„A” kezdőbetű III. Endre király 1291-iki oklevelén.

Az Árpád-ház kihaltával a nemzet nehéz kérdés előtt állott. Arról volt szó, ki legyen a király?

Károly Róbertnek, Martell Károly fiának, mint láttuk, már III. Endre életében volt némi pártja. A nemzet nagy többsége azonban a törvényes király köré csoportosult, annyival inkább, mert a trónkövetelőnek legfőbb támasza a pápa volt, a kitől az ország függetlenségét lehetett félteni. Ez volt oka, hogy III. Endre halála után sem akartak tudni a pápa jelöltjéről, csupán néhány főúrról, többi között Amadé nádorról s Ujlaki Ugrinról olvassuk, hogy Károly Róberthez csatlakoztak.

Az ország egyházi, világi főurainak s a nemeseknek többsége, a kiknek élén a hatalmas Csák Máté nádort, a Németujváriakat, Domonkos tárnokmestert, Demeter pozsonyi és zólyomi ispánt, valamint a püspöki kar legtöbb tagját és János kalocsai érseket találjuk, mást óhajtott királyul.

Bár közöttük egyik-másik főur, mint például Csák Máté s a Németujváriak, továbbá az Ákosok, Abák, Brebiriek stb. az ország jelentékeny részét mondhatni korlátlan hatalommal bírták, mégis közülök egyiknek sem jutott eszébe magát emeltetni a megüresedett királyi székbe, vagy az országtól elszakadni. Sokkal erősebb volt bennök a nemzeti összetartás érzete, hogysem ily merényletre vetemedhettek volna.

E párt, a melyet nemzeti párt-nak nevezhetünk szemben az Anjou-párt-tal, tisztelvén a kihalt királyi család emlékét, miután Károly Róbertet királyul elismerni nem akarta, az Árpádokkal rokon más fejedelmekre fordítá figyelmét, nevezetesen Ottó és István bajor herczegekre és Venczel cseh királyra.

Ottó és István herczegeknek anyjok: Erzsébet, IV. Béla királynak volt a leánya, Venczel anyja: Kunigunda pedig ugyane királynak unokája. Az előbbiek közelebbi rokonságban voltak az Árpádokkal, mint Venczel. Első sorban tehát ezeknek ajánlották fel a koronát, de minthogy nem fogadták el, – talán mert nem remélték megtarthatni, – az urak hosszas tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy Venczel királyt kínálják meg vele. Venczelt az Árpádokkal való rokonságon kívül az is ajánlotta, hogy jeles uralkodónak volt elismerve, s miután röviddel előbb Lengyelországot is megszerezte, mint két királyságnak uralkodója, tekintélyes hatalommal birt.

Az Árpád-család női ága:
II. Endre † 1235; IV. Béla † 1270; V. István † 1272; Kun László † 1290; Mária F. II. (Anjou) Károly nápolyi és szicziliai kir.; Martell Károly † 1395. N. Klemenczia Habsburgi Rudolf leánya; Károly Róbert; Anna F. Rasztiszláv halicsi herczeg; Kunigunda F. II. Otakár cseh kir.; II. Venczel; III. Venczel; Erzsébet F. Henrik bajor herczeg; Ottó; István; István (Utószülött) N. Morosini Tomasina; III. Endre † 1301 N. Fenena, Zemovit kujáviai hg. leánya; Ágnes III. Venczel jegyese, utóbb apácza

Venczel a hozzá érkezett magyar követeket nagy kitüntetéssel fogadta, de miután amúgy is súlyos gondjait nem akarta szaporítani, maga helyett hasonló nevű tizenkét éves fiát, III. Endre egyetlen árvájának jegyesét, ajánlá Magyarország királyául. Ajánlatát mindenféle ajándékokkal, pénzzel s ígéretekkel támogatta s így az urakat megnyerte.

Míg Venczellel folytak az alkudozások, azalatt Károly Róbert híveivel a Dráva mellékéről Esztergomba sietett s magát Gergely választott érsek által – bár nem a szent koronával – megkoronáztatta.

Nemsokára az urak az ifjú Venczelt atyjától Gődingben átvevén, Magyarországba hozták. Elvitték Esztergomba, a honnan Károlyt és párthíveit Németujvári Iván elűzte volt; majd Budára vitték, a melynek polgársága szintén hozzá csatlakozott. A budai polgárok nem annyira iránta való rokonszenvből tevék ezt, mint inkább daczból azért, hogy Gergely érsek egyházi átokkal sujtotta volna őket.

Budán az ifjú királyt fényes fogadtatásban részesíték. A kalocsai érsek, a püspökök és szerzetesek ünnepélyes körmenetben eléje mentek s harangzúgás meg énekszó mellett felkísérték a várba, Boldogasszony templomába, a hol vallásos szertartás között a főoltárra emelték s a népnek bemutatták.

A budai ünnepély után nemsokára következett a koronázás, a mely Székesfehérvárott János érsek s tíz püspök jelenlétében 1301. augusztus 27-én nagy pompával ment végbe.

A koronázás után az ifjú király, hogy magát még inkább megkedveltesse, cseh hangzású nevét a László névvel cserélte fel. Okleveleiben így is nevezi magát, de a történelemben mégis csak régi neve alatt szerepel.

Kunigunda királyné.
XIV. századi rajz. Az iglaui „Chronicon aulae regis”-ből. Másolta: Tull Ö.

Még inkább, mint nevének megváltozatásával, megnyerte az urakat bőkezűségével. Kivált Csák Mátét halmozta el kegyeivel, mert amint maga bevallja, a magyar nemesek közt leginkább ő sürgette megválasztását, ő bírta rá a választás elfogadására, ő vezette be az országba, ő készíté elő a koronázást s emelte annak fényét jelenlétével. Nádorává tette s a királyi várakat és birtokokat, nevezetesen Trencsény várát és megyéjét, Nyitra vármegyét és Bajmócz várát, bármi módon szerezte is azokat, örök időkre neki és örököseinek ajándékozta. Úgy látszik, Csák Máté e birtokokat erőszakkal keríté hatalmába azalatt az idő alatt, míg az ország király nélkül volt. Németujvári Ivánt is megjutalmazta, a miért átadta Esztergom várát.

Károly Róbert egyelőre az ország déli részébe szorult s a bélakúti apátságban, Pétervárad közelében várta ügyének jobbra fordulását.

Nem sokáig kellett várnia. Ugyanis VIII. Bonifáczius pápa, aki már III. Endre király életében pártjára kelt, értesülvén Endre király haláláról, 1301. május havában a bíboros testület legkiválóbb tagját: Miklós ostiai és velletrii püspököt Károly támogatására követül Magyarországba küldé.

A pápaság VIII. Bonifáczius idejében érte el hatalmának tetőpontját. A világi hatalommal folytatott hosszas küzdelmek alatt nemcsak függetlenítette magát tőle, hanem föléje is emelkedett. VIII. Bonifáczius pápa felsősége érzetében épen a Miklós püspökhöz intézett bullájában hirdeti, hogy a „római pápa Istentől valamennyi király s ország fölé van helyezve.” S Magyarország koronájával annál is inkább vélt rendelkezhetni, mert – úgymond – Szent-István a római egyháztól kapta azt, s mert országát minden jogaival s hatalmával viszont a római egyháznak ajánlotta fel.

II. Venczel cseh király.
XIV. századi rajz az iglani „Chronicon aulae regis-ből”. Tull Ö. rajza.

Megtudván, hogy Venczel királyt megkoronázták, követének nehány hónappal elutazása után ujabb utasítást küldött. Meghagyta neki, hogy János érseket, a ki Venczelt az esztergomi érsek és a szentszék nyilvános sérelmével megkoronázni merészelte, a szentszék előtt való megjelenésre kényszerítse. Szándékában volt ugyanis az érseket „esztelen tettéért” felelősségre vonni. Azonban mire ez az ujabb utasítás megérkezett, János érsek már nem élt.

Venczel cseh királyt is megdorgálta Bonifáczius pápa, a miért megengedte, hogy fiát magyar királylyá koronázzák. Figyelmezteté őt, engedelmeskedjék követének s tegye jóvá hibáját. De mivel Albert német és Szép Fülöp franczia királylyal amúgy is ellenséges viszonyban állott, nem akarván a cseh királyt is magára haragítani, nem vonta egészen kétségbe a magyar trónhoz való jogát, csupán arra utasítá, hogy ügyét az ő ítélete alá bocsássa, s e végből hozzá követeket küldjön.

Miklós Püspök Ausztrián keresztül 1301 őszén érkezett Budára, Venczel király székhelyére. Meghívására a püspökök nagy része is odagyűlt, s miután látta, hogy ezek jobbára Gergely érsek miatt idegenkednek Károlytól, azt tanácsolta a pápának, hogy helyébe más, kevésbbé ellenszenves férfiút nevezzen ki. A pápa ezt nem akarta tenni, sőt inkább megtiltván követének, hogy az esztergomi egyház ügyeibe avatkozzék, szigorúan meghagyá neki, hogy a vele ellenkező papokat fenyítse meg és küldje Rómába.

A megrémült püspökök közül egyik-másik csakugyan Károly pártjára állott. A budai polgárok közül is némelyek feléje kezdének hajolni, de minthogy a többség megmaradt Venczel király iránt való hűségében s ez okból ellenséges indulatot tanusított a pápai követ iránt, ez 1301 végén vagy a következő év elején titkon odahagyta Buda várát s Pozsonyba ment. A budai polgárokat azután azon ürügy alatt, hogy az ó-budai káptalannak ismételt figyelmeztetésére sem akarták a neki járó hajóvámot lefizetni, egyházi átokkal sujtá. Ámde a budaiak föl sem vették a rájok rótt egyházi büntetést. Petermann bíró és Tóth Márton esküdt vezérlete alatt elűzték plébánosaikat, a kik vonakodtak nyilvános isteni tiszteletet tartani, s azután más, készségesebb papokkal nemcsak föloldoztatták magokat az egyházi átok alól, hanem magára a pápára s az őt követő magyar főpapokra mondatták ki azt.

De csakhamar megkeserülték, hogy úgy ragaszkodtak Venczel királyhoz. Károly pártja ugyanis némileg megszaporodván s a pápa támogatása folytán vérszemet kapván, 1302 őszén elhatározta, hogy Budát megrohanja s az ott tartózkodó Venczelt kézre keríti.

A seregben, melyet Károly vezetett, Gergely esztergomi és István kalocsai érsekek, a zágrábi, pécsi, nyitrai s boszniai püspökök voltak dandáraikkal, továbbá Cseszneki Jakab fiaival, Rátóti Roland, Debreczeni Dózsa és Csák István, a Márk fia. Buda alá érkezvén, tüstént megtámadták a várost, de csak az alsó várost foglalhatták el. Miután felszólításukra a polgárok Venczelt nem akarták kiadni, sőt kijelenték, hogy tudni sem akarnak az olasz királyfiról, Károly emberei elkezdték dúlni a város környékét s különösen a budai szőlőhegyekben tettek nagy kárt. Az volt a czéljok, hogy a budai őrséget kicsalják a város falai közül. S ez czélt el is érték: a várbeliek kirohantak s a pusztítókkal véres harczba elegyedtek, a melyben Bethlen fia: Máté halálosan megsebesült, másik fia Mihály pedig foglyul esett és lefejeztetett. Mégis a várat nem sikerült a Károly-pártiaknak bevenniök, mert Németujvári Iván nagy sereggel Buda felé közeledett, minek hírére az ostromló had Székesfehérvárnak véve utját, elvonult. Hasonló harczok az ellenkirályok párthívei között napirenden voltak, nagy kárára az országnak és lakosainak.

E közben az idősebb Venczel király csakugyan elküldötte követeit Anagniba, a hol a pápa akkoriban tartózkodott. Levelében, amelyet a pápához intézett, azzal mentegeté magát, hogy fiát a magyar nemzet nagy többsége választotta meg királyul. A pápa válaszában hangsulyozta, hogy atyai indulattal viseltetik Venczel király és fia iránt, de mivel csak a nemzet választására hivatkozhatnak, ellenben Mária királyné s unokája: Károly Róbert örökség jogán tarthatnak igényt az országhoz, mind Venczelt és fiát, mind pedig Máriát és unokáját törvényszéke elé idézte, hogy hat hónap alatt előtte megjelenvén, jogaikat bővebben kifejtsék. Ugyanakkor Venczel királynak egyházi s világi büntetés terhe alatt megtiltá, hogy magát lengyel királynak nevezze s amaz országban királyi jogokat gyakoroljon, mert – úgymond – Lengyelország a szentszéket illeti.

Venczel magyar király.
XIV. századi rajz az iglani „Chronicon aulae regis”-ből. Tull Ö. rajza.

Venczel a pápa magatartásából előre láthatta, hogy a hozandó itélet rá nézve épenséggel nem lesz kedvező. Ennélfogva nem is küldött Anagniba követeket, hanem csak meghatalmazottakat, a kik a pápa előtt kijelenték, hogy uroknak esze ágában sincs Magyarország birtoka felett vele pörbe szállani.

A pápa e kijelentést gonosz makacsságnak vette s 1303. május 31-én Károly követeinek: István kalocsai érseknek, Mihály zágrábi, Tivadar győri, Benedek veszprémi püspököknek, továbbá több főesperesnek és prépostnak, valamint Venczel meghatalmazottjainak jelenlétében olyformán itélkezett, hogy miután Venczel csakis a nemzet választására hivatkozhatik, ezt pedig – Magyarország örökös királyság lévén – figyelembe venni nem lehet, ellenben Károly Róbert örökösödési joga kétségtelen, ennél fogva az ország Károlyt illeti.

Meghagyta tehát az ország egyházi s világi nagyjainak s az egész nemzetnek, hogy Károlyt egyházi átok terhe alatt királyul elismerjék s mint ilyent támogassák. Egyuttal fölmenté őket a Venczelnek tett hűségeskü alól, megtiltván nekik, hogy őt királyuknak nevezzék s megsegítsék. Albert római királyt is felszólítá, hogy legyen Károlynak segítségére Venczel ellenében.

Nemsokára ez után VIII. Bonifácz pápa meghalt bánatában azért, hogy Szép Fülöp franczia király Anagniban elfogatta, s őrizet alá tétette. Az elfogatása alkalmával támadt zavarban a mellette volt Gergely érsek is megöletett.

VIII. Bonifácz pápa szobra.
Anagniban, a székesegyház homlokzatán. Fényképről.

Bonifáczius pápának s Gergely érseknek halála Károly ügyére különös hatással nem volt, mert Bonifáczius helyébe XI. Benedek néven a Magyarországban járt Miklós püspök lépett, a ki szintén Károlyt pártolta s az esztergomi érseki székbe a Károly pártján lévő Mihály zágrábi püspököt emelte. Nagyobb hatással voltak a Bonifáczius részéről kibocsátott bullák, a melyeket a hazatért magyar főpapok országszerte kihirdetvén, Károly híveinek száma napról-napra gyarapodott. Mind többen pártoltak el Venczel királytól, annál is inkább, mert kicsapongásra való hajlamot vettek benne észre, s mert pénze fogytán lévén, az urak kapzsiságát többé ki nem elégítheté. Csák Máté, úgy látszik, szintén ez időben csapott át Károly Róberthez, s ugyancsak ekkor ismerték el Károlyt királyokul a dalmát városok is.

Az utóbbi körülmény különösen kedvező volt Károlyra nézve a Nápolylyal való összeköttetés miatt.

A pápa felszólításának Albert király készséggel tett eleget. A cseh király hatalmának gyarapodását birodalmának és családi birtokainak veszélyeztetése nélkül különben sem nézhette tétlenül. Aztán Károly anyja, mint tudjuk, Albert nővére volt, s így a rokoni szeretet is ösztönözte őt az ifjú támogatására. Kezéhez kapván tehát a pápa bulláját, azt elküldé Venczel királynak; egyuttal felszólítja őt, hogy Magyarországról, Lengyelországról, továbbá Krakkóról, Meissenről és Égerről mondjon le. Ez utóbbi területeket maga Albert zálogosította volt el Venczelnek ötvenezer márka ezüst fejében, amit a német királyválasztás alkalmával ráadott szavazatáért neki igért. Végül követelte, hogy az ujonnan fölfedezett kuttenbergi ezüst-bányákért nyolczvanezer márkát fizessen tizedváltság gyanánt.

E tulzó követeléseknek Venczel király nem volt hajlandó eleget tenni. A dolog tehát, miután Brandenburgi Hermann őrgrófnak, Albert vejének közvetítése eredménytelen maradt, kenyértörésre került a két király között. Mindketten szövetségesek után láttak. Albert király egyenesen a magyar urakat és Károly Róbertet szólítá fel, hogy hozzá csatlakozzanak, Venczel pedig Szép Fülöp franczia királylyal kötött szövetséget, és pedig nemcsak Albert, hanem a pápa ellen is.

Venczel király ezüst-pénze.
Veszerle „Érmészeti Táblái”-ról.

Mielőtt Venczel király Alberttel harczra kelt, 1304. junius havában jelentékeny sereggel Magyarországba indult, hogy fiát mindinkább fenyegetett trónján megszilárdítsa. Csák Máté akkoriban már Károly Róbert pártján volt. Azért a cseh király elkerülte Trencsényt, valamint az osztrákoktól megszállott Pozsonyt is, s úgy jött be az országba. Kakatnál, Esztergommal szemben, tábort ütött, majd átkelt a Dunán s megfutamítván Mihály érseket, feltörte a székesegyházat, elrabolta az ott talált kincseket, drága edényeket, ruhákat és megsemmisítette a királyok adományleveleit, melyekről a lefüggő arany-bullákat letépte.

Miután az esztergomi várat a Németujváriak gondjaira bízta, hadával Budára vonult. Számos világi úr s nehány főpap volt körülötte, a kikkel napokon át tanácskozott. De mivel a tanácskozások nem vezettek kielégítő eredményre, s Csehországból és Ausztriából rossz híreket kapott, elhatározta, hogy hadait haza vezeti, de fiát s a koronát is magával viszi.

Hogy az urak szándékának kivitelét meg ne hiusítsák, egy ünnepnap előestéjén ártatlan képpel azt az óhajtását fejezte ki az egyházfők előtt, hogy szeretné fiát királyi díszben s a koronázási szertartást látni.

Másnap csakugyan Boldogasszony templomában fényes isteni tiszteletet tartottak, s ez alkalommal az ott őrzött koronázási ékszereket és ruhákat ünnepélyes szertartások között az ifjú királyra adták. Ez alatt a városon kívül táborozó cseh vitézek észrevétlenül besompolyogtak a várkapunk, s midőn már vagy kétezren a templom előtti téren összegyülekeztek, Venczel nem várta be a szertartás végét, királyi díszbe öltözött fiával együtt odahagyta a templomot, paripára ült s a várpalotába nyargalt.

Egy ideig még tanácskozott az urakkal, majd összegyűjtvén hadait, átkelt a pesti partra, mintha a tiszai vidékre, a Károlyhoz állott kunok ellen készülne; voltaképen pedig Vácznak vette útját, s kivonult az országból. Ürügyül azt hozta fel, hogy az ország védelmére haza kell sietnie; igérte azonban, hogy mihelyt ellenségeivel elbánt, fiával együtt ismét visszatér.

Az urak közül többen kísérték őt, úgy szintén Werner budai bíró s nehányan a tekintélyesebb budai polgárok közül. Az ország határához érkezvén, Venczel egyszerre csak más hangon kezdett beszélni. Maga elé hivatta az urakat s a budai polgárokat, Németujvári Ivánt megbizta az ország kormányzásával, a sereg vezérletével s a várak védelmével, Wernert pedig társaival együtt, mint titokban Károlyhoz szítókat letartóztatta. Ekkor előlépett egy magyar főpap s a koronát meg a többi királyi jelvényeket visszakérte. De a cseh király kijelenté, hogy a koronának ott kell lennie, a hol az uralkodó van, azért azt is magával vitte Csehországba.

Venczel álnoksága s hadainak rakonczátlankodása felbőszíté a magyar urakat, s ez is befolyhatott arra, hogy Albert király szövetségre való felhívásának oly készséggel siettek eleget tenni. A szövetséget 1304. aug. 24-én Pozsonyban kötötték meg. Ez alkalommal megjelent Rudolf osztrák és stájer herczeg tartományai főbbjeivel, továbbá Károly Róbert számos magyar egyházi és világi főúrral. Az utóbbiak sorából azonban hiányoztak a Németujváriak, Csák Máté, valamint István nádor, az Ákosok nemzetségéből.

Rudolf osztrák herczeg.
Üvegfestmény a bécsi Maria-Stiegen-templomban. – Az „Osztrák-magyar-monarchia irásban és képben” czímű mű I. kötetéből.
A herczeg testét pánczél födi; fegyvere rövid tőr; sisakja, melyet pávatollak diszítenek, a nyakán lóg. Lent, a festmény balszögletében, Ausztria czímere: vörös mezőben széles fehér pólya.

A szövetséget az urak és Rudolf herczeg, továbbá Rudolf herczeg és Károly Róbert külön kötötték meg, eskü alatt kötelezvén magukat, hogy kölcsönösen egymás védelmére sietnek, ha erre felhivatnak. A szövetség főfeltételeül szabták volt: hogy a korona s a koronázási jelvények visszaszereztessenek, s hogy Károly Róbertnek átadassanak. A magyar urak azon kivül kikötötték, hogy hadaik bevett szokás szerint Szent-Mihály napjánál tovább nem táboroznak; a magyarok külön hadat alkotnak, s mivel nem zsoldért, hanem csupán zsákmányért szolgálnak, a szerzett zsákmánnyal szabadon rendelkezhetnek: eladhatják helyben vagy magukkal vihetik; a közösen szerzett zsákmányon igazságosan osztozkodnak; végre, hogy a pogány kunok isteni tiszteletöket zavartalanul végezhetik. Ez utóbbi pontból látszik, hogy a kunok a korábbi térítési kísérletek ellenére még mindig pogányok voltak. A szövetséget Pozsony, Bécs, Haimburg és Német-Ujhely városok is megerősítették. A Németujváriak, bár Venczelnek voltak a hívei, mégis fölajánlották segítségöket arra az esetre, ha a cseh király Magyarországot is megtámadná. A hatalmas Csák Máté egymaga szerződött Rudolffal, nyolcz ezernyi had kiállítására kötelezvén magát a csehek ellen.

A magyar és kun had, a melynek számát huszezerre teszik, hamar felkészülvén, átkelt a Morván s a Thayán, becsapott a cseh király területére s azt rabolva, pusztítva bekalandozá. Főleg a kunok tűntek ki kegyetlenségökkel: a megölt emberek fejeit lándzsáikra tűzték, s a foglyok tenyereit átlyukasztották s úgy fűzték őket rabszíjon a nyereghez, a gyermekek megcsonkított holttestét pedig a nyeregkápához kötötték. Néhány határvár elfoglalása után egyesültek Rudolf herczeg hadaival, majd Budweisnál a Délnémetország felől közeledő Albert király seregéhez csatlakoztak. Ámde akkor már elmult volt Szent-Mihály napja, minél fogva a kunok a szerzett zsákmánynyal haza kivánkoztak. Albert király hasztalan kérte őket, hogy maradjanak, hogy legalább a keresztény foglyokat bocsássák szabadon. A kötött szerződésre hivatkozva, egy éjjel valami két ezren közülök felszedték sátraikat s eltávoztak. Albert király Ortenburgi Meinhard grófot egy csapattal utánok küldé. Ez október 2-án Óvár táján utol is érte őket, s rajtok ütvén, részöket levágta, részöket pedig megfutamította s a zsákmányt tőlük elszedte.

E közben Albert, Károly Róbert, valamint Rudolf herczeg hadai benyomultak Csehországba. Ugyanakkor egy magyar hadosztály Amadé nádor vezérlete alatt Lokjetek Ulászlónak, az elűzött lengyel fejedelemnek ment segítségére. Elfoglalta Pelcziskát, Visliczét és Lelovot, mely erősségekben Lokjetek Ulászló megvetvén a lábát, utóbb a cseheket kiűzhette országából.

Venczel király nem ereszkedett nyilt csatába ellenségeivel, csupán a várak védelmére szorítkozott. Remélte ugyanis, hogy az időjárás s a takarmány hiánya előbb-utóbb visszatérésre kényszeríti őket.

Albert király mindenek előtt a gazdag kuttenbergi bányákat óhajtván elfoglalni, Kuttenberg városát október 18-án körülfogta s ostromolni kezdte. De a bányászok vitézül védelmezték a várost. Megmérgezték az alatta elfolyó patak vizét, minek folytán az ostromlók közül sokan elhullottak. A hideg is beköszöntött, az élelmezés pedig mind nagyobb nehézségekbe ütközött. Ottó bajor herczeg s más német fejedelmek is a visszavonulást tanácsolták, nehogy a csehek útjokat elvágják. Albert tehát abban hagyta az ostromot, s október végén seregét elvezette. Ugyanakkor a magyarok is hazatértek.

Venczel király helyzete csakhamar annyira javult, hogy Albert békeajánlatait visszautasíthatta. A német fejedelmek közül többen részére állottak: így Ottó bajor herczeg, a kit főleg az keserített el, hogy Albert király seregét kérése ellenére Bajorországon vezette át, alattvalóinak nem csekély kárára. Venczel Ottót, a kivel különben is rokoni viszonyban állott, seregének fővezérévé tette, és erősen készült a háború folytatására, azonban a következő év nyarán sorvadásban elhalt.

Fia aztán Albert királylyal békére lépett. A békét 1305. augusztus 18-án kötötték meg a következő feltételek mellett: Venczel lemond Éger vidékéről s megigéri, hogy a meisseni tartományt is, a melyet atyja, a neki nyujtott segítségért, a brandenburgi őrgrófoknak zálogosított volt el, szintén visszaszerzi. Viszont Albert szavát adja, hogy őt és szövetségeseit kegyeibe fogadja, s hogy sem Csehország, sem Lengyelország birtokában többé nem háborgatja. Valószínű, hogy Magyarországról is már ez alkalommal mondott le Venczel király, s a koronázási jelvények kiadását is megigérte, mert a békeokmányban már csak Cseh- és Lengyelország királyának nevezi magát.

Hogy Magyarország trónjára igényt támasztani nem volt szándékában, kitünteté azzal, hogy felbontván az Erzsébettel, III. Endre leányával történt eljegyzését, elvette Violát, Mesek tescheni herczeg leányát.

A magyar trónról házasságával egyidejűleg 1305. október 9-én mondott le forma szerint, még pedig Ottó bajor herczeg javára, a kinek a koronát s a koronázási jelvényeket is átadta.

* * *

Ottó főleg a Németujvári grófok, s Venczel más híveinek tanácsára fogadta el a neki felajánlott trónt.

Vállalkozása sem Albert királynak, sem Albert fiának: Rudolf herczegnek nem volt ínyére. Szövetséges viszonyban állván Csehországgal, más részről szomszédja lévén Ausztriának, két felől is veszélyessé válhatott az utóbbira nézve. Rudolf herczeg nem is késett követeket küldeni III. Venczel királyhoz, hogy őt Magyarországot és Ottót illető terveiről lebeszéljék. Ottó azonban a követeket távol tartotta Venczeltől, s megmutatván nekik a koronát s a koronázási jelvényeket, melyek égő gyertyák között oltáron feküdtek, értésökre adá, hogy immár elkéstek, s hogy urok ellenséges indulata ellenére is bejut Magyarországba.

Hogy ezt megakadályozza, Rudolf herczeg embereinek meghagyta, hogy a Morvaországból Magyarországba vezető utakat állják el. De Ottó Bécs városa bírájának, Perchtold mesternek segítségével kerülő utakon szerencsésen eljutott Enzersdorfig, majd átkelvén a Dunán, Fischamendig. A koronát kulacs alakú faedénybe zárva, a kardot s a királyi pálczát pedig tegezbe rejtve hozta magával, s hogy rá ne ismerjenek, kisérőivel együtt kalmár-ruhába öltözött. Fischamend táján, épen mikor már át akarták lépni a határt, megdöbbenve vették észre, hogy a szent korona elveszett. Tokja út közben levált a szíjról, melylyel a nyereg kápájához volt erősítve s lecsuszott. Nosza visszavágtattak mindjárt s ugyan megörültek, mikor a féltett kincset egy közeli pocsolyában megtalálták.

Azután Sopronba siettek, a hol Németujvári Iván fogadta őket. Sopronból az előkészületek megtétele után Budára, majd Székesfehérvárra vitték Ottót hívei, a hol 1305. deczember 6-án Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök fejére tették a koronát. A koronázási szertartás után a király visszatért Budára. Teljes díszben fején a koronával, vállán Szt. István palástjával, lovagolt itt végig az utczákon, nyilván azért, hogy magát törvényes királyul bemutassa.

Rudolf herczeg értesülvén Ottó bejöveteléről, kijátszásáért s a Károlylyal kötött szövetség ürügye alatt, a Lajta és Rábcza közötti vidéket, a Németujváriak birtokait pusztította. De a magyarok sem maradtak adósai: berontottak Ausztriába s azt dúlták.

Ottó bejövetele után az urak hamarjában nem tudták: mitévők legyenek? Végre abban állapodtak meg, hogy a dolgokat hagyják folyni a magok utján, s 1307 április 24-ig fegyverszünetet kötöttek.

Ottó király.
XVI. századi festmény a bécsi csász. udv. muzeumban.

Ez idő alatt Károly Róbert házasságra lépett Máriával, Kázmér tescheni herczeg leányával. Ottó követte a jó példát. Hogy László erdélyi vajdát a maga részére nyerje, jóakaróinak tanácsára elhatározta, hogy leányát nőül veszi. Ez a házassági terv Károly Róbert pártját nagyon aggasztotta, mert, ha sikerül, kétségkivül nagyon megnövelte volna Ottó hatalmát. A kalocsai érsek az egyház nevében tiltakozott is ellene s meghagyta Péter erdélyi püspöknek, a vajda testvérének, hogy bátyját közösítse ki s valamennyi megyéjét vesse egyházi tilalom alá. Ez kellemetlen megbízás volt, mely alól Péter püspök úgy bújt ki, hogy az ügyet – hivatkozva a magyar urak között fennálló fegyverszünetre – a szentszékhez felebbezte.

A főurak között létre jött fegyverszünet nem akadályozta meg Tamás esztergomi érseket, az Anjou-párt legbuzgóbb emberét abban, hogy az ellenpártiak ellen támadólag ne lépjen föl. Már 1305. augusztus 2-án Székesfehérvárott a szószékről Henrik bán fiait: Ivánt és Henriket, mint hűtleneket és lázadókat, mint Károly királylyal nyilván ellenkezőket, az egyházból kiközösítette és birtokaikat interdictum alá vetette. Most elérkezettnek látta az időt arra, hogy fegyveres erővel lépjen fel ellenök.

Szövetkezve Károly-párti főpapokkal s főurakkal, Esztergom várát bekerítette, s véres harcz után bevette.

A kivívott siker Tamás érseket fölbátorítá, hogy folytassa a megkezdett támadást. Tartományi zsinatot hítt össze a Komárom-megyei Udvardra, amelyen az összegyült főpapok az egyházi fegyelem érdekében hozott üdvös rendszabályok mellett, főleg Károly Róbert ügyét igyekeztek előmozdítani. E czélból negyven napi búcsút hirdettek mindazoknak, akik az engedetlen budai papokat s más néplázítókat és rendbontókat kézre kerítik; a lázadókat, Károly király hűteleneit és jogfosztóit pedig azzal fenyegették, hogy keresztes háború fog hirdettetni ellenök s egyházi tilalom alá fognak vettetni.

Esztergom ostroma idején Ottó király elhagyta volt Budát, melynek falai között, úgy látszik, nem érezte magát biztonságban. Elment a Tiszán-túli vidékre, majd Erdélybe, szándéka lévén menyasszonyát meglátogatni. A szászok hódolattal fogadták, de midőn László vajdához, leendő apósához érkezett, ez letartóztatta s egyik várában (Déván?) elzáratta. Mi bírta rá a vajdát ez ellenséges fellépésre? határozottan nem tudjuk. Valószinüleg az egyházi büntetéstől való félelmében határozta el, hogy elejti a leányával való házasság tervét. A király elfogásával befolyásának, hatalmának emelése lehetett a czélja, annál is inkább, mert Ottóval együtt a korona is kezébe került. Hogy mily kevés tekintélye volt Ottó királynak s mily csekély lehetett híveinek száma, leginkább mutatja az a körülmény, hogy érdekében ugyszólván alig lépett fel valaki. Csupán az erdélyi szászok keltek fegyverre, hogy megbosszulják a királyon ejtett gyalázatot. Minthogy elfogásában főleg Péter püspöknek s a gyulafehérvári káptalannak lehetett részök, a szászok 1308. február 19-én megtámadták a gyulafehérvári székesegyházat, s az ott lévő papokat bántalmazták.

A fogoly király szabadságát csak hónapok mulva nyerhette vissza. László vajda kiszolgáltatta őt Vörös-Oroszország fejedelmének, a ki azonban szabadon bocsátá. Ő azután Poroszországon és Szilézián át iparkodott haza Bajorországba, s bár 1312-ben bekövetkezett haláláig a magyar királyi czímet viselte, semmiféle kisérletet nem tett, hogy elvesztett trónját, melyre különben is érdemtelennek mutatta magát, visszaszerezze.

Mialatt Ottó király László vajda fogságában volt, Károly Róbert pártjának sikerült Budát is visszafoglalnia. Ugyanis Werner László biró, az ifjú Venczel királynak 1306. augusztus 4-én történt meggyilkolása után visszanyervén szabadságát, barátaival, közöttük Csák Jánossal szövetkezett, 1307. junius 1-én éjnek idején titkon belopódzott a várba, s azt elfoglalta. A város birája, Petermann, nagynehezen menekülhetett, de az Ottó-párti polgárok nagy része foglyul esett. Werner kegyetlenül bosszulta meg magát ellenfelein. Tóth Márton és Hermann Márk nevű esküdteket lófarkhoz kötözvén, végig hurczoltatta a város utczáin, holttestöket megégette, vagyonukat pedig elfoglalta. A papok, a kik a pápával s annak követével daczolni merészeltek, szintén sulyosan lakoltak bünökért. Werner egytől-egyig bilincsre verve kiszolgáltatta őket Tamás érseknek, a ki a szerencsétleneket börtönbe vetette és ott tartotta, mig el nem pusztultak.

Esztergomon és Budán kivül Szepes vára is Károly kezére került. Maga a király vette vissza Venczel csehjeitől.

Ottó király ezüst-pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapjának körirata: OTTONIS REG(is); azaz: Ottó királyé.

2.Károly róbert magán-uralkodása (1308-1342)