Atelközből kiszorulván, Árpád népével a Dnjeszter mentén észak-nyugati irányban vonult tovább. Erre felé a magyarok legkevésbbé tarthattak ellenséges támadástól, legkényelmesebb is volt az út, míg az Al-Duna mentén a bolgárok, Erdélyen keresztül pedig a hegyeket borító rengeteg erdők miatt bajos lett volna az előnyomulás. A Szan vizénél délre fordultak a hazát keresők s úgy értek az Erdős Kárpátok övén utat nyitó vereczkei szoroshoz, melyen átkelve, lassan a tiszai síkságra ereszkedtek le.
Beköltözésük hihetőleg 895 őszén, épen ezer évvel ezelőtt történt.
Milyen volt az ország állapota, mikor őseink megszállották, s mily népeket találtak itt? nagyjból elmondtuk már. Túl a Tiszán és Erdélyben a népvándorlás hullámai a római műveltségnek úgyszólván utolsó nyomait is elsöpörték. A Dunán túl, az egykori Pannóniában, csak romok hirdették, hogy valaha műveltebb nép lakott itt. Helylyel-közzel mutatkoztak egy uj: a keresztény-frank-műveltségnek csírái, mely csak imént vert gyökeret. Az ország északi hegyes tájain, Erdélyben, valamint a Dráva-Száva közén sűrű erdők terültek el, a Tisza, Duna mentét s az ország nyugati részeit pedig mocsarak boríták.
Ez erdős, mocsaras területen csak gyér népesség lakott; jobbára szláv (szlovén) törzsek, melyek nem bírtak egységes állammá tömörülni. Túl a Tiszán imitt-amott gepida telepek, a Dunán túl pedig az avarok némi maradványai képviselték az ország egykori lakosait. A szláv törzsek közül, mint láttuk, a morvák voltak a legtekintélyesebbek; de mióta Szvatoplukot Arnulf császár a magyarokkal szövetkezve legyőzte, s főleg e fejedelem halála után, egyre hanyatlott a hatalmuk. A Dráva-Száva közén lakó szlávok fejdelmei, a kik Sziszken, a hajdani Sisciában székeltek, a német királyokat tekinték urokul, ezek azonban alig nyujthattak nekik védelmet Szvatopluk ellen is. A Tiszán-túli szlávok úgy látszik Bihar vidékén laktak sűrűbben s jutottak némi hatalomra.
Ime, ilyen volt hazánk állapota a IX. század végén. Az ország úgyszólván gazdátlan volt s az időpont, melyben a magyarok megérkeztek, a legalkalmasabb, hogy birtokukba vegyék azt.
A szétszórt szláv törzseknek legyőzése bizonyára nem sok gondot adott a harczias magyar nemzetnek. A lakosok megkisérlették ugyan az ellenállást, de leverettek. Ellenállásuk nem is lehetett valami erős, különben az egykoru följegyzésekben is maradt volna némi nyoma. Ámde ezek mitsem tudnak heves küzdelmeikről, népeket sujtó katasztrófákról.
Annál beszédesebbek régi krónikáink.
A honfoglalás harczait legrészletesebben Anonymus irja le.
Szerinte őseink, miután Kiev mellett az oroszok és kunok egyesült hadain diadalmaskodnak s az oroszokat hódolatra kényszerítik, a kunokkal egyesülve folytatják útjokat a havasok felé, melyen túl – mint az oroszoktól hallák – terült el amaz áldott termékeny ország, mely egykor Álmos ősatyjáé, Attiláé volt. Útközben Lodomér-ban és Halics-ban hosszabb pihenőt tartanak. A nép mindenütt hódolattal fogadja őket, a vezérek pedig föltárják előttük városaik kapuját és fiaikat kezesekül adják át Álmosnak, fényes ajándékok kiséretében. És biztatják őt, hogy keljen át népével a havasokon, Pannóniába; magasztalják előtte a föld jóságát, nagy folyóvizekben való bőségét; elmondják, hogy Pannónia azelőtt Attiláé volt, kinek halála óta több nép osztozik a birtokán. A Duna-Tisza közét Keán bolgár fejedelem foglalta el egész a Kárpátokig, és szlávokat meg bolgárokat telepített oda. Most is bolgárok bírják e területet, kiknek Szalán, Keán dédunokája a vezérök. A Marostól a Szamosig, s a Tiszától az Igfon erdőig terjedő vidéket Marót vezér vette birtokába. E vidéken kozárok laknak, kik Marót unokáját, a sok-nejű Mén-Marót-ot tisztelik urokul. A Marostól délre eső vidéket Orsova váráig kúnjaival Glád vezér szállotta meg, aki Viddin várából jött ki.
Hogy könnyebben átkelhessenek a havasokon, a halicsi vezér kétezer íjászt és háromezer fejszés parasztot küld előre, hogy utat vágjanak a rengetegen át.
Átjövén a Kárpátokon, a magyarok elsőbben is Munkács táján állapodnak meg, a hol negyven napig maradnak, hogy magukat kipihenjék. Jöttök hírére a szomszéd szláv törzseket rémület szállja meg és mindenfelől hódolatra sietnek.
Munkács alól Ungvárhoz vonul a magyar sereg. A vár ispánja, Laborczi, kiszökik a várból, de a magyarok üldözőbe veszik, s utolérvén, a róla nevezett folyó partján fölakasztják.
Most bevonulnak Ungvár várába, a hol négy napig áldomást tartanak. Negyed nap Álmos tanácsot ül s a vezérséget átadja fiának Árpádnak. Árpád nyomban kiküldi hadait és elfoglalja a Tisza és a Bodrog közti vidéket egész Ugocsáig.
Magyarország a honfoglalás korában. Térkép.
Tervezte: Dr. Baróti Lajos; rajzolta: Hátsek Ignácz.
Ekkor Szalán vezér, értesülvén a magyarok előnyomulásáról, ráüzen Árpádra, hogy a Bodrog vizén népével átlépni ne merészeljen, különben rájok támad görögökkel és bolgárokkal, s akkor aligha menekül meg egy is. Árpád a kevély üzenetre szerényen válaszol: örök jogon őt illetné ugyan az egész föld, melyet Szalán magáénak valla, de iránta való barátságból s nem mintha a görögöktől és bolgároktól félne, beéri a Sajóig terjedő részszel. Egyszersmind arra kéri Szalánt: küldene neki két kulacs Duna-vizet s egy nyaláb füvet Alpár mezejéről; hadd lássa, vajjon édesebb-e a fű, mint Scythiában, s jobb-e a Duna vize a Don vizénél? Maga is küld követeket Szalánhoz, gazdag ajándékokkal, s kik a bolgár vezért Alpár-várában, a Tisza mellett keresik föl. Szalán a kapott ajándékoknak igen megörül és Árpád minden kívánságát teljesíti. Árpád most vitézeivel kiindul Ung várából, tábort üt Szerencs mellett, s míg itt mulat, vitézei a Sajóig és Sóvárig beszáguldozzák az egész vidéket; Bors vitéz pedig a lengyel határszélekig nyomul elő s a Boldva vize mellett várat épít, melyet róla Borsod-várának neveztek el.
A vereczkei szoros délnyugati vége Pudpolócznál.
Tull Ödön eredeti rajza, fényképről.
Miután Árpád urává lett a mármarosi havasoktól és Ugocsától a Szepességig és a Sajó torkolatáig terjedő földnek, Öcsöb és Velek nevű vitézeit elküldi Bihar várába, Mén-Maróthoz, hogy a Nyirség és a Szamos-mellék átengedését kivánják tőle. Mén-Marót a kérés teljesítését kereken megtagadja; ő kész – úgymond – segíteni Árpádot, ha valamiben megszorulna, mert jövevény ember, de földjéből nem enged át neki egy talpalatnyit sem. Árpád és vitézei haragra lobbannak és azonnal sereget indítanak Mén-Marót ellen, Tas, Szabolcs és Töhötöm vezérlete alatt. Ezek átkelvén a Tiszán, míg Tas és Szabolcs a Szamos mellékét, addig Töhötöm a Nyírséget hódoltatja meg, miben a megfélemlített Mén-Marót nem gátolja őket. Árpád értesülvén szerencsés előnyomulásukról, áldomást tart, majd megindul Szerencsből és a Sajó vize mellett üt tábort, a Tiszától a Hernád vizéig. Töhötöm pedig, midőn az erdélyi föld jóságát dicsérni hallja, kedvet kap annak elfoglalására. Előbb azonban kikémlelteti a földet s annak lakóit. Árpád vezér engedélyével azután megindul a Meszesen túlra, Gyeló oláh fejedelem ellen, akit az Almás vizénél legyőz és futásra kényszerít. Gyeló futás közben megöletvén, alattvalói önként meghódolnak és Töhötömnek hűséget esküsznek, a miért is ama helyet Esküllőnek nevezik. Ezalatt Szabolcs és Tas a Szabolcs és Körös közét foglalják el; át akarnak kelni a Körösön is, de ebben Mén-Marót megakadályozza őket.
Árpád most Etét és Vajtát Szalánhoz küldi, hogy eddigi győzelmeiről neki hirt vigyenek s a Zagyva vizéig terjedő földet elkérjék tőle. Szalán hallván Árpád és a magyarok győzelmeiről, nagyon megijed s a kívánt földet Árpádnak átengedi. Árpád erre átkel a Sajón és a Héjő, majd a Nyárád, Eger és a Zagyva vize mellett üt tábort.
Innen Hubát, Szoárdot és Kadocsát kiküldi, hogy hódítsák meg Gömör- és Nógrád népét s nyomuljanak, ha lehet, a cseh határ felé, Nyitra váráig. A föld népe mindenütt meghódol nekik, csak Nyitra várának cseh vezére, Zobor száll szembe velük a Nyitra vizénél. De pórul jár: meggyőzetvén, futásnak ered, majd elfogják és fölakasztják. Zobor vereségének hírére nemcsak Nyitra, hanem Sempte, Galgócz, Trencsén, Bolondócz és Bán várak is megnyitják kapuikat a magyarok előtt. A vezérek egészen a Morva vizéig nyomulnak s miután ott a határt eltorlaszolják, örvendezve Árpádhoz visszatérnek.
E közben Szalán követeket küldött a görög császárhoz és a bolgár vezérhez és tőlük segítséget kért a magyarok ellen. Megérkezvén a görög-bolgár segédhad, Szalán ujból bátorságot kap, meghagyja Árpádnak, hogy távozzék el földjéről s menjen vissza népével a honnan jött. Árpád pedig azt üzeni vissza, hogy Szalán földje immár őt illeti, ő azt megvette tőle tizenkét fehér lóért és egyéb árúkért. Azért tehát takarodjék el róla s menjen vissza a bolgárok földjére, a honnan Keán, az ő ősapja jött; ha nem: tudja meg, hogy haddal kel ellene. Meg is indul nyomban s népével a Tisza mellett a Tetétlen-halomnál, majd Alpár mezején üt tábort. Szalán is ide vezeti seregeit s megütközött Árpáddal, de vereséget szenved és Bolgár-Fejérvárba menekül. Emberei közül sokan a Tiszán át akarnak úszni, de ott vesznek, miért is e helyet görög révnek mondják.
A kivívott győzelem után Árpád vitézeivel a Körtvély-tóhoz, a Gyümölcsény-erdő mellé vonul s ott gyülést tart, melyen megállapítják az ország törvényeit s minden dolgát elrendezik. Innen e helyet Szer-nek nevezik. A szeri gyülés után Árpád hadaival Titelig száguld, majd a bodrogi részekre jut s a Vajas vize mellett állapodik meg, a honnan Lélt, Bulcsut és Botondot Szalán ellen küldi. A vezérek átkelvén a Száván, Bolgár-Fejérvár alatt meggyőzik Szalán vezérét; azután a Vaszil kapuig száguldoznak, elfoglalják a rácz földet és a tenger mellékét, Spalátó városával, valamint Horvátországot Zágráb, Pozsega és Vukovár várakkal együtt. Árpád pedig megindulván Bodrog-várából, táborával a Csepel-szigetre vonul, melyet a maga számára tart meg, hogy lovainak legelőül szolgáljon.
Azután Szoárdot, Kadocsát és Vajtát Glád vezér ellen küldi, hogy mielőtt Pannónia ellen menne, ezt az országrészt is elfoglalják. Átkelvén a Tiszán a vezérek a Temesig hatolnak, a hol megütköznek Gláddal, a kit bekeritvén, megfutamítanak. Glád Keve várába menekül, de csakhamar meghódol. Orsova várának elfoglalása után Szoárd és Kadocsa Árpád beleegyezésével átkelnek a Dunán, beveszik Boroncsot és Szófiát, majd átmenvén a Vaszil kapun, elfoglalják Filipopolist, s az egész földet Durazzó városától a rácz földig.
E közben Árpád is átkel a Dunán a megyei révnél s bevonul Eczilburgba, Attila király városába (Ó-Buda), a hol a magyarok húsz napig vigadoznak annak örömére, hogy az harcz nélkül esett a kezökbe. Ezután Százhalomnál szállnak meg. Innen Ete és Vajta Baranyát, a Sárviz környékét, Öcsöb és Őse Veszprém várát, Vasvárt s a Balaton vidékét hódítják meg. Árpád pedig, ki időközben Eczilburgba visszatért, megindul, sátort üt Sóskút mezeje mellett, majd eljut a bodajki hegyekig. Azután Szent-Márton-hegye mellett táboroz, melynek tetejére fölmenve gyönyörködik Pannónia földjének szépségében.
A vereczkei szoros egyik mellékvölgye Volócz helységen át.
Eredeti fényképről rajzolta Tull Ö.
De nemsokára megindul innen is s a Rábáig, Rábczáig, meg a karantán határszélig jut. Végre visszatérnek a magyarok a Csepel szigetére, ott hagyott övéikhez, a hol Árpádot csakhamar családi öröm éri, mert fia születik, Zoltán (Zsolt) nevű.
Egész Magyarország övé immár, csak Mén-Marót tartotta még magát a Körös és a Maros mentén. Ujból hadat küld tehát ellene Öcsöb és Velek vezérlete alatt. Ezek átkelvén a Tiszán, a Kórógy-ér mellett szállnak táborba. Jöttök hirére a székelyek, a kik előbb Attila népei valának, eléjök mennek s fiaikat különféle ajándékokkal önkényt túszokul adván, Öcsöb seregéhez csatlakoznak.
Mén-Marót a magyarok elől az Igfon erdőbe menekül. A vezérek tizenhárom napi vívás után elfoglalják Bihar varát, mire Mén-Marót megijed és békét ajánl, országát Árpádnak s egyetlen leányát Árpád fiának Zoltánnak igérvén. Árpád az ajánlatot örömmel fogadja, Mén-Marót leányát Bélával eljegyzi, országát pedig élete fogytáig a vezér kezén hagyja.
Béla király névtelen jegyzőjének e részletes elbeszélése gyanut kelt, ha meggondoljuk, hogy több száz évvel a honfoglalás után iratott. Még gyanusabbá válik Anonymus, ha adatait a hiteles történeti adatokkal hasonlítjuk össze. Ő nem tud semmit Lebediáról és Atelközről, sem a bolgárok ellen viselt háborúról, Levente vitézségéről, s a bolgárok és besenyők bosszujáról. Szerinte Álmos népével közvetlenül az ősi hazából indul nyugatnak. Az orosz fejedelemségek közül, melyeken a magyarok átvonulnak, a IX. században csak Kiev létezett; Susdal, Halics és Lodomér jóval későbben, a XII. században említtetnek először. Magyarország és Erdély korábbi története is teljesen ismeretlen Anonymus előtt. Nem tud semmit az avarokról, a kik kétszáz évnél tovább uralkodtak hazánk földjén; nem tud a gepidákról, pedig mindkét népből voltak még itt, a kikkel a honfoglaló magyarok egybeolvadtak; N. Károlyt s a frankokat sem említi. De legfeltünőbb, hogy oly mélyen hallgat Szvatoplukról és fiairól. Nyitrán, Privina egykori székhelyén, szerinte a cseh herczeg embere ül, túl a Dunán pedig rómaiak vannak, holott ezek már a népvándorlás korában, minden esetre azonban az avar uralom idején tűntek el innen.
Gládról, Gyelóról, Szalánról, Mén-Marótról, az egykoru Konstantin császár mitsem tud, pedig Anonymus szerint Szalán a görög császárt tekinté urául s Alpár mezején görögökkel és bolgárokkal szövetkezve szállott szembe Árpád hadaival.
A császár jól ismeré a Tiszán-túli vidéket s általában hazánk akkori állapotát. Elmondja, hogy a magyarok földjén vannak némi régi emlékek, mint Traján császár hídja Turkia (vagyis Magyarország) határán; azután Belagrada (Belgrád), három napi járó földre azon hídtól, a hol Nagy Konstantin császár trónja is van; Velagrádától két napi járásra, a folyó (t. i. a Száva) mentében az u. n. Szermion (a Szerémség) s ezen túl Nagy-Morávia, melyet a turkok (vagyis a magyarok) megsemmisítettek s melyen előbb Szvendoplokosz (Szvatopluk) uralkodott. Leírja azután Magyarország kiterjedését. Az előbb említett vidékeknél följebb terül el – úgymond, – s az ottani folyókról nevezik; a folyók pedig a Timészész (Temes), a Tútész (Béga?), a Morészész (Maros), a Kriszosz (Kőrös) s a Titza (Tisza). Kelet (helyesebben délkelet) felé a bolgárok szomszédjai a magyaroknak, a kiktől az Isztrosz (Al-Duna) választja el őket; észak (helyesebben északkelet) felé a besenyők, nyugot felé a frankok, dél (helyesebben délnyugot) felé pedig a horvátok.
Anonymus a honfoglalás történetét nem merítette a hagyományból, „a parasztok hiú meséiből s a hegedősök csacska énekéből”, a melyeket megvetett, még kevésbé a szavahihető történetből. Nagyrészt maga koholta, még pedig a helynevekből. Igy a Szalánról szóló történetet Szalánkemen nevéből költötte, némi vonásokat a hagyománytól kölcsönözvén; így Zobort, a nyitrai vezért, a Zobor hegy, Laborczit a Laborcz folyó, Mén-Marótot a biharmegyei Marótlaka helység, Gyelőt a kolozsmegyei Gyalu helység nevéből stb.
Árpád fogadja Szvatopluktól visszatért követét.
Geiger J. P. rajza.
Elbeszélésében különösen kiemeli a kunokat, a kik szerinte Kiev falai alatt csatlakoznak a magyarokhoz s velök együtt foglalják el az országot. Pedig a kunok csak 1061 táján tűnnek föl, mikor a besenyők hatalma mindinkább hanyatlik. Magyarországot sokáig pusztították s csak a tatárjárás előtt és az után költöznek be tömegesebben. Nyilvánvaló, hogy Anonymus a magyarok és kunok közti ellentétet akarta eloszlatni, el akarván hitetni, hogy ezeknek az ország elfoglalásában szintannyi részök van, mint a magyaroknak. Ez krónikájának főtendencziája, a miből sejthetjük, hogy az csak a XIII. század végén keletkezett.
Anonymus Erdélyt és Horvátországot, sőt Rasciát (Ráczországot) és a tengermellékét is meghódoltatja Árpád vitézeivel, pedig ez országrészek, mint ezt hiteles forrásból tudjuk, csak később kerültek magyar uralom alá, Rascia kivételével, a mely sohasem állott a magyar korona fönhatósága alatt. Horvátországot Szt. László, a tenger-mellékét Kálmán király foglalta el, s Erdélyről is azt a nézetet vallják történettudósaink, hogy Szt. László király kapcsolta szorosabban az anyaországhoz. Annyi bizonyos, hogy az oláhok, kiket Anonymus úgy tüntet föl, mintha a magyarok előtt laktak volna már Erdélyben, sokkal később, a XIII. század folyamán költöztek be, bár épen Anonymusra hivatkozva követelnek az oláh túlzók elsőbbséget a magyarok fölött, mint a honnak állítólag régibb lakosai. Az oláhok fölemlítése is mutatja, hogy Béla király jegyzője korának állapotait egyszerűen a multba vitte át, s hogy a néprajzi kép, mely művében elénk tárul, nem a X., hanem a XIII. századnak felel meg.
Hogy Anonymus maga költötte, amit elbeszél, onnan is kitünik, mert többi krónikáink (Kézaié, a bécsi képes krónika és Thúróczié) a honfoglaló magyarok harczairól jóformán mitsem tudnak. Anonymus tehát e tekintetben egészen egyedül áll. Pedig azok úgy látszik nem vetették meg a hagyományt. Kétségkívül ebből merítették a fehér lóról szóló mondát, mely bennünket főkép azért érdekel, mert mutatja, mikép képzelte népünk a honfoglalás lefolyását.
Miután a magyarok átkeltek a nagy hegységen, – így szól a hagyomány – Erdélybe jutottak, a hol egy darabig megállapodtak. Hallván a föld népétől, milyen édes a Duna vize s mily áldott föld Pannónia földje, Kusidot, Kund fiát kiküldék, hogy kémlelje ki az országot és hozzon hírt róla. Mikor Kusid az ország közepére ért s látta, milyen termékeny a Duna vidéke, milyen jó a folyóvize s mily gazdag legelő terül el köröskörül, nagyon megtetszett neki. És elment Zvatapolughoz, Pannónia herczegéhez, ki az országot Attila után bírja vala, és Árpád nevében köszöntvén őt, elmondá, hogy mi végre jött. Zvatapolug azt hivén, hogy a magyarok csak parasztok, kik földjeit akarják művelni, Kusidot megajándékozá s úgy bocsátá el. Visszamenet Kusid kulacsát megtölté a Duna vizével s egy nyaláb füvet s egy zsák földet is vitt magával. Hazaérve aztán elbeszélte, amit látott és hallott, s megmutatta, a miket magával hozott. És mindenki örült, hogy oly édes a Duna vize és dicsérte a földet s a füvet. Árpád pedig megtölté kürtjét a Duna vizével és kérte Istent, hogy az országot nekik adná örök birtokul. Azután tanácsot tartván, a magyarok Kusidot ujból Zvatopolughoz küldék s vele küldének neki földjéért egy fehér lovat, melynek aranyos volt a féke, nyerge pedig arábiai aranynyal bevonva. A herczeg az ajándékoknak igen megörült, mert azt hitte, hogy a magyarok csak afféle zsellér-nép és azért küldik az ajándékot, hogy földjein megtelepedhessenek. Kusid pedig földet, füvet és vizet kért, mire Zvatapolug mosolyogva így szólt: „Vegyetek, a mennyit akartok!” Kusid ezzel visszatért.
Árpád pedig megindítá hadát s a hét vezérrel s népével bejött Pannóniába, de nem mint zsellérek, hanem mint a föld örökös jogu urai. Aztán más követet küldtek Zvatapolughoz azzal az üzenettel, hogy takarodjék el az országból, melyet nekik eladott, a földet a lóért, a füvet a fékért, a vizet a nyeregért. Zvatapolug fölkaczagott: „A lovat bunkós bottal agyonütöm, a féket a rétbe vetem, a nyerget pedig a Dunába hajítom.” „S mi baja ezzel az én uramnak?” kérdé a követ. „Ha a lovat agyonütöd, kutyái a dögöt meglelik s meghíznak rajta; ha a féket a rétbe veted, kaszásai ráakadnak s neki visszaküldik, ha a nyerget a Dunába hajítod, halászai kihúzzák s haza viszik neki. Mert a kié a föld, a fű, a víz, azé minden.”
Erre a herczeg nagy sietve összegyűjté seregét s a magyarok ellen ment. Ezek pedig már a Dunához közeledének s egy tágas mezőn, kora hajnalban Zvatapoluggal megütközének. De az úr segítsége a magyarokkal vala, tekintetök elől a herczeg futásnak eredt s az őt üldöző magyarok elől a Dunába ugratott.
Igy került az ország a magyarok kezére. Árpád pedig Fehérvár közelében tábort ütött s az volt az első hely, melyet Árpád magának Pannóniában kiválasztott; azért alapította később szent István király e helyen Fehérvár városát.
E mondában, bármily mesésnek tetszik is, kétségkívül több valóság rejlik, mint Anonymus hosszas elbeszélésében. Mutatja már az is, hogy Szvatoplukot, Nagy Morávia fejedelmét ismeri, kivel, mint tudjuk, a honfoglaló magyarok csakugyan összetűztek, habár az nehány évvel előbb történt, mintsem a Kárpátok alján megtelepedének. És a földnek, víznek és fűnek átadása is, mintha a szláv törzsek meghódolását jelképezné, mint azt Munkácsy is helyes tapintattal kiérzé a mondából és vásznán megörökíté.
2.A kóborló hadjáratok
Árpád és vitézei a haza elfoglalásában lassan, de biztosan haladtak előre. Alig telt bele öt év: a Kárpátoktól az Al-Dunáig s a Száváig, sőt még azon túl is, nyugatra a hajdani Noricum határaig, keletre a bérczes Erdélyig, minden földet a magukénak mondhattak.
Az elfoglalt területet azután törzsek és nemzetségek szerint fölosztották maguk között. A benszülött lakosság részint szétfutott, részint meghódolt. Voltak, akik megkísérlették az ellenállást, de leveretvén, szolgaságra jutottak; mások megadták magukat s ezek – eltekintve attól, hogy adót kellett fizetniök s némi szolgálatot teljesíteniök – bántatlanul maradtak.
Maguk a magyarok eleinte folytatták régi életmódjukat, a mire az új haza époly alkalmas, vagy talán még alkalmasabb volt, mint az, melyet odahagyniok kellett. Maga a vidék, a Duna és Tisza öntözte alföldi róna, sokban hasonlított a Don s a Dnjeper vidékére vagy az atelközi síkságra. Bővelkedett haldús folyókban és vadas erdőkben; a mellett elég terjedelmes legelőkre találtak itt, melyekben nyájaikkal ide-oda vándorolhattak. Előnye volt azonban uj hazájuknak az, hogy a szomszéd népektől, főleg az ellenséges besenyőktől és bolgároktól nem kellett tartaniok, mert természetalkotta sánczok: égig nyuló bérczek s hatalmas folyók választák el őket tőlük.
Azonban a harczi kalandokhoz szokott, szilaj nép nem maradhatott sokáig tétlenül. Kelet felé, legveszedelmesebb ellenségeiktől biztonságban érezvén magukat, északra, nyugatra és délnyugotra gyönge szomszédoktól környékezve, kiktől nem kellett félniök, csakhamar megkezdik kóborló hadjárataikat.
Majd minden évben kisebb-nagyobb csapatokban fölkerekednek, betörnek a szomszéd országokba, azokat pusztítva, öldökölve végig száguldozzák, és tömérdek foglyot hajtva maguk előtt, zsákmánynyal megrakodva, ismét szállásaikra térnek.
897-ben úgy látszik még nem volt befejezve a honfoglalás; mert nincs nyoma, hogy ebben az évben valamely külső országban kalandoztak volna.
898-ban indul ki első csapatjuk Olaszországba, mely bár a népvándorlás viharaitól sokat szenvedett, még mindig legműveltebb és leggazdagabb országa volt nyugati Európának. A bátor csapat, mely a Brenta folyóig nyomult elő, ezuttal csak kémlelni jött, a következő évre tartván fönn a támadást.
A tél a hadjáratra való előkészületek között telt el: némelyek fegyvereket kovácsoltak, mások nyilakat élesítettek, ismét mások az ifjakat gyakorolták be. Ekképen fölkészülvén, 899 kora tavaszán jelentékeny sereggel átkeltek az Alpokon és Olaszországra ütöttek. Senki sem várta az ismeretlen ellenség támadását, senki sem állott ellent. A magyarok a nyilt falvakat és városokat kényök-kedvök szerint fölgyujtották s a lakosságot leöldösték. Igy nyomultak Pávia városáig.
Berengár király első meglepetéséből fölocsúdva, sereget gyüjt és ellenök indul. A magyarok erre sietve visszavonulnak. Berengár serege legalább háromszor akkora volt, mint az övék s könnyen elvághatta volna utjokat, de nem üldözte őket kellő erélylyel, s csak az Adda folyónál találkozott velök. A magyaroknak még volt annyi idejök, hogy a folyón átusztassanak. De mert fáradtak, kedvetlenek voltak, vezéreik azt az ajánlatot tették az olaszoknak, hogy mindent kiadnak, amit zsákmányul ejtettek, csak engedjék őket haza. Ám az olaszok a biztos győzelem reményében gúnyosan visszautasíták a magyarok ajánlatát.
Ezek tehát rövid pihenőt tartván, folytatták utjokat s eljutottak a Brenta vizéig. A folyó tulsó partján megállapodván, ujabb alkudozást kezdének, mert teljesen ki voltak merülve, úgy, hogy sem a futást folytatniok, sem az ellenséggel megütközniök nem lehetett. Minden hadi szereiket, foglyaikat, sőt fölös lovaikat is átadni készültek most; azonfelül igérték, hogy soha többé Olaszország földjére nem lépnek, ha bántatlanul haza eresztik őket. Az olaszok büszkén utasították vissza ezt az ajánlatot is. „Bolondok volnánk – felelék – ha azt, a mi ugyis a kezünkben van már, a dög kutyáktól ajándékul fogadnók el.”
A kétségbeesés s a düh visszaadta a lankadt sereg bátorságát. Rövid tanácsot tartának s elhatározák, hogy az olaszokkal végső viadalra kelnek. Két kisebb csapatjok észrevétlenül átkelt a folyón s oldalba készült fogni az ellenséget; a derékhad pedig homlokban támadt az olaszokra, a kik biztosra vevén a győzelmet, gondtalanul heverésztek a táborban s épen vacsorájukat készültek elkölteni. Mint a villám, úgy csaptak rájuk a magyarok; mindenki fejét veszté s csak a menekülésre gondolt. A magyarok iszonyú pusztítást vittek véghez a menekülők soraiban, úgy hogy rövid pár órai harcz után húszezer halott hevert a csatatéren.
Szeptember 24-ike volt a gyászos nap, melyen a magyarok az olasz sereget egy csapásra megsemmisítették. Ellenállásra nem találván, kényök-kedvök szerint dúlták most Lombardit, majd átkeltek a Pó vizén s pusztították a sík vidéket Modena, Reggio és Piacenza városok felé. A Ticinót is átlépték s bekalandozták Turin vidékét, egészen a havasokig.
Egyik merészebb hadosztályuk Velencze ellen indult. Tömlőkön átúsztak a lagunákon s több szigetet foglaltak el; csak a Malamoccot s a Rialtot nem tudták bevenni. 900-ban, Péter és Pál napján (junius 29-ikén), Péter velenczei herczeg tengeri ütközetet vívott velök s futásra kényszeríté őket.
Tovább egy évnél dulták Itáliát. Luitprand cremonai püspök szerint (élt a X. században), mintha Jeremiás próféta jövendölése ment volna teljesedésbe szerencsétlen hazáján: „Íme én messze földről való pogányt hozok rátok, oh Izraelnek háza! Kegyetlen nemzetséget, régi nemzetséget, olyant, melynek nyelvén nem értesz, és nem tudod, hogy mit beszél. Tegze nyílt koporsó, erős mindnyája. És megeszi veteményeidet és kenyeredet, melyet a te fiaid és leányaid ettek volna meg; megeszi juhaidat és ökreidet, megeszi szöllődet és fügédet s nagy erős városaidat, melyekben bizol vala, fegyverrel összetöri.”
Miután Berengár túszokat és ajándékokat adott, a magyarok egy évi pusztítás után elhagyták Olaszországot és hazatértek. Utjokat Pannonián vették keresztül, a hol szintén nem csekély pusztítást tehettek. Mert a bajor püspökök a morvák ellen panaszlevelet küldvén a pápához, azzal vádolák a morva szlávokat, hogy egy csapat magyart fölbéreltek s a maguk embereit megnyírván, közéjök keverték s ezt a vegyes sereget a keresztényekre uszíták, úgy hogy egész Pannóniában alig áll már egyetlen egyház. Az egész tartomány pusztasággá változott.
Hiába adta hát Arnulf császár Pannoniát Braszláv herczegnek 896-ban hűbérül; a rohanó árt a herczeg nem volt képes föltartani s uralmának mihamarabb vége szakadt.
Ugyancsak a 900-ik évben Bajorországot keresé föl a magyarok követsége, azon szín alatt, hogy szomszédaikkal szövetségre óhajtanak lépni, voltaképen pedig azért, hogy Németország állapotát kipuhatolják; mert a következő évben ezt az országot is megtámadták.
Az Enns folyón túl elterülő Traungau-ig nyomultak elő és egy napon tíz négyszögmérföldnyi területet változtattak pusztasággá. Még mielőtt a bajorok ellenök fölkészülhettek volna, már árkon-bokron túl valának.
Egy másik csapatjok a Duna balpartján kalandozott; ezeket visszavonulás közben Liuthold gróf és Richard passaui püspök támadták meg s a Dunának szorították. Sokan a viadal közben, mások a Dunába ugratván, a folyó hullámai között lelték halálukat. Állítólag 1200-an pusztultak el ily módon, míg a bajorok csak nehány embert vesztettek.
A fenyegetett herczegség védelmére ekkor épült közel az Enns folyó torkolatához Anesapurch, a későbbi Ennsburg.
Ez azonban nem akadályozá a magyarokat, hogy 901-ben Karinthiába ne törjenek, mely alkalommal Laibach várán túl kalandoztak. Ha későbbi tudósításoknak hihetünk, ez a kalandozás vereséggel végződött rájuk nézve. 902-ben Morvaországot pusztítják, 903-ban pedig ismét Bajorországot keresik föl.
A következő évben megujult a harcz a magyarok s a szomszéd bajorok között. A magyar csapat vezére Kusaly volt. Ezt a bajorok, hadnagyaival együtt táborukba, lakomára hívták, egyezkedés ürügye alatt. A magyarok gyanutlanul elfogadják a meghívást; javában mulatnak, egyszerre csak gazdáik orvul rájuk támadnak s egytől-egyig felkonczolják őket. Ugyanekkor az éj homályában a vezéreitől megfosztott magyar tábort is megrohanták a bajorok és szétverték.
905-ben a morva birodalomra mértek halálos csapást.
Szvatopluk 894-ben elhalálozván, a fiai: Mojmir és Zventibald között támadt viszály a bajoroknak alkalmul szolgált, hogy folyvást dúlják a szerencsétlen tartományt. 901-ben végre a morvák belefáradva a folytonos viszálykodásba, másrészt a bajorok ismételt beütéseitől megtörve, a rengensburgi gyűlésen ünnepélyes követség által békét kértek Lajos királytól, Arnulf kiskorú fiától és örökösétől, és szövetségre léptek vele.
E szövetség éle hihetőleg a magyarok ellen fordult; azért meg-megrohanták a mindinkább gyengülő Morvaországot, s 905-ben vagy 906-ban véget vetnek Szvatopluk egykor oly hatalmas birodalmának. A halálos döfésről, melyet ép a magyarok adtak Morvaországnak, az egykoru följegyzések ugyan egy szóval sem emlékeznek; annyi azonban kétségtelen, hogy 907-ben Szvatopluk fiai már nem éltek s országukról sem történik többé említés.
Morvaország, bár a frankokkal szüntelen harczban állott, mégis rájok, de kivált Gyermek Lajos birodalmának északi részeire nézve, védőbástyául szolgált vala a magyarok ellen. Most, hogy megszünt, a magyarok a dalamincz szlávok hívására, kik a szászokkal harczban állottak, betörtek Szászországba (906), s azt széltében-hosszában pusztítván, nagyszámu foglyokkal hazatértek. A foglyok között különösen sok volt a nő, kiket rabszíjra fűzve magukkal hurczoltak.
Ez volt az utolsó táborozás, mit a magyarok Árpád életében külföldön tettek.
A fejedelem, ki nemzetének maradandó hazát szerzett, s ezzel örök hálára kötelezte, 907-ben elhúnyt. Holttestét a hagyomány szerint Ó-Buda fölött, egy patak forrásához temették, mely kőmederben foly vala alá Attila király városába. (Anonymus így nevezi Ó-Budát.) A honalkotó fejedelem sírja fölé utóbb a Boldogságos Szűz tiszteletére egyház épült, melyet Fehéregyházának neveztek. Sajnos, a török időkben a kis templom teljesen elpusztult; s bár ujabb időben Árpád nyugvó helyét több lelkes hazafi kutatta, nem akadtak reá.
* * *
Árpád halálával legkisebb fia Zsolt (907–947) lett a fejedelem; bátyjai: Liuntina (Levente), Tarkatzúsz, Jelek és Jutotzász úgy látszik még Árpád életében elhunytak s igy történt, hogy ő, a legifjabb, öröklé a fejedelmi méltóságot.
Ha Anonymusnak hihetünk, úgy Zsolt atyja halálakor csak 10–11 éves gyermek volt. E körülmény s általában Árpád elhúnyta kedvező alkalmul kinálkozék a bajoroknak a magyarok megtámadására. Csakugyan 907. nyarán, Lajos király jelenlétében, az Enns folyónál roppant sereg gyűlt össze. Maga a király a tartaléksereggel Ennsburgnál foglalt állást; serege pedig, mely jobbára nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopban nyomult a Duna mentén előre: a folyó bal partján Liutbold, a keltei határgróf, a jobb parton Dietmár a salzburgi érsek, Zakariás a szäbeni, Ottó a freisingeni püspökök s a bajor apátok vezették csapataikat; közepén a Dunán Sieghard herczeg, a király rokona, a bajor főurakkal vonult alá.
A magyar sereg Pozsony táján gyült össze és elsőben a jobb parton táborozó főpapok seregének megtámadását határozá el. Miután több napon át folyton nyugtalaníták az ellenséget, augusztus 9-ikén minden oldalról rátámadtak a szakadatlan harczban kifáradt bajorokra és táborukat szétverték. Dietmár érsek, Ottó Zakariás püspökök s más főpapok elestek, s tábori készletök a magyarok kezébe jutott.
Még azon éjjel halkal átusztattak a magyarok a Dunán, s másnap hajnalban fölverték és csaknem megsemmisíték Liuthold gróf táborát.
A fővezér s számos bajor főur halva maradt a csatatéren s velök a bajorok ezrei, a nemesség színe-java.
Harmadnap a hajóhadat támadták meg a magyarok s könnyű szerrel ezen is győzelmet arattak. Sieghard herczeg futással menekült, de a vele volt urak közül többen odavesztek.
Ekképen a magyarok három nap alatt három sereget tettek tönkre. Nem elégedvén meg a kivívott győzelemmel, a magyarok a vert sereg nyomában támadólag léptek föl. Lajos király Ennsburg közelében szembe szállt velök, de vereséget szenvedett, s csak nagy bajjal, kevesed magával menekülhetett.
A pozsonyi csatának következménye volt, hogy a német uralomnak Pannóniában egyszer s mindenkorra vége szakadt; a német telepeket a Balaton környékén s a bécsi erdő keleti lejtőin a magyarok lovai letaposták. A keleti határgrófság szintén a magyarok hatalmába esett, kik nemcsak a bécsi erdőtől keletre fekvő területet, hanem egyes, attól nyugatra eső pontokat is megszállottak.
Az ellenök intézett támadást ekképen visszavervén, a magyarok a védtelen bajor földet áraszták el, hol főleg a kolostorokat s a templomokat dulták. A szerzeteseket, kiket kézre keríthettek, irgalmatalanul leöldösték vagy rabságra hurczolták; igy Wessobrunnban hét barát esett a kezökbe, kiket keresztre feszítettek.
Miután déli Bajorországot fölprédálták, a Lech vizénél visszafordultak. Regensburgon alul egy bajor csapat utjokat merte állani, de megveretett. A csapat vezére Schwarzenberg gróf s vele együtt több előkelő úr a magyarok fogságába jutott; nagy váltságdíjat igértek nekik, de a magyarok agyonnyilazták őket.
Ezen időtől kezdve jó sokáig az Enns folyó volt a határ Magyarország és Bajorország között.
A pozsonyi csata s a rákövetkezett diadalmas hadjárat arra ösztönzé a magyarokat, hogy kalandozásaikat folytassák.
908-ban az Elba melletti szlávokkal szövetkezve Thüringiát és Szászországot támadták meg; s miután Burghardot, a szorb határőrség grófját legyőzték, ellenállás nélkül egész az északi tengeri nyomultak, mi közben Brémát is kirabolták. 909-ben az alemannok s a frankok földjét pusztiták, de visszavonulások alkalmával Schärding közelében Arnulf bajor herczegtől, Liutbold fiától, vereséget szenvedtek.
Lajos király, hogy a veszedelmes szomszéd pusztításainak gátat vessen, 910-ben végre fegyverre szólítá az összes bajor, frank és sváb lovagokat. Ámde a magyarok, értesülvén a német király hadi készületeiről, az ellenök tervezett támadást megelőzték s Lajost saját országában keresték föl.
A király Augsburgnál, a Lech mezején állott hadaival, midőn a magyarok váratlanul, kora hajnalban rájok ütöttek.
A támadás első pillanatában a németek megzavarodtak, de csakhamar helyreállíták a csatarendet. Két órai elszánt küzdelem után már-már a németek felé hajlott a győzelem, midőn a magyarok futást színlelve hirtelen megfordulnak, a németeket magok után csalják, majd leseikből rájok törve, őket szétverik. A Lech mezejét a menekülni nem tudók összetiprott holttestei boriták, köztük Gebhard herczeg, a német sereg vezére, továbbá számos főúr és lovag.
A magyarok most ellenállás nélkül a Rajnáig száguldoztak. Lajos király az országaira zuduló vészt nem birván föltartóztatni, pénzzel igyekezett megmenteni birodalmát a végső romlástól. Roppant összeget fizetett a magyar hadak vezéreinek, még többet igért jövőre, évi adóul.
A szerencsétlen Lajos király e gyalázatot nem sokáig élte túl. Alig egy évre rá, hogy a magyarok a Lech mezején hadait megverték, meghalt, tizennyolcz éves korában (911.) Utódjául a németek Konrád frank herczeget választák, kinek eleinte sokat kellett küzdenie a függetlenségre törekvő német fejedelmekkel.
Németország belviszályait a magyarok nem késtek fölhasználni. 911-ben vagy 912-ben a frank földön át a Rajnáig, sőt azon túl hatolnak, s Thüringián keresztül térnek haza.
913-ban a bajor és sváb földet látogatják meg, melynek herczege, a vitéz Arnulf, az adóért jövő magyar követeknek kihivó választ adott. „Én parancsolni s nem szolgálni szoktam – mondá nekik. – Csak jőjjetek, hiszem, hogy megérzitek a bajorok vasökleit!”
Pusztító hadaik elől Arnulf vitézeivel várakba s a hegyek közé vonult; de midőn a magyarok a sváb földön kalandoztak, hadait összevonta és Erchanger meg Berchthold, valamint Udalrik grófokkal a visszatérő félben levő magyarokat Öttingennél, az Inn vize mellett éj idején meglepte és két tűz közé szorítván, teljesen legyőzte. Elszedte tőlük zsákmányukat s több ezer keresztény foglyot megszabadított. A magyarok közül állítólag csak harminczan menekültek meg a csatából.
E súlyos veszteség daczára a belviszályoktól dúlt Németország ezentúl is czélpontja maradt a kóborló magyar csapatoknak. 915-ben a Konrád ellen föllázadt s tőle elűzött Arnulf herczeg biztatására Thüringiát és Szászországot rohanták meg, mely alkalommal a gazdag fuldai apátságot is felgyujtották és kirabolták. Ugyanakkor a sváb földet és Wesztfáliát is feldúlták, majd (916 elején) a Weser mentén föl Bréma városáig nyomultak, a mely város ezuttal szintén szenvedett pusztításaiktól.
Ugyanezen év őszén a német papoktól a magyarokkal való szövetkezés miatt egyházi átokkal fenyegetett Arnulffal Regensburg falai alatt teremnek. Arnulf a várost segítségükkel hatalmába is keríté, de a Konrád hadaival vívott ütközet után kénytelen volt kivonulni onnan, és családjával magyar földre menekülni.
917-ben őseink a sváb földre törnek, meglepik és fölperzselik Basel városát, végig pusztítják Elzászt, sőt Lotharingiába is benyomulnak. Konrád király a hozzá hű tartomány földúlását tétlenül nézte, mert az ország nagyjai teljesen magára hagyták őt.
I. Henrik pecsétje.
918-ban Konrád király elhalálozván, tanácsára a frankok és szászok Henrik szász herczeget választák meg királyokul. Arnulf nem ismerte el Henrik fönhatóságát s ösztönzésére a magyarok 919-ben Szászországot keresték föl, a nélkül, hogy a készületlen Henrik útjokat állhatta volna.
De csakhamar fordult a koczka. Henrik ellenfeleit részint fegyverrel, részint emberséges bánásmódjával hódolatra kényszeríté. Ekképen egyesítvén az eddig széthúzó német törzseket, egy szebb jövő hajnala kezdett derülni Németországra.
A magyarok a változott viszonyok következtében Németországot nehány évig nem bántották, hanem a helyett inkább Olaszországra fordíták figyelmöket, a hol a velök szövetséges Berengár királynak egy idő óta épúgy kellett a pártütő nagyokkal harczolnia, mint előbb Konrád királynak Németországban. Szorultságában a magyarokat hívta segítségül s ezek 921-ben Bugát és Dursák vezérlete alatt a pártütőkön Brescia mellett győzelmet is arattak. Berengár birtokát ezuttal bántatlanul hagyták, hanem a helyett Alsó-Itáliát pusztitották. 922-ben február elején Apuliában kalandoznak; a telet tehát a félszigeten kellett tölteniök.
924 kezdetén a pártütők Berengárt orozva meggyilkolván, halálának hírére a magyarok Szalárd vezérlete alatt Felső-Itáliába rontottak, hogy szövetségesökért bosszút álljanak. Milanóig nyomultak el s azután a gazdag Páviát fogták ostrom alá, melyet nyilaikra tekergetett égő kanóczokkal fölgyujtottak és porrá égettek. A lakosokból valami kétszázan maradtak életben, a kik nyolcz véka ezüsttel váltották meg magukat. Páviától nyugotnak fordultak a magyarok; átkeltek a savoyai havasokon s betörtek Burgundiába, Berengár legnagyobb ellenségének országába. Itt egy szűk völgyben körülfogták őket, de ők keresztül vágván magukat, a Pyrenaei hegyekig s az Atlanti oczeánig kalandozának. Ám a meleg éghajlat következtében ragályos betegségek ütöttek ki soraikban, úgy hogy Felső-Itálián át visszatérniök kellett.
Ugyancsak a 924-ik évben egyik hadosztályuk a frank földre és Szászországba ront. Henrik király nem mert velök szembe szállani, hanem Werlaon város falai mögé vonult. Történt azonban, hogy a magyarok egyik vezérét – nevét nem ismerjük – Henrik király vitézei elfogták. A magyarok tömérdek aranyat, ezüstöt ajánlottak fel érte váltságdíjul; Henrik váltságdíj nélkül is hajlandó volt foglyát szabadon bocsátani, sőt évi adót is igért, ha a magyarok Szászországot kilencz évig bántatlanul hagyják. Ily értelemben csakugyan meg is kötötték a békét.
Szászországot adott szavukhoz hiven nem is bántották a magyarok, hanem a helyett Németország déli és nyugoti vidékeit keresték föl. 926-ban a Rajna balparti vidékén pusztítanak s Lotharingián át a Champagne vidékére nyomulnak; de leginkább dúlták úgy látszik a sváb földet. Augsburg városát sokáig hiába ostromolták; innen a Bódeni-tó felé fordultak, meglátogatván a többi között a szent-galleni kolostort is.
Itteni látogatásukat érdekesen irja le IV. Ekkehárd, a X. század második felében élt szentgalleni szerzetes: Engilbert a kolostor apátja értesülvén a magyarok Augsburg alatti táborozásáról és a sváb földön elkövetett dúlásaikról, minthogy a kolostort nem tartotta elég erősnek az ellenállásra, egy közeli hegy tetejére hamarosan kastélyt építtetett s ide vitette a kolostor kincseit; a vidék népét pedig a wasserburgi várba költöztette, mely a Bodeni-tó egyik félszigetén épült. Ő maga szerzeteseivel fegyvert ragadván, a kolostorban maradt. Teltek-multak a napok s már azt gondolták a szent-galleniek, hogy a magyarok másfelé kalandoznak, midőn az őrök egy lovascsapat közeledését jelenték. Csakhamar a kolostor előtt megjelentek a magyarok előszáguldói, úgy hogy az apátnak és társainak alig volt annyi idejök, hogy az egyházi szent edényeket összeszedjék s magukkal a kastélyba vigyék. A szerzetesek között volt egy Heribald nevű féleszű barát is, ki nem akarta társait a kastélyba követni, míg sarúra bőrt nem adnak neki. A menekülők magára hagyták tehát s ő föl és alá sétálgatva várta az ellenséget. Egyszerre csak berontottak a magyarok, tegezzel, szörnyű kopjákkal és dárdákkal fölfegyverkezve, s fölötte csodálkoztak a barát látásán. Kérdést intéztek hozzá s látván, hogy nincs helyén az esze, elnevették magukat s nem bántották őt. Csak midőn azt kérdezték tőle, hogy hol vannak a kolostor kincsei? s ő egy rejtek-kamarához vezette őket, a hol azonban holmi gyertyatartókon és aranyozott csillárokon kívül egyebet nem találtak, fenyegették pofonveréssel. A torony csúcsán szélkakas volt, melyről azt hitték, hogy aranyból való, Lét vitéz föl is mászott, hogy a szélkakast letörjék, de lebuktak a magasból és szörnyet haltak. Társaik máglyát raktak és holttesteiket megégették.
A templomban mindössze egy árva kelyhet találtak, melyről az ezüstöt lefejtették. A barátok pinczéjében két hordó bor maradt vissza, de azt nem bontották föl, hihetőleg mert afféle zsákmányban volt részök elég. Egyikök azonban csákányával az egyik hordóhoz vágott, de Heribald rákiáltott: „Ne bántsd barátom, mit akarsz? Mit igyunk majd mi, ha ti innen elmentek?” A tolmácstól megértvén, hogy Heribald mit mond, a magyar vitéz elkaczagta magát és társainak oda szólt, hogy a bolond hordóihoz ne nyúljanak. Azután kémeket küldöztek szét, maguk pedig a kolostor folyosóján és udvarán a gyepre heverészve lakomázni kezdtek. Heribald is ott volt közöttük egy fogoly pappal és saját vallomása szerint úgy jól lakott, hogy jobban soha. A barmok czombjait s más részeit félig nyersen, kés nélkül, fogaikkal tépve eszegették a magyar vitézek, a lerágott csontokat pedig enyelegve egymásra hajigálták. A bor tele kupákkal közepén állott s mindenki annyit ivott belőle, a mennyit akart. Neki hevülve azután énekre gyujtottak „iszonyuan kiabálva isteneikhez” s a két papot is kényszeríték, hogy velök énekeljen. A fogoly pap, a ki értette a nyelvöket, egy darabig dalolt is velök, azután könnyezve egy latin miseéneket kezdett, a miben Heribald is segíté.
A szokatlan énekre a magyarok mindnyájan oda csődültek s kitörő kedvvel tánczoltak és daloltak vezéreik előtt. Némelyek fegyvereiket mérték össze, hogy fitogtassák ügyességüket. Látván jókedvüket, a fogoly pap elérkezettnek vélte az időt, hogy szabadulásáért könyörögjön; keservesen könnyezve a magyar vezérek lábaihoz borult, de azok haragot színlelve fütyültek vitézeiknek, a kik vezéreik intésére a papot megragadták, késeiket kirántották s úgy tettek, mintha fejét akarnák venni.
E közben kémeik a közeli erdőből kürtszóval és kiabálva elősietének, jelentve, hogy a közelben fegyveres néppel megrakott kastély van. Erre ott hagyták a papot és Heribaldot és elvágtattak. Már sötétedni kezdett, a mikor a kolostorból eltávoztak; azért a falu nehány házát felgyujtották s a lángok fényénél kürtszó nélkül, zajtalanul vonultak el Konstancz felé.
A kastélybeliek a tűz láttára azt hitték, hogy kolostoruk ég; megtudván a magyarok távozását, utánok eredtek, utócsapatjokat megtámadták s nehányat megöltek, egyet pedig megsebesítettek közülök. Az utóbbit a szerzetesek magukkal vitték és ápolgatták; ez később megkeresztelkedett és megházasodván, családot alapított. A mint a visszavonuló csapat az utóhad kürtszavából az ellenség közelségét megérté, nyilt téren hadi rendbe állott; szekereiket, podgyászukat körbe állíták s őröket rendeltek melléjök, maguk pedig a fűbe heverészve, csendesen iddogáltak és aludtak. – Hajnalban Engilbert apát az ellenség üldözéséből visszatért s miután nehány bátor embert magához vett, a kolostorba ment. Heribaldnak hült helyét találván, azt hitték, hogy a magyarok megölték őt és sajnálkoztak rajta. Pedig egy közeli hegy tetején, a bokrok között lappangott, a fogoly pappal együtt; majd a kastélyba mentek, a hol őket nagy örömmel fogadták. Elmondták a magyarok viselt dolgait, s midőn Heribaldot társai faggatták: hogy tetszettek neki Szt.-Gallen vendégei? azt felelé: „Ej nagyon is jól. Mondhatom, hogy kolostorunkban vígabb embereket még nem láttam. Ételt-italt bőven adtak, nem úgy, mint a mi fösvény pinczemesterünk, ki ha kértem, alig adott innom. De azt is meg kell adni, hogy garázda népség. A templomban s a kolostorban úgy viselkedtek, mint a barmok. Egyszer intettem nekik, hogy legalább az Isten házában legyenek csendesebben. Az volt a következése, hogy jól nyakon ütöttek. No de hibájokat tüstént helyrehozták s megkínáltak borral.
A szent-galleni szerzetes ez elbeszéléséből látjuk, hogy a kóborló magyarok koránsem voltak oly vérengzők, kegyetlenkedők, a milyeneknek őket a külföldi krónikások gyülölségből festik; nem egy vonás emlékeztet népünkre, mely szilaj természete mellett engesztelődő s kedélyes is tud lenni.
S egyébképen is érdekes a szent-galleni szerzetes tudósítása. A toronyból lebukott vitézeket társaik megégetik; úgy látszik táborozás közben igy tettek halottaikkal, míg itthon lovastul, fegyverestül temették el őket. Az ősi költészet némi nyomait is föntartá számunkra Ekkehárd, irván, hogy lakmározás után „iszonyúan kiabálának isteneikhez.” Mit nem adnánk érte, ha a pogánykori vallásos költészetnek csak egyetlen verse maradt volna reánk! De legérdekesebb, mit tudósítónk a magyarok fegyverzetéről, harczmódjáról ír; említi nyillal teli tegzeiket, kopjáikat, hajító lándzsáikat és csákányaikat; kiemeli, mily gondosan kutatják át portyázóik az erdőket és rejtek-helyeket, nehogy meglepjék őket, mily hirtelen állanak csatarendbe az első vezényszóra; hogy világítják meg éjjeli útjokat s mily csendben vonulnak tovább, tudván, hogy a közelben ellenség van; hogy inti vigyázatra a megtámadott utócsapat az előhadat, hogy állítják körbe szekereiket és podgyászukat, éji őröket rendelvén melléjök.
Szt. Gallenből rabolva, gyujtogatva Konstancz felé húzódtak. A Fekete-erdő rengetegeiben hajókat építettek s a Rajnán átkeltek Elzászba, a hol Liutfrid gróf szembeszállt velök, de legyőzetett. Azután a Jura-hegységen át Burgundiára törtek, Besancont és környékét földulták, s a Saone és Rhône vidékét kalandozták be.
929-ben újból Burgundiát pusztitják, 932-ben pedig nagy hadjáratot intéznek nyugatra: elárasztják keleti Frankóniát, a sváb földet, majd Wormsnál átkelvén a Rajnán, Franciaországot dulják, a honnan Olaszországnak véve útjokat, visszatérnek.
A fegyverszünet idejét Henrik király ügyesen használta föl, hogy lejártával a magyaroknak sikeresen ellentállhasson; mert el volt készülve rá, hogy ujból megtámadják. A német hadsereg jobbára gyalogságból állott, a mely gyöngének bizonyult a magyar könnyű lovasság rohamával szemben. Henrik tehát mindenek előtt szaporítá lovasságát s azt folyvást gyakorlá. Azután várakat építtetett, védelmül a fenyegetett lakosságnak, támaszul a nyilt mezőn harczoló seregnek. Tapasztalásból tudta ugyanis, hogy a magyarok a várak vivásához nem értenek. E védelmi intézkedés más tekintetben is üdvös vala: kedvezett a városi élet kifejlődésének. Hogy seregét foglalkoztassa és mindinkább gyakorolja, Henrik az Elba mellékén lakó szláv törzsek, a heveldek és dalaminczek ellen hadat indított s őket leigázta. E hóditásával egyuttal országát biztosította kelet felől a magyarok ellen, a kik Szászországot rendesen a dalaminczek földjén át támadták meg, még pedig ezek szövetségében.
De nemcsak saját tartományát, Szászországot, hanem az egész német birodalmat óhajtotta biztositani a magyarok támadása ellenében. Németország N. Károly utódai alatt folytonos belviszálynak volt a szinhelye; a német törzsek szüntelen harczban állottak egymással, a pártoskodó fejedelmek nem ritkán maguk nyitottak utat az ellenségnek, melylyel szemben a király egyedül saját hatalmára s nem az egész németségére támaszkodhatott. Henrik erélyes, de a mellett igazságos kormányával e bajoknak véget vetett: megszüntette a pártoskodást, a fejedelmeket a királyi tekintély elismerésére birta s az egész német nemzetet egyesítette.
Ekképen fölkészülvén, mikor 932-ben, a fegyverszünet utolsó évében, a magyarok követei a szokásos adóért megjelentek, Henrik őket hidegen és üres kézzel visszautasította. A magyarok erre roppant hadat állitottak ki, melylyel Szászországot megtámadni készültek; előbb azonban felszólíták a dalaminczeket, hogy Henrik ellen velök szövetkezzenek. Ámde ezek nem akartak vagy nem mertek a hatalmas német királylyal kikötni s a magyar követeknek ajándék helyett kövér kutyát dobtak oda.
A magyarok úgy látszik biztosra vették a győzelmet, mert seregöket három részre oszták: egyik Itáliát, a másik Francziaországot és Burgundiát támadta meg, s csak a harmadik sereggel rontottak be Szászországba.
Közeledésök hirére Henrik általános fölkelést rendelt el, minek folytán óriási sereg gyült össze.
A magyar sereg, hogy Henriket erejének megosztására kényszerítse, két felé válva nyomult elő. Egyik hadosztály kisebb csapatokban Thüringiát pusztitá; ezeket Henrik csapatai egyenkint megtámadták és szétverték. A keleti hadosztály Szászországot kalandozta be s nagyobb része egy város – ugy látszik Merseburg – ostromával volt elfoglalva, a hol Henrik nővérét s annak kincseit remélé kézre keríthetni. A város már-már végromlásra is jutott, midőn Henrik hadaival fölmentésére érkezett.
Henrik készülődései a magyarok ellen. Widukind „Szász történetei” egyik lapjának facsimiléje.
(Eredetije a drezdai kir. könyvtárban.)
Henrik készülődései a magyarok ellen.
(Widukind szövegének olvasása és fordítása.)
Itaque
A
recentis victorie leticiam augebant nuptie re-
minapi győzelem örömét a királyi nászünnepély
gales, que eo tempore magnifica largitate cele-
növelé, melyet azon időben nagyszerü pompával ültek
brantur. Nam rex dedit filió suo ottoni conjogem
meg. Mert a király fiának Ottónak nőül adá
filiam ethmundi regis anglorum, sororem adalsta-
Ethmund angol király lányát, Adalstan nővérét,
ni, que genuit ei filium nomine ludolfum, virum
akitől Ludolf nevű fia született, egy hatalmas
magnum meritoque omnibus populis acrum, filiam quoque,
férfiú, kit valamennyi nép méltán szeretett, lánya is lett tőle,
nomine ludgardam, que nupserat conrado fran-
Ludgarda nevű, kit Konrád frank herczeg-
corum duci. Rex autem cum iam militem haberet
nek jegyzett el. A király pedig, miután már lovas csatában
equestri proelio probatum contra antiquos hostes, videlicet
kipróbált serege volt, elhatározta, hogy a régi ellenséggel, t. i. a
ungarios praesumpsit inire certamen, et convocato
magyarokkal viadalra kel, és összehíván
omni populo tali oratione est eos affatus: Olim ex omni
az egész népet, ily beszédet intézett hozzá: Mily nagy
parte confusum a quantis periculis imperium vestrum
veszélyektől szabadult meg birodalmatok, mely annak előtte minden részé-
modo sit liberum, vos ipsi melius nostis, qui civilibus
ben bomlott vala, azt ti legjobban tudjátok, kiket belső
discordiis et externis bellis totiens attriti labora-
viszálykodás és külső háborúk annyiszor lesujtot-
batis; at nunc propitia nobis summa divinitate,
tak; de most az istenség kegyelme,
nostro labore, vestra virtute pacatum collectumque cer-
a mi fáradozásunk s a ti vitézségtek folytán lecsöndesítve és egyesítve szemlé-
nitis, barbaros superatos el servituti subiectos.
litek, a barbárok le vannak győzve és szolgaságra vetve.
Quod superest, necesse habemus, ut contra communes hostes
Hátra van még, hogy közös ellenségünk,
avares pariter consurgamus. Vos huc usque filios
az avarok ellen egyesült erővel fegyverre keljünk. Eddigelé fiaitoktól
filiasque vestras expoliavi et erarium eorum replevi,
és leányaitoktól fosztottalak meg benneteket, és azok kincstárát töltöttem meg,
nunc templa templorumque ministros ut expoliem
most a templomokat s a templomok szolgáit kifosztani vagyok
cogor, absque nudis corporibus nulla nobis alia re-
kénytelen, miután a meztelen testünkön kívül semmi egyéb-
A magyarok erre rögtön abbanhagyták az ostromot és tűzjelekkel szerte kalandozó csapataikat összegyűjték. Másnap, 933. márczius 15-én, Henrik serege föltünt Merseburg közelében. A magyarok eléje vonultak s nemsokára megkezdődött a viadal. A németek „kyrie eleison!” a magyarok rémséges, „huj huj!” kiáltással rontottak egymásra. A magyarok nyílzáporát a német lovasság pajzsaival fölfogta, azután gyors rohamban, tömött sorokban nekik vágtatott, mielőtt nyilaikat másodszor kilőhették volna. A magyarokat a váratlan támadás megdöbbenté, csatarendjük fölbomlott, a közéjük rontott németekkel kézviadalra szálltak, de legyőzettek. Egykorúak állítása szerint 36,000-en estek el közülök; még több hullott el futás közben. E számok kétségkivül túlzottak; bizonyosnak látszik azonban, hogy a magyaroknak jelentékeny veszteségük volt. Az egész magyar tábor a győzők kezébe került s tömérdek fogoly nyerte vissza szabadságát.
A győztes Henrik, kit serege nyomban császárrá kiáltott ki, a győzelem örömére országszerte hálaadó ünnepet rendelt s a magyarokkal vívott csatát merseburgi palotájának mennyezetére lefesteté.
A pozsonyi csata.
Geiger J. P. rajza.
A győzelem emlékét a németek a Merseburg közelében levő Keuschbergen, a hol állítólag Henrik elsánczolt tábora volt, évről-évre most is megünneplik. A bucsú napján, közvetlenül a prédikáczió után, a pap egy régi krónikából felolvassa a „magyarok csatájáról” szóló tudósítást, igy tartván ébren a nagy esemény emlékét. A sánczokat, melyeket Henrik tábora körül emelt, a jelen század 40-es éveiben hányták szét; némi maradványaik azonban még fenállanak. Egy jókora követ is mutatnak, a melyen Henrik állt, mikor a csatát vezette. A hagyomány szerint Keuschberg nevét és eredetét is Henriknek köszönheti. Ugyanis Henrik a csata előtt táborából minden tisztátalant elüzött, azért nevezik a helységet Keuschbergnek (keusch = tiszta, szűz); a győzelem helyén pedig hálából kápolnát építtetett, mely későbben templommá bővülvén, egy új helységnek lett a középpontja.
Henrik életében nem háborgatták a magyarok Németországot. 934 tavaszán a keleti birodalomra csapnak; áttörnek a Balkán magaslatain, elözönlik Thrácziát és Konstantinápolyig száguldoznak. Románosz Lakapénosz császár Theofanész patricziust küldé ki, hogy a magyar had vezérével békét kössön s a foglyokat megváltsa. Theofanész ügyesen járt el megbizatásában; a békét csakugyan megkötötte, s a császár nem kimélte kincstárát, hogy a foglyokat a magyarok kezéből kiszabadítsa.
Henrik hirtelen halála után (935) Németország ismét belviszályok színhelyévé lőn. A csehek fölhasználván az alkalmat, lerázták a németek igáját; Eberhard a frankok herczege pedig bosszuból, a miért Ottó király, Henrik fia, pénzbirságra ítélte s pártfeleit megszégyeníté, a király megbuktatásán törte a fejét, mi végből összeesküvést szőtt ellene, a melybe Henrik herczeget, Ottó öcscsét is belevonta.
A magyarok értesülvén a németek viszálykodásáról, rögtön fegyverre kaptak. Bajorországon keresztül, melynek herczege, Arnulf, szintén függetlenségre vágyott s a magyarokkal folyton jó viszonyban állott, 936-ban a sváb és a keleti frank földre ütöttek, onnan szándékozván Szászországba rontani; Ottó király azonban a szász föld határáról elűzte s a Rajnán túl, Metz városáig üldözte őket.
Most Francziaországot pusztíták, a hol jóformán semminemű ellenállásra nem találtak. Elzász és Lotharingia húsz év alatt immár harmadizben látta őket; Lotharingiából a nyugati frank földet támadták meg, melynek királya, Tengerentúli Lajos, Laon városába zárkózva, tétlenül nézte országa pusztítását. Átkelvén a Szajnán, a Champagne sikságát szintén eláraszták a magyar hadak, majd a Loire vizén is átléptek s egész Aquitániáig és az Óczeánig száguldoztak.
937 nyarán Burgundián és Savoyán kersztül Felső-Olaszországba nyomultak, mely alkalommal egyes csapataik Dél-Itáliáig jutottak; feldulták Capua és Benevent vidékét s Nápolyon túl egész Nola városáig zsákmányoltak. Visszatértükben megsarczolták a monte-cassinói kolostort, a Szt. Benedek rend anyakolostorát, és roppant zsákmánynyal terhelve igyekeztek hazafelé, de az Abruzzok szorosaiban az olaszok bekeríték őket s nagy részöket levágták. A főhaderő azonban Felső-Olaszországon át kincsekkel megrakodva visszatért a merész hadjáratból, mely egy évnél hosszabb ideig tartott s melyben Német-, Franczia- és Olaszországot kalandozták be.
938-ban Németországban ismét viszályok támadtak; Eberhard herczeg, Arnulf fia és utóda, Ottó ellen pártot ütött. Ottó legyőzte őt és Eberhard nagybátyjára, Bertholdra ruházta a bajor herczegséget. Ugyanakkor a trónkövetelő Tankmár, Henrik király természetes fiának lázadását is elfojtá. Eberhard herczeg bosszúból Tankmárral, utóbb pedig Giselbert lotharingiai herczeggel szövetkezett Ottó megbuktatására.
A magyarok a kedvező alkalmat fölhasználva, 938-ban Bajorországon át Thüringiába s innen Szászországba törtek. A Bode partján ütöttek tábort s innen küldték szét csapataikat a tartomány pusztítására. Egy ily csapatjok a Wolfenbüttel táján fekvő Stedieraburg (Stetternburg) alá érkezett. Már sötétedett s mindannyian esőtől átázva, a hosszú úttól kimerülve valának. Nyomorult állapotukat látva, a vár őrsége bátorságot kap s hirtelen, nagy zajjal rájok támad. A magyarok sok lovat s nehány zászlót vesztettek és futásnak eredtek. Midőn a közel fekvő várak őrségei észrevették zavarodásukat, rájok rontottak, nagyobb részöket levágták s vezéröket egy mocsárba kergették, a hol elmerült.
Hasonlókép járt egy másik csapat, mely északi irányban nyomult volt elő. Ezt egy áruló szláv kalauz bokrokkal benőtt posványos vidékre csalta, a hol körülvétetvén, jobbára fökonczoltatott. E csapat vezérét fogva Ottó elé vitték, aki csak nagy váltságdíj mellett bocsátá őt szabadon. A Bode mellett táborozó csapat erre fölszedte sátrait és sietve haza takarodott.
Ez volt utolsó hadjáratuk, melyet Észak Németország ellen intéztek.
940-ben ismét Olaszországot támadták meg. Hugó király, Berengár utóda, tíz véka ezüst pénzzel engesztelte ki őket s arra bírta, hogy Abderrahman kordovai kalifa országára törjenek. Csakugyan ellátogattak Spanyolországba, de a tikkasztó nyári melegben több napon át kietlen pusztaságon haladván keresztül, fölhagytak kalandos vállalatukkal, nehogy kelepczébe kerüljenek. Bosszúból azután a Hugótól melléjük adott kalauzt, a kit árulónak tartottak, majdnem agyon verték.
943-ban a keleti birodalmat keresték föl. A császár nem mervén velök szembe szállani, ismét Theofanész patricziust küldé hozzájuk, hogy békére bírja őket. A békét meg is kötötték öt évre s annak biztosítására több előkelő férfiut kezesekül hagyának Görögországban.
E közben Ottó király véget vetett a németországi bonyodalmaknak s hatalmát mindinkább megszilárdítá; majd az Elba melléki szlávokat szorítá engedelmességre s a dánokat is hódolatra kényszeríté.
Ugy látszik kelet felé is törekedett terjeszkedni Ottó, hogy a magyarokat az Enns folyótól visszaszorítsa. Ez lehetett oka, hogy őseink 944-ben Bajorországba törtek. Ezúttal azonban nem kedvezett nekik a szerencse, mert Berthold herczeg a bajor és karantán hadakkal a Traum folyó mellett augusztus 11-ikén útjokat állta és fényes győzelmet aratott rajtok.
* * *
Őseink eddig leírt hadjárataiban a fejedelmek nem vettek részt. A külföldön kalandozó csapatok vezérei közt sem Árpád, sem Zsolt nem említtetnek. Zsoltról általában mitsem tudnak az egykorú kútfők, kivéve Konstantin császárt, s ő is csak annyit mond róla, hogy Árpád negyedik fia volt. Anonymus azonban még azt is tudja, hogy Zsolt kissé selypített, hogy „fehér bőrű, lágy, szőke hajú, közép termetű, harczias vezér volt, keménylelkű és uralkodásra vágyó, a mellett alattvalóihoz nyájas beszédű és kegyelmes, úgy hogy mind az előkelők, mind a vitézek nagyon szerették.” Ám e képhez a vonásokat a görög mondák hősei szolgáltatták s így hűségre nem igen tarthat igényt. Tudván azt, hogy Anonymusnak mennyire nem erénye az igazmondás, s hogy elbeszélésének nagy részét maga költötte, nem merjük hitelesül elfogadni azt sem, a mit az oroszoknak a nyugati határ mentén való megtelepítéséről, Zsoltnak a besenyőkkel való barátságáról, fiának Taksony-nak házasságáról (947–973?) – állítólag besenyő nőt vett volna feleségül – s a fejedelem lemondásáról elénk ad. Annál kevésbé hihetünk neki, mert Konstantin szerint Zsolt után nem is Taksony, hanem Vál, Árpád unokája, Jutotzász fi
AJÁNLOM AZ OLDALT
