őket a keresztény hitre térítik; mert sajnálták, hogy még pogányok. Három évig bolyongtak tengeren és szárazon; hárman közülök a kiállott fáradalmak következtében elhaltak, a negyedik, Ottó nevezetű, kereskedőnek öltözve, a pogányok országában nehány pogány magyartól megtudta: hol s merre van országok s azután hazatért, hogy több társat vevén maga mellé, visszamenjen ismét. Azonban egy hétre rá, hogy megérkezett, meghalt. Nemsokára (1236.) más négy barát indult keletre, hogy elhunyt társok utbaigazítása nyomán fölkeressék Nagy-Magyarországot. IV. Béla király kisérőket adott melléjök és költséggel látta el őket. Hogy út közben bántódásuk ne legyen, szerzetes ruhájokat világival cserélték föl s szakállukat meg hajukat pogány módra megnövesztették. Szerencsésen el is jutottak Konstantinápolyba, majd tengerre szállván, harminczhárom nap mulva kikötöttek a Fekete-tenger keleti parjain. Két hónapi várakozás után folytatták útjokat. Miután tizenhárom napig a pusztán utaztak keresztül, az alánok földjére érkeztek. Itt hat hónapig időztek, úti társakra várakozván; azonban a tatároktól való félelem miatt ilyenek nem akadtak. A szegény szerzetesek most nagy szükségbe jutottak. Kenyéren és vizen kellett élniök, miért is ketten közülök elhatározták, hogy rabszolgául eladatják magukat; de sem szántáshoz, sem őrléshez nem értvén, nem akadt vevőjük, s igy haza felé indultak. A másik kettő ellenben – Bernát és Julián – tovább folytatta utját a végtelen sivatagon keresztül, mi közben nehány hamuban sült kenyér volt egyedüli táplálékuk. A hosszú út s a folytonos nélkülözés az amúgy is betegeskedő Bernátot teljesen megtöré. Alig érkeztek meg a Volga s a Don vidékén lakó szaraczénok földjére, meghalt. A magára maradt Julián azonban nem veszíté el bátorságát: egy szaraczén pap szolgálatába állott, kivel Nagy-Bolgárországba ment. Itt a véletlen egy magyar asszonynyal hozta össze, ki Nagy-Magyarországból szakadt volt oda. Az ő útmutatása nyomán aztán Julián a nagy Etil folyó mellett csakugyan rátalált a régóta keresett rokonokra. Képzelhetni örömét! Nem kevéssé örültek azok is az ő látásán: körülvették házról-házra, faluról-falura, s tudakozódtak keresztény rokonaik királyáról és országáról. És a mit nekik beszélt, készséggel hallgatták, mert nyelvök teljesen magyar volt, úgy, hogy kölcsönösen megértették egymást. Pogányok voltak még, de bálványokat nem imádtak. Földet nem míveltek, egyedüli gazdagságuk nyájaikban állott; ló-, farkas- és efféle húst ettek, lótejet és vért ittak. Tudták a régiek hagyományaiból, hogy nyugat felé vannak rokonaik, de hogy hol? merre? azt nem. Országuk szomszédos volt a tatárokéval. Ezek nem bírván velük, társaikká fogadták őket s ők részt vettek a tatárok hadjárataiban. Meglelvén népünk rokonait, Julián visszatért, mert attól félt, hogy meg talál halni s fáradozása kárba vész. Hazafelé szárazföldi útat választott; áthaladt a kegyetlen mordvánok (mordvinek), az oroszok és lengyelek országán, míg végre száznyolcvankilenc napi út után, 1237. deczember 27-én haza érkezett.
Nagy-Magyarország Julián leírása szerint az Etil, vagyis a Volga mellékén terült el s hihetőleg már előbb is szolgált a magyarok lakóhelyeül. E vidéket Baskiriá-nak is nevezik XIII. századbeli utazók; azért jelenlegi lakóiban, a baskirek-ben, némelyek a régi magyarok eltörökösödött utódait vélik fölismerhetni. A mongol áradat következtében e vidékre mind több és több török törzs vetődött, a kik között a magyarok lassanként eltüntek. Pedig még a XIV., sőt még a XV. században is szó van róluk. A pápák missionáriusokat küldöttek hozzájuk, Mátyás király pedig értesülvén szorult helyzetükről, őket az országba akarta telepíteni. Fájdalom, szép és nemes tervét a nagy király nem valósíthatá.
A jelen században a lelkes Kőrösi Csoma Sándor utazott Ázsiába, hogy fölkeresse a magyarok nyomait. Fáradozása természetesen sikertelen volt. Az ujabb utazók: Reguly Antal († 1858.), Pápai Károly dr. († 1893.) és Munkácsi Bernát dr., a Magyar Tudományos Akadémia s részben a kormány támogatásával a vogulok és osztjákok földjén tettek tanulmányokat, még pedig Reguly a 40-es években, a két utóbbi hazánkfia 1887–88-ban. Ők már nem az ázsiai magyarokat keresték, hanem a hozzánk legközelebb álló rokon népeket látogatták meg, hogy nyelvöket, költészetüket, vallásukat, szokásaikat s életmódjukat tanulmányozzák.
Meddig laktak őseink Lebedia síkjain s mikor költöztek onnan Atelközbe? Határozottan meg nem mondhatjuk. De a kozárokkal való szövetségüket tekintve valószinűnek kell tartanunk, hogy huzamosabb ideig tartózkodtak a Don s a Dnjeper folyók mellékein. Konstantin császár állítását, hogy csak három évig laktak ott, nem tartjuk elfogadhatónak.
Atelközt hihetőleg a IX. század elején, minden esetre 838 előtt szállották meg a magyarok. Mert ebben az évben már az Al-Dunánál jelennek meg, hogy a bolgárok hivására útjokat állják a szökni akaró görög foglyoknak, kiket Krum, a bolgárok fejedelme, Drinápoly elfoglalása után magával hurczolt s a Duna bal partján megtelepített volt. A bolgárok bajosan fordultak volna hozzájuk, ha nem laknak vala közelökben. 862-ben már messze nyugaton kalandoznak csapatjaik: Németország keleti határait pusztítják, a mit bizonyára inkább tehettek Atelközből, mint a távolabb fekvő Lebediából.
Atelközi lakásukról s akkori életmódjukról régibb följegyzések alapján érdekesen ír Ibn Roszteh, a X. század elején élt arab geografus: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt terül el a magyarok (modsgarije) első vidéke. A magyarok török fajú nép. Fejedelmök 20,000 lovassal indul ki hadjáratra; neve kendeh. E név különben csak fő-királyukat illeti, mert tulajdonképeni uralkodójuk neve dsila (dsula). Minden magyar követi a dsila parancsait, akár támadó, akár védő hadakozásra szólítja fel őket, vagy akármi egyebet parancsol nekik. Sátrakban laknak, helyről-helyre költözvén a legelő bősége után. Földjük terjedelmes; egyfelől a római (Fekete-) tengerhez ér, melybe két folyójuk ömlik; az egyik ezek közül nagyobb a Dseihun-nál (Oxus). E két folyó közt vannak a magyarok szállásai. A téli idő beálltával a közelebb lakók egyik vagy másik folyóhoz vonulnak s ott halászgatnak, míg a tél tart. A magyarok területe fában, vízben bővelkedő; talaja nedves, de van sok szántóföldje is. A magyarok valamennyi szomszéd szlávokon uralkodnak, súlyos adót vetnek rájok s úgy bánnak velök, mint hadi foglyokkal. Vallásukra nézve tűzimádók. Meg-megrohanják a szlávokat s a kiket közülök foglyúl ejtenek, azokat a tengerpart mentében a római (Fekete) tenger egyik kikötőjébe, Karchba (Cherson, a Dnjeper torkolatánál?) hurczolják. Mondják, hogy a kozárok hajdan a magyaroktól s más szomszédos népektől való félelmökben sánczokkal kerítették el magokat. Midőn a magyarok Karchba érkeznek, a rómaiak (vagyis a görögök) eléjök mennek; a magyarok alkuba bocsátkoznak velök, átadják foglyaikat és cserébe görög kelméket, szőnyegeket és egyéb görög árúkat kapnak.”
Nem akarunk e helyen bővebb fejtegetésbe bocsátkozni, mert egy és más adatára az arab irónak később ugyis visszatérünk. Csupán arra hívjuk fel olvasóink figyelmét, hogy Ibn Roszteh, illetőleg az az iró, kinek művéből adatait merítette, a magyarokat mint monarchikus szervezetben élő népet ismerte. Ez is mutatja, hogy az általunk idézett leírás csakis az atelközi magyarokra vonatkozhatik.
Atelközi tartózkodásuk idején ugyanis nagy fontosságú, a nemzet egész jövőjére kiható esemény történt; t. i. az eddig törzsekre oszlott s csak lazán összefüggő nemzet közös fejedelmet választván, szorosabban egyesült.
A fejedelem-választás a kozár khagán tanácsára történt, ki már Lebediában szövetséges viszonyban állott a magyarokkal s első vajdájukat Lebediász-t, hogy szorosabban magához csatolja, előkelő kozár nővel házasította volt össze. A házassághoz fűzött remények azonban nem teljesedtek, mert az gyermektelen maradt.
A magyarok Atelközbe szoríttatván, a kozár khagán azon volt, hogy továbbra is föntartsa velök a szövetséges viszonyt; másrészt belátta, hogy ellenségeikkel szemben nem léphetnek föl nagyobb erővel, ha ezentúl is több vajda parancsainak hódolnak. Magához hivatta tehát Lebediász-t, mert szándéka volt, hogy őt mint értelmes, vitéz férfiút, ki úgyis első a vajdák között, a magyarok fejedelmévé tegye. Lebediász megköszönte a khagánnak iránta való jóindulatát, de a neki szánt méltóságra magát képtelennek mondván, maga helyett Álmos vajdát, vagy annak fiát Árpád-ot ajánlá fejedelmül.
A vérszerződés. Geiger J. Péter rajza.
A khagánnak tetszett az ajánlat. Követeket küldött tehát Lebediász-szal a magyarokhoz, kik is azokkal értekezvén, a magyarok jobbnak látták, hogy inkább Árpád legyen a fejedelmök, mintsem atyja Álmos. Árpád férfikora virágában állott, Álmos pedig már hajlott korú férfiú volt; különben is Árpád vitézség és értelem dolgában atyját s a többi vajdákat messze fölülmúlta. Kozár szokás szerint tehát pajzsra emelték őt s kitörő lelkesedéssel fejedelmükké kikiáltották.
Igy adja elő az első fejedelem választását Konstantin Porphyrogenitus császár, ki Árpád fiának, Zoltánnak vagy Zsoltnak volt a kortársa s teljes hitelt érdemlő kútfő. A nemzeti hagyomány azonban, melyet krónikáink tartottak fönn, nem Árpádot, hanem Álmost mondja a magyarok első fejedelmének, Álmos Ögyek-nek (Ugek) és Emesé-nek volt a fia. Mielőtt világra jött volna, anyja csodálatos álmot látott. Úgy tetszék neki, mintha sas ereszkednék reá, ágyékából pedig folyóvíz eredne, mely messze földre elfolyik. Az álomfejtők Emese álmát úgy magyarázták, hogy dicső királyok származnak tőle, kik távol idegenben szaporodnak el. Álmos, ki ez álomtól kapta nevét, a krónika szerint testi-lelki javakkal bőven meg volt áldva: ékes, barna ábrázatú, nagy fekete szemű, karcsú termetű, a mellett kegyes, bőkezű, bölcs és vitéz. Érett korra jutván, hatalmasabb és bölcsebb vala a magyarok többi fejedelmeinél, úgy hogy az ország minden dolgát az ő tanácsával és segedelmével intézték el. Szűknek találván ázsiai hazájukat, a hét magyar vagyis a fejedelmi személyek: Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm – közös akarattal elhatározák, hogy Pannoniába költöznek, melyről hallották, hogy az valamikor Attiláé, Álmos ősapjáé volt. Mielőtt azonban útnak indultak volna, Álmost vezérökké választották, így szólván hozzá: „E naptól fogva te lészsz a mi vezérünk, parancsolónk; bárhová vezessen is a sors, mi követni fogunk!” Azután megmetszvén karjukat s kicsepegő vérüket pogány szokás szerint egy edénybe bocsátván, megerősíték esküjöket, melyet egymás között tettek. Megesküdtek pedig arra, hogy mindig Álmos nemzetségéből választanak fejedelmet; hogy a mit közös erővel szereznek, abban mindegyiköknek legyen része; hogy szabad akaratjokból választván Álmost urokká, a vezér tanácsából s az ország tisztjéből sem maguk, sem fiaik soha ki ne rekesztessenek; hogy a ki hűtlenné lenne a vezérhez, vagy meghasonlást támasztana a vezér és atyafiai között, annak vére folyjon, mikép az ő vérök omlott esküjök alkalmával; s végre, hogy ha Álmos vagy a többi vezér utódai közül valaki esküjét megszegné, örök átok legyen rajta.
Atelközben a magyarok már harczban edzett, híres nemzet valának. Karjuk erejét főleg a közellakó szlávokkal éreztették, kiket minduntalan megtámadtak. Ily támadás emlékét hazai krónikáink is megőrizték, a melyek szerint a Pannóniába készülő magyarok út közben Kiev falai alatt legyőzték az oroszok és kunok egyesült seregét s az oroszokat hódolatra kényszeríték; ily támadásra czéloz Nesztor, az orosz krónikás, azt irván róluk, hogy „elvonultak Kiev mellett, a magas part mentén, melyet ugor-hely-nek neveznek, s a Dnjeperhez érve, sátoros szekerekben tanyáznak vala.”
Hírök-nevök egyre emelkedék. 892-ben Arnulf császár hívására Szvatopluk országát pusztítják, 894-ben pedig, mint a görög császár szövetségesei a bolgárok ellen harczolnak.
A bolgárok egy része 678-ban Asparuch vezérlete alatt kelt át a Dunán, az egykori Moesiába; hatalma alá vetette az ott lakó szlávokat s megalapította a Duna és a Balkán-hegység között elterülő s ma is fönnálló Bolgárországot. Királyaik minduntalan háborgatták a keleti birodalmat, sokszor csekély okból támadván reá. Így tett 894-ben Simon király is, ki bolgár kereskedőkön esett sérelmekért nem kapván elégtételt, betört a birodalomba, a császárnak ellene küldött hadait szétverte, a vezéreket mind egy szálig leölte, a kezeibe került kozár testőröknek pedig levágatta orrukat s így küldte őket vissza Konstantinápolyba. VI. Leo császár, a kit „bölcs” melléknévvel tisztel meg a történet, e barbár eljáráson felbőszülve, Nikétász Szkléroszt hajókon az Al-Dunára s onnan gazdag ajándékokkal a magyarokhoz küldé, hogy velök a császár nevében a bolgárok ellen szövetségre lépjen. Nikétász Árpáddal és Kurszán-nal, a magyarok vezéreivel tanácskozván, csakugyan szövetségre birta őket, s miután kezeseket vett tőlük, hazatért.
Leo császár erre hajóhadát tengeren az Al-Dunára küldé, szárazföldi seregét pedig a bolgár határra. Mielőtt azonban megtámadta volna Simont, még egyszer békét ajánlott neki, de Simon erről hallani sem akart s börtönbe vetette a császár követét. A magyarok a kötött egyesség szerint Árpád egyik fiának Liuntiná-nak (Levente?) vezérlete alatt csakugyan a Duna partján termettek. A bolgárok, hogy átkelésöket megakadályozzák, erős köteleket feszítettek ki a Duna jobb partján. De a görög hajóhad egyik kormányosa, a vitéz Bakalász Mihály, harmadmagával partra ugrik, a köteleket kardjával szétvágja s utat tör a magyaroknak. Ezek elárasztják egész Bulgáriát, három csatában megverik Simont, ki betörésök idején a délfelől támadó görögökkel volt elfoglalva, s őt Disztra várába (ma Szilisztria a Duna jobb partján) szorítják. Simon most békéért könyörgött, mire a császár visszavonta seregeit. A görögöktől nem kellvén tartania, a ravasz bolgár király a magyarok ellen fordult s nagy részöket levágta. Ugyanakkor a besenyőkkel, a magyarok régi ellenségeivel is szvöetkezett, akik megtudván, hogy Árpád hadával másfelé kalandoz, rátámadtak az Atelközben maradt magyarokra, s őket irgalmatlanul felkonczolták. Csak kevesen menekülhettek meg a bolgárok bosszuja s a besenyők dühe elől.
Midőn Árpád vitézeivel hazatért, a pusztulás szomorú képe tárult föl előttük. Megölt kedveseik s földúlt tanyáik látásán bosszúra hevültek, de a kettős és náloknál sokkal számosabb ellenséggel kikötni nem tartották tanácsosnak. Inkább elhatározták, hogy a besenyők szomszédságából elköltöznek oly vidékre, a hol tőlük biztonságban lehetnek.
A Szvatopluk ellen intézett hadjárat alatt, sőt már 862-iki kalandozásuk idején, alkalmuk volt megismerkedni a Kárpátok alján elterülő, nagy folyóktól öntözött, szép rónasággal. Tudták, hogy gyér a lakossága, s hogy ennélfogva keményebb ellenállástól nem igen kell tartaniok. Elhatározták tehát, hogy ide költöznek, s elhatározásukat nyomban tett követte.
3. A magyarok ősi műveltsége
Mielőtt mai hazájukba kisérnők őseinket, vessünk egy pillantást műveltségi állapotukra; lássuk: milyen volt politikai szervezetük; miképen éltek békében és háborúban; milyen volt a külsejük, viseletök; minő fogalmuk volt az istenségről s milyenek voltak vallási szertartásaik.
Politikai szervezet tekintetében a nemzet törzsekre volt oszolva. Eredetileg hét ilyen törzs volt, melyekhez Lebediában nyolczadiknak a kozároktól elszakadt kabarok csatlakoztak.
Konstantinus császár szerint ezek valának a magyarok törzsei: első a kabarok törzse; második: Neké (Nyéki); harmadik: Megeré (Megyeri); negyedik: Kurtügermat (Kürt-Gyermat); ötödik: Tarián (Tarján); hatodik: Genach (Jenő?); hetedik: Karé (Kari); nyolczadik: Kazé (Kazi).
A harmadik, illetőleg a második törzs neve Megyeri; e törzsnek lehetett feje Árpád, s így magyarázható, hogy a fejedelmi törzs neve utóbb az egész nemzetre ruháztatott. Nemzeti nevünket, melyet régente mager v. moger-nek ejtettek, a rokon nyelvekbők akkép magyarázzák, hogy az „földi embert” jelent. Az egykorú görög irók leginkább turkok-nak azaz törököknek, az arabok modsgar-oknak, a nyugati irók ungrok-nak, ungarok-nak, elvétve hunok-nak, avarok-nak nevezik őket.
Mindegyik törzs élén egy-egy főnök állott. Ezeket a császári iró szláv szóval vajdák-nak nevezi; a hazai krónikák vezérek, kapitányok, fejedelmi személyek néven említik őket; hihetőleg hadnagy volt eredeti magyar nevök. Régi krónikáink a törzsek neveit nem tartották fönn, de igen a vezérekét, kiket közös néven hét magyar-nak neveznek. Csakhogy e pontban eltérők tudósításaik: Anonymusnál, Béla király névtelen jegyzőjénél, – névtelen azért, mert nevét nem tudjuk – a törzsek fejei: Álmos, Előd, Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm,; Kézainál pedig: Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Kund, Lél és Vérbulcs.
A törzsfőnökök egymástól függetlenül intézték törzseik ügyeit. A törzsek csak lazán voltak egymáshoz füzve; összetartás csak annyiban volt közöttük, hogy ellenséges megtámadás esetén a szomszédos törzsek egymást segíteni tartoztak.
A törzsek szorosabb egyesülése csak akkor következett be, mikor közös fejedelmet választottak. A fejedelem mellett két főméltóságról tesz említést Konstantin császár: egyik a gylasz, másik a karchas, a kik szerinte birói tisztet viseltek. A gylasz kétségkívül azonos Ibn Roszteh dsilá-jával s a sereg fővezére lehetett; magyarul úgy látszik gyulá-nak nevezték. A karchas (sarchas) biróról még Szent-László törvényeiben is van említés. Mind a három főméltóság úgy látszik örökös volt; a fejedelmiről és a karchaséról ezt egész bizonyossággal mondhatjuk.
A fejedelem mellett megmaradt egyelőre a törzsfők hatalma is, de azt csak béke idején gyakorolhatták; háborúban a fejedelem, illetőleg a gyula parancsának voltak alárendelve. S béke idején is kötve voltak a nemzetségfők a szokás szentesítette törvényekhez s a község határozataihoz, melyeket gyülésein hozott. Krónikáink szerint pogány őseinket a hirnökök ekkép szólíták gyülésbe: „Isten s a magyar nép szava, hogy ekkor s ekkor, itt és itt ki-ki pontosan megjelenjen, hogy a község tanácsát és parancsait meghallgassa.” Aki pedig igaz ok nélkül elmulasztotta a nemzetgyülésen való megjelenést, azt ketté hasították vagy veszett állapotnak tették ki, vagy szolgaságra kárhoztatták. A nemzetgyülés hatalmának az országos bírák s a törzsek fejei is alá voltak vetve; ha a biró igazságtalanul itélt, itéletét a község megsemmisítheté s a vétkes törzsfőnököt vagy birót letehette. E szokás, mint Kézai mondja, Géza vezér idejéig sértetlenül fönállott a magyaroknál.
Ősmagyar fegyverek. Kard a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – Nyílhegy a szeged-bojárhalmi leletből. – Csákány a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – Nyilhegy a selypi (Nógrád m.) leletből. Az Arch. Éresítő (uj folyam) XI. és XII. kötetéből.
Béke idején törzsek és nemzetségek szerint volt elszéledve a nemzet. Nemezsátraikat kisebb-nagyobb csoportokban ott ütötték fel őseink, a hol barmaik számára bő legelő kinálkozék. Téli időben rendesen valamely folyó közelébe húzódtak és halászgattak. Halászat, vadászat és baromtenyésztés volt a főfoglalkozásuk, még mikor Ázsiában laktak. Az íjj, nyíl, tegez, háló s több efféle szavak a rokon nyelvekben szintén előfordulnak, a mi mutatja ősi voltukat. A házi állatok közül elsőben a lovat s a kutyát ismerték. Később, mikor török nyelvű népekkel jöttek érintkezésbe, marhákat és egyéb állatot is kezdtek tartani; az ökör, borjú, tinó, üsző, tulok, kos, ürü, tokló, disznó s a tyúk nevei török eredetüek; kétségtelen, hogy ezekkel az állatokkal a magyarok a törökök révén ismerkedtek meg. Tőlük tanulták őseink a földmüvelés elemeit is, amint azt az árpa, búza, borsó, tarló, alma, gyümölcs, sarló, továbbá az őrleni, szórni, aratni stb. szavak is mutatják. Hogy őseink már a beköltözés előtt értettek a földmiveléshez, kitünik Ibn Roszteh tudósításából is; valószínű azonban, hogy földjeiket rabszolgáikkal műveltették.
Ők maguk a harczot tekintették legillőbb foglalkozásnak. A harcz volt igazi elemök. A fegyverforgatást úgyszólván gyermek koruktól fogva gyakorolták; nem csoda, ha ebben rendkívüli ügyességre tettek szert, úgy hogy valamennyi ellenségükön túltettek.
Harczolás-módjukról hű képet nyújt VI. Leo császár, kinek, mint tudjuk, szövetségesei valának a bolgárok ellen vívott háborujában, s ki szemtől szemben látta őket.
Ősmagyar lószerszám. Zabla és kengyel a szeged-bojárhalmi leletből. Az Arch. Ért. (uj folyam) XI. kötetéből.
„Népes és szabad ez a nemzet – irja róluk – s mindenek fölött arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje. Vétkeiket főnökeik kegyetlenül büntetik; inkább is a félelem, mint a szeretet tartja féken őket. A bajt és fáradságot, a hideget, meleget egyaránt eltűrik s a szükségesekben való fogyatkozást föl sem veszik. Nagyon óvatosak, titoktartók; esküvel, szerződéssel nem gondolnak; pénz dolgában telhetetlenek. A kedvező alkalmat gondosan kilesik s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint inkább csellel, meglepésekkel s a szükségletek elvonásával igyekeznek legyőzni. Fegyverük kard, vért, ijj és kopja. Van ki csatában kettős fegyvert visel: vállán kopját, kezében ijjat tartva; üzetve azonban a nyilat jobban szeretik. A lóhátról való nyilazásra nagy gondot, gyakorlatot fordítanak. De nemcsak ők maguk vannak fegyverben, hanem vezéreik lovai is elől vassal vagy nemezzel vannak borítva. Nagy csapat jószág: kis fajta ló, kancza és tehén kíséri őket, részint, hogy élelmök és inni tejök legyen, részint, hogy sokaságukat fitogtassák. Nem szállanak sánczokba, mint a rómaiak (vagyis a görögök), hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint el vannak széledve, lovaikat télen-nyáron folytonosan legeltetve. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve és béklyóba téve, sátraik közelében őrzik a had rendezkedéseig, mit éjjel szoktak megkezdeni. Örseiket távolban, de egymáshoz közel állitják ki, hogy könnyen meg ne lephessék őket. Csatában különböző csapatokban, ezredenként állanak össze s a csapatok egymáshoz oly kis távolban vannak, hogy az egész hadrend egynek látszik. Van a hadrenden kívül fölösleg erejök is, melyet titokban az ellenök gondatlanul táborozók ellen küldenek, vagy nyomott hadosztályuk segélyére tartanak. Podgyászukat a hadrend mögött mintegy kétezer lépésnyire tartják, s a mellett is némi őrséget hagynak. Gyakran a fölösleg lovakat is összekötve a hadrend mögé állítják, annak védelmére. A hadsorok száma határozatlan náluk; általában jobban néznek a hadsor tömöttségére, mint mélységére. Leginkább szeretik a távolról való csatázást, az ellenség cselbe ejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat és visszafordulásokat s a szétszórt csatározást. Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve kíméletlenül nyomulnak utánok, nem gondolva másra, mint az üldözésre. S nem érik be, mint a rómaiak és más nemzetek, a kellő üldözéssel s a zsákmányolással, hanem mindaddig nyomulnak az ellenség után, míg teljesen szét nem verik. Ha ellenségeik erősségbe menekültek, igyekeznek őket a lovak és emberek szükségleteiben szorultságba hozni; s folytonos megszállásban vannak, hogy ezek szűke miatt ellenségeiket kézre keríthessék, vagy kényök szerint való egyességre bírják. És először könnyebb föltételeket kívánnak s ha ellenségeik elfogadták, más nagyobbakat toldanak hozzá. Ellenökre van a legelő szűke, barmaik nagy száma miatt. Tömegbe rendezett gyalogság legjobban megronthatja őket, mert lovasok lévén s lovaikról le nem szállhatván, gyalog nem képesek megállani. Ellenökre van a sík puszta vidék s a tömötten rendezett és őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Ellenökre van a kézviadal nehéz gyalogsággal s a biztosan történt éjjeli támadás, úgy hogy a megtámadók egy része csatarendben, más része rejtekben legyen.”
A császár e rajzát megerősíti s némileg kiegészíti az egykoru Regino prümi apát. „Karddal igen kevés embert, nyilaikkal sok ezeret ölnek le – úgymond – melyeket szaru-ijjaikról oly ügyesen irányzanak, hogy lövéseiktől alig lehet óvakodni. Mert csatarendben közelről harczolni, vagy a megszállott városokat megvívni nem tudják. Egyaránt harczolnak előre nyargalva vagy hátat fordítva s gyakran színlelik a futást. Nem is birnak sokáig harczolni; különben kiállhatatlanok volnának, ha a mennyi tűz, annyi erő és kitartás is volna bennök. Gyakran a viadal hevében abba hagyják az ütközetet s csakhamar futtokból újra kezdik a harczot; úgy hogy a mikor azt hiszed, hogy tökéletesen győztél, akkor kell a veszélylyel szembe szállanod. Harczmódjuk a mennyivel szokatlanabb, mint a többi népeké, annyival veszedelmesebb is.”
Mint említők: a harcz volt őseink legkedveltebb foglalkozása; mondhatni ez volt az ős magyar nemzeti élet alapja, mely körül forgott minden egyéb. Igy az ipar, sőt részben a kereskedés is ezzel függött össze. A különböző mesterségek közül őseink főleg azokat űzték, melyek a harcz sikerét biztosíták; első sorban tehát a nyíl s egyéb fegyverek készítése, a kengyel és zabla kovácsolása, a csizmadia- és szűcs-mesterség s evvel kapcsolatosan a nemez- és a bőrgyártás, végül a szíjgyártó-mesterség talált ápolásra náluk. Azon kívül volt házi iparuk is: szövés, ruhakészítés stb., melylyel leginkább az asszonyok foglalkoztak. Az ékszerek kedvelése az ötvös-ipar virágzását eredményezé. A kereskedés idegenek: görögök, bolgárok, perzsák kezében volt, a kik a magyaroknak hadi foglyokért selymet, szőnyegeket s egyéb árukat adtak cserébe.
Őseink ruházatáról, fegyverzetéről az egykorú leírások után csak homályos fogalmunk lenne, ha nem ástak volna föl pogány magyar sírokat s ezekben a fegyverzet, ruha, ruhadísz, ékszerek s a lószerszám némi maradványaira nem akadtak volna. Ezek után ítélve őseink keskeny, hosszú, kevéssé görbült vaskardot használtak, melynek hüvelyét vörösre festett, sima elefánt-csont darabkákkal díszítették. A nyíl és kopja vasa rendesen levélalakú. Pajzsnak, íjjnak és tegeznek a sírokban nincs nyoma, bizonyára azért, mert könnyen porladó anyagból, fából és bőrből készültek. A vitéz fejét nem védte sisak, sem testét pánczél. Fejöket prémes nemez-süveg takarta, hasonló a mai kucsmához, melyhez széles, pajzsforma ezüst-lemez volt alkalmazva, díszül és védelmül egyaránt. Ruházatul nemezből vagy bőrből készült, térdig érő bő köpönyeg (szűr) szolgált, melyet elől prémmel szegélyeztek. A köpönyegnek bő ujjai voltak, hogy a kart mozgásában ne akadályozzák. Alatta szűk dolmányt viseltek, lábukon pedig szoknyához hasonló, bőrből készült gatyát és csizmát. Megjegyzendő, hogy a sarkantyút nem ismerték; lovaikat, mint az alföldi csikósok, karikás ostorral ösztökélhették. Hogy biztosan üljenek rajtok, kengyelvasat használtak, mely rendesen karika alakú volt. A ruhára dísz gyanánt ezüst boglárokat, külföldi pénzeket vagy u. n. csüngőket varrtak fel, még pedig oly sűrűn, hogy ezek – a mint egykorú leírásokból kitűnik – csengettyűszerű hanggal kísérték a vitézek lépteit. A lószerszámot is minél díszesebben szerették; ezüst pitykékkel, boglárokkal verték ki, a ló szügyét pedig szív alakú ezüst lemezzel borították be, melynek közepén aranyozott mélyedés volt. A zablát is ezüst gombokkal tették ékesebbé. A nők ruhája hihetőleg vászonból, az előkelőbbeké selyemből készült. Ékszerül fülbevalót, nyak- és karpereczeket, boglárokat, gyűrűt, a ruhán pedig gombokat, csüngőket viseltek.
Ősmagyar süvegdísz. 1. A galgóczi leletből. – 2. A szolyvai leletből. Pulszky F.: „A magyar pogány sírleletek” czímű értekezéséből.
Eddigelé mintegy tizenkét nagyobb és több kisebb ősmagyar sírleletet ismerünk. A legelső pogány magyar sírt, egy lovastul együtt eltemetett vitéz sírját, 1834-ben a Pest-megyei Bene-pusztán fedezték föl. Hogy csakugyan pogány magyar vitéznek szolgált nyugvó helyül, kitűnik a benne talált Berengár király-féle (888–924) érmekből, melyek mind át voltak lyukasztva, nyilván azért, mert a köntösre voltak varrva. A bene-pusztai leletet követték: a verebi (1853), galgóczi (1869), szolyvai, hugyaji, balkányi és tisza-löki (1870), a pörös-horgosi (1871), anarcsi (1871 előtt), pilini (1872), érd-battai (1873), nagy-teremiai (1876), neszmélyi (1877), csorna-csatári (1878), szeged-öthalmi (1879), nemes-ócsai (1880), monaji és szentes-nagyhegyi (1887), csornai (1887–1888), szegedásott v. királyhalmi és szeged-bojárhalmi (1889), székesfehérvár-dembóhegyi (1892), végül a gödöllői, mogyorósi, erdőteleki, homorszögi és magyi; az utóbbiak feltárásának ideje azonban nem ismeretes. Mind e leletek közül kilencz van olyan, melyekben érmeket is találtak; a bene-pusztaiban, mint említők I. Berengár olasz királynak 35–40 drb érmét, a verebiben szintén Berengár-féle érmeket, azonkívül Kopasz Károly (840–877) és Együgyű Károly (884–923) császárok, III. Sergius pápa (904–911), végül Német Lajos császár (855–875) és I. Miklós pápa (858–867) közösen vert pénzét; a piliniben Jámbor Lajos császár (814–840), a neszmélyiben I. Berengár olasz és Madarász Henrik német király (918–936), a gödöllőiben Athelsten angolszász király (924–948) ezüst érmeit, a szeged-öthalmiban Dukasz Mihály byzanczi császár (1067–1078) aranyát, két leletben pedig a turkesztáni Szamanida-ház ezüst pénzeit, jelesül a szeged-királyhalmiban Izmail ben Ahmed emír (892–907) Balkhban, 906-ban, s a galgóczi leletben Naszr ben Ahmed emír (913/4–942/3) Szamarkandban, 918/9-ben vert érmét. Az eddig ismert ősmagyar sírok többnyire egyes előkelő magyar vitézek és nejeik sírjai; ősmagyar sírmezőt eddig még nem ástak föl. A sírleletek legnagyobb része a Nemzeti Muzeumba került, egyes leleteket a szabolcsi, váczi, csornai és szegedi muzeumokban őriznek.
Milyen lehetett a honfoglalás korában a magyar ember típusa? alig sejthetjük. Bizonyára elütő volt a mostani magyar ember típusától. Egy évezred alatt annyi sok néppel érintkezve, kereszteződve, művelődve, népünk eredeti mivoltából okvetlenül kivetkőzött. Termetére az ősmagyar inkább zömök lehetett, mint magas, arczkifejezése bizonyára inkább emlékeztetett az ázsiai népekére, mint mai napság. Szemeik mélyen fekvők, arczcsontjaik kiállók, arczszinök sötét: még ilyenekül rajzolja őseinket egy XII. századbeli író, ki Magyarországon utazott keresztül. Hajuk inkább barna volt, mint szőke; rövidre nyirták, csak oldalt eresztettek háromágú befont üstököt. Az utóbbi a voguloknál mai nap is divatos s hogy ez volt őseink egykori hajviselete, mutatják krónikáink, melyek a pogány Magyarország lázadása idején különösen fölemlítik, hogy akkor e pogány viselet újból lábra kapott közöttük.
Hogy a régi magyar izmos, edzett faj lehetett, azt, ha Leo császár nem mondaná is, úgy is gondolhatnók. Az a nép, mely harczban nőtt fel, melynek ez volt élete, nem lehetett gyönge testű, elsatnyult.
Lelki tulajdonságaira nézve a mai magyar ember bizonyára sokban hasonlít őseire. A vendégszeretet, népünk e főerénye, megvolt őseinkben is; megvolt bennök a nemes büszkeség, a tüzes, lobbanékony természet, a józan gondolkozás, az őszinteség, a kedélyesség s a legénykedés hajlama, szóval mindaz, mi erénye, hibája népünknek.
Ősmagyar ékszerek 1, 2. Ezüst csüngők. – 3, 4. Ezüst boglárok. – 5. Sárgaréz nyakláncz a ráfüzött agyag-gyöngyökkel; gombok és csörgők a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. – 6. Ezüst csatt a szeged-királyhalmi leletből. – 7, 8. Arany gyürűk a szeged-bojárhalmi leletből. – 9. Ezüst függő hármas cseppalaku csüngővel. – 10, 11. Ezüst csüngők. – 12. Ezüst karperecz a székesfehérvár-demkóhegyi leletből. Az Arch. Ért. (új folyam) XI–XII. kötetéből.
Erkölcsi tekintetben jellemző az ősi családélet tisztasága. Míg a keleti népeknél széltében divik a soknejűség, annyi fejetlenségnek, pártoskodásnak okozója, addig őseink csak egynejűséget ismertek. A házasságot vétel utján kötötték. Erre vallanak az eladó lány s a vő (értsd: vevő)-legény-féle kifejezések; erről tanuskodik Ibn Roszteh arab iró szövegének egy bővebb változata, mely a IX. század végén élt Dsaiháni szamanida vezér művéből van véve, s melyet a perzsa Gurdézi tartott fönn számunkra. Szerinte a magyaroknál az a szokás, hogy mikor házasodnak, nászajándékot visznek, a mely különböző a szerint, hogy milyen a leány és mennyi marhája van. Ha a leányos házhoz érkeznek, a leány apja a vőlegény apját bevezeti házába és megmutatja neki, hogy mije van menyét-, nyest- és czobolyprémekben, evet- és rókabőrben, úgy szintén kamuka-selyemszövetben. Aztán vagy tiz prémes ruhát szőnyegbe göngyölve a vőlegény atyjának lovára köt, s miután számba vették a marhából, pénzből és butorokból álló nászajándékot, a leányt a vőlegény házába viszik. Hogy mennyire becsülték őseink az asszony-népet, mutatja a feleség szó; viszont az uram-féle megszólítás s népünknek az a szokása, hogy a férj feleségét tegezi, míg az őt kendnek szólítja, a családfő nagyobb tekintélyére, hatalmára vall.
És most hadd mondjunk valamit őseink vallásáról is. Sajnos, ismereteink e tekintetben még mindig nagyon hézagosak s kérdés, ha vajjon fogunk-e valaha többet tudni róla. Nehány szórványos megjegyzés, czélzás régi krónikáinkban és törvényeinkben, a nép meséiben, szólásaiban és babonás szokásaiban található egyes nyomok, végül a rokon népek analogiája – mert hiszen lényegben ezeknek vallásával kellett egyeznie őseink vallásának: ime az anyag, a miből a pogány magyar vallást rekonstruálnunk kell.
A finn-ugor népek fenmaradt hitregéi és hősmondái arról tesznek bizonyságot, hogy a népek vallása eredetileg természet-imádás volt: annak kellett lennie az ősmagyar vallásnak is. A természet erői sokféleképen éreztetik hatásukat az emberrel s hol áldást, hol veszedelmet, romlást hoznak reá. E hatást az ember annál inkább érzi, minél kevésbé emelkedett a természetes állapotból műveltebb állapot. Nem csoda tehát, ha a kezdetleges műveltségű népeknél a természeti erők istenítésével találkozunk. A természeti erők sokfélék lévén és sokféle alakban jelentkezvén, innen a sok istenség a természetimádók vallásában.
Pogány őseink is sok istent imádtak. Tisztelték a föld, a víz, a tűz s a levegő szellemeit, legfőkép azonban az ég istenét, ki tüzes nyilakat szór le a földre, a gonosz emberek közé.
Úgy látszik ő volt az „öreg isten” vagy a „magyarok istene”, a kit a nép mostan is emleget. Az isteneken kívül hittek őseink jó és gonosz szellemekben, tündérekben és manókban. A szomszéd népek vallása is hatással volt rájok, így főleg a perzsáké, a kiknek a nyelvéből vettük az „isten” s az „ördög” szót. Tudván azt, hogy szövetségeseinknél, a kozároknál, a zsidó és mohammedán valláson kívül a keresztény vallásnak is voltak követői, föltehető, hogy ez a vallás nem volt egészen ismeretlen előttük, midőn hazánkba költözködnek. Isteneiknek áldozatokat mutattak be, rendesen erdőkben, forrásoknál, kutaknál és köveknél, s bálványok alakjában imádták őket. Legkedveltebb áldozatuk volt a fehér ló. Papjaik, jósaik is voltak, ki az áldozatokat intézték; táltosoknak nevezték s kiválóan tisztelték őket. Voltak jósnőik is; ezek mint nevök mutatja jövendőmondással, de kuruzslással is foglalkoztak.
Hittek a lélek halhatatlanságában. A túlvilági életről azt tartották, hogy a földi élet folytatása, a hol megölt ellenségeik szolgálni fogják őket. Pogány őseink a vitézt teljes díszben lovastul együtt temették el, még pedig a lóra ültetve, úgy hogy arczczal kelet felé fordult; a vitéz mellé tették fegyvereit: egy pár nyílvasat, ritkábban kardot. A ló fel volt szerszámozva, szájában a zablával, hátán a nyereggel. A paripán kívül néha a vadászkutyát is az elhunyt mellé temették; melléhelyezték utóbb élete párját is, ráadván összes ékszereit. A halottakat olykor meg is égették. Emléköket torral ülték meg. Ily alkalmakkor megzendült az ősöket dicsőitő ének is, míg rendesen csak szerelmi bánatát, vágyakozását önté dalba a nép.
Fájdalom, az ősi költészetnek nem maradt fönn egyetlen emléke sem, amint nem maradt fönn az ősi magyar irás, mely hogy létezett, a betű s a rovás szavak is mutatják.
AJÁNLOM AZ OLDALT
