Midőn István magát megkoronáztatá, még csak kezdetén állott a nagy feladatnak, melyet magának kitűzött volt.

A keresztény vallás behozatala s a királyság meglapítása mindenek előtt az ország egyházi és politikai szervezését tették szükségessé.

A mi az első illeti, emlitettük, hogy István tizenkét egyházmegyét tervezett. Tulajdonképen azonban csak tizet alapított. Neki köszönik keletkezésüket az esztergomi, a győri, a veszprémi, a pécsi, a kalocsai, a váczi, az egri, a bihari vagy nagyváradi, az erdélyi s a marosvári vagy csanádi egyházmegyék.

Első volt az esztergomi, melynek élére prímást állított. Magyarország e legfőbb egyházi méltóságát Sebestyén viselte először, a szentmárton-hegyi kolostor egyik jámbor szerzetese, a kit István szent életeért különösen megkedvelt. A király általában azon volt, hogy alkalmas férfiakat tegyen püspökökké. Ilyen volt Aschrich vagy Anasztáz, Kalocsa első püspöke, a ki Szent Adalbertet Lengyelországba követé s ott kolostort is alapított; Majd Magyarországba jövén, tanítványaival a Mecsek-hegy alján, Pécsváradon épített kolostort, melynek első apátja lőn; őt küldé István követségbe a pápához, mely küldetésében – mint láttuk – nagy sikerrel járt el. Kiváló férfiu volt Bonipert is, Pécs első püspöke, kit chartresi Fulbert, korának egyik legkiválóbb tudósa, tanult és példás erkölcsű embernek nevez. A Szent Istvántól kinevezett püspökök közül azonban a legkülönb volt Szent Gellért, a kit István a csanádi egyházmegye élére állított.

Szent Gellért velenczei előkelő családból, a Sagredók családjából származott. Öt éves korában nagy betegségbe esvén, szülei védszentjének, György vértanúnak (eredetileg Györgynek hívták Gellértet) ajánlák föl. El is vitték Szent György kolostorába, hogy ott egészségét visszanyerje. Csakugyan fölgyógyult és szerzetes ruhába öltözött. Öt évet töltött már a kolostor iskolájában, a hol tanulótársait messze fölülmulta, midőn atyját elveszté. Végkép lemondott tehát a világi életről és szerzetesi fogadalmat tett. Szerzetes-társai alázatosságáért, feddhetetlen életeért annyira megszerették, hogy néhány év mulva perjellé választották. Igy maradt a kolostorban, elmélyedve tanulmányaiba, mígnem apátja Bolognába az egyetemre küldé, hogy a tudományokban még inkább kiképezze magát. Visszatérvén az apát halála után őt emelték az apáti székbe. Már néhány éve viselte az apáti tisztet, midőn vágy szállotta meg, hogy a szentföldre zarándokoljon. Lemondott tehát az apátságról s egy zárai kereskedő hajóján a szent földre indult. Ámde a tengeren vihar érte utól, mely hajóját a dalmát partokra vetette ki. Egy közeli kolostorba ment tehát, hogy ott a vihar lecsillapodását bevárja. Véletlenül itt találta egykori jóbarátját Rasinát, a szent-mártoni apátot, a ki mindenképen lebeszélni törekedett őt szándékáról. „Ime elmégysz Jeruzsálembe – így szólt hozzá – hogy az igét a szaraczénoknak s a zsidóknak hirdessed. Hogyan fogadnak majd azok, a kik az apostolokat sem fogadták? Ha pedig a tengeren hajótörés talál érni, tudományoddal együtt a tengerbe veszesz; mert nem vagy Jónás próféta, hogy a czethal gyomrában három nap maradhass.” Azért azt tanácsolá neki, hogy a szent apostolok példáját követve, térítse a hitetlenek lelkeit, s szabadítsa ki őket az ördög hatalmából. A lelkeknek az Úr számára való megnyerésére pedig a világon alkalmasabb hely nincs, mint Magyarország. Gellért engedett barátja rábeszélésének, s vele Zárába, majd Horvátországon keresztül Magyarországba utazott. Végre megérkeztek Pécsre, a hol néhány napig Maurus püspöknél mulatának. Ép akkor jött oda látogatóba Anasztáziusz (Aschrich) a pécsváradi apát is, a ki látván Gellért ékesszólását és tudományát, magával vitte Pécsváradra. Közeledvén Nagy Boldogasszony ünnepe (augusztus 15.), melyet Szent István király Fehérvárott szokott tölteni, a püspökök és apátok mind oda gyülekezének. Közöttük volt Maurusz püspök és Anasztáziusz apát, akik Gellértet is magukkal vitték, hogy őt Szent István királynak bemutassák. A püspök kapva az alkalmas pillanaton, üdvözlé a királyt, a ki midőn Gellértet meglátta, halkan kérdé a püspöktől: „Honnan jön ez hozzánk? Mert úgy tetszik nekem, hogy istenfélő ember.” A püspök válaszolá: „Velencze városából érkezett és Jeruzsálembe akar menni; csakugyan derék pap!” A király erre meghagyta Maurusz püspöknek, hogy tartóztassák Gellértet, mert püspökséget szánt neki. Másnap magához hivatta a király s maga is lebeszélte szándékáról: „Jó ember – így szólt hozzá – hagyj föl szándékoddal s maradj velünk! Hirdesd inkább az igét az én népemnek; erősítsd a hívőket s térítsd a hitetleneket, öntözd az ujdon ültetvényt. Ime hatalmat adok neked, hogy országomban az igét hirdesd, s kalauzokat adok melléd, a kik éjjel-nappal szolgáljanak neked. Te csak a szádat nyisd meg s hintsd a nép szivébe az élet magvát. Ne akarj Jeruzsálembe menni, mert nem is eresztelek el!” Az ünnepi szent beszédet tolmács segítségével Gellért mondá; ékesszólásán a király s mind az egész nép elálmélkodék. Ünnep elmultával a király Gellértet magánál tartá; a királyi palota szomszédságában adott neki szállást, s fiának Imre herczegnek nevelését bízta reá. Befejezvén a királyi herczeg nevelését, Gellért a Bakony rengetegébe vonult s ott hét esztendeig maga építette kis kunyhóban remete-módra élt, böjtölve, imádkozva és szent könyveket írva. Remeteségének hetedik évében végre a király magához hivatá, s az újonnan alapított marosvári (csanádi) püspökséget ruházta reá.

A püspökségeket István gazdagon ellátta földbirtokkal, udvartelepekkel, szolgáló néppel s más jövedelmekkel. Kolostorokat is alapított a buzgó király, „a maga és családja lelki üdvösségére s az ország megmaradására.” A legrégibb volt a kolostorok közül a szent-mártoni, melynek alapját István még Koppány legyőzése előtt vetette meg. Szent Benedek fiai népesíték meg s azok bírják ma is. Az apátság részére kiállított kiváltság-levél napjainkig fönmaradt s a király vallásos buzgalmát és bőkezűségét egyaránt hirdeti. A Benedek-rendű szerzetesek idejöket nem pusztán ájtatoskodással tölték; az égre függeszték szemeiket, de a földi dolgokról sem feledkeztek meg. Nemcsak a lelkiekben, az anyagiakban is tanítói valának híveiknek. Hirdették az evangeliomot, tanítottak a kolostor iskolájában, a mellett mezei munkával is foglalkoztak. A keresztény vallásnak s a műveltségnek voltak ők apostolai s a nemzet nagy hálával tartozik nekik.

A pannonhalmi apátság kiváltságlevele.
Eredeti fényképi fölvétel után.

A szent-mártonhegyi apátságon kívül Pécsváradon, Szalaváron, Bakonybélben s a Zoborhegyén (Nyitra mellett) Szent István szintén alapított apátságokat, ugyancsak a Benedek-rendü szerzetesek számára. S mint a püspökségeket, úgy az apátságokat is gazdag adományokkal látta el. A pécsváradi kolostornak például 41 falut adományozott, melyekben 1107 család lakott. E falvak közül egyik-másik ma is létezik még. A falvak lakosainak a kolostor számára lóval, szekérrel kellett dolgozniok. Némelyek művelték a barátok szőllejét, mások földjüket szántották, ismét mások halásztak számokra, vagy nyájaikat őrizték. Voltak mesteremberek (kovács, kádár, ács, sütő, szakács, fazekas, tímár, ötvös és kerékgyártó) is közöttük, sőt bányászok is, kik a mecsekhegyi vasbányákból vasat ástak a kolostor számára. Némelyeknek belső szolgálatot kellett tenniök: harangozniok, a kolostor vendégeit kiszolgálniok, a betegeket ápolniok, a fürdésnél segédkezniök stb.

Pannonhalma.
Orell Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.

A királynak gondja volt, hogy a püspökök és apátok székhelyein templomok épüljenek. Székesfehérvárott ő maga, Veszprémben pedig Gizella királyné építtetett templomot. Fehérvárt székhelyévé tevé s a templom, melyet Nagyasszony tiszteletére építtetni kezdett, csakugyan méltó volt e helyhez. Régi bazilika-stilben, várszerűen épült, négy sarkán egy-egy toronynyal. Belsejét mindenki csodálta, a ki csak látta. A falakat gyönyörű faragványok díszíték, a padozat márványlapokkal volt kirakva; az oltárokon aranyból vert s drágakövekkel díszített képek, kelyhek; kristályból, onyxból, aranyból és ezüstből készült edények, a sekrestyében díszesebbnél díszesebb egyházi ruhák valának.

Szt. István ereklyetartó mellszobra (hermája).
A hermát, mely Szt. István koponyájának egy darabját rejti magában, a zágrábi székesegyházban őrzik. Már a XVI. század elején említik Szt. Istvánnak arany- és drágakőből tündöklő fejét vagyis ereklyetartó mellszobrát, mely a zágrábi székesegyház oltárán állott. A régi ereklyetartó 1549-ben elenyészvén, 1635-ben Barberini Ferencz biboros Rómában az itt látható ezüst mellszoborba foglaltatta a szent király fejereklyéjét. A szobor feje ezüstből, többi része aranyozott rézből készült és drágakövekkel van diszitve.
Ipolyi A.: „A magyar ereklyék” czimű művéből.

Gondja volt a királynak, hogy faluhelyen is épüljenek templomok. Elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egyet s lelkészét lássa el két szolgával, két telekkel, lóval, csikóval, hat ökörrel, két tehénnel és harmincz darab aprómarhával. Miseruháról a király, az egyházi könyvekről pedig a püspök gondoskodott. A falusi templomok azonban csak az első szükségnek feleltek meg s jobbára fából voltak építve.

A templomba járást szigorúan megkövetelte István király. Vasár- és ünnepnapon mindenkinek el kellett mennie az isteni tiszteletre; csak az maradhatott otthon, ki a háztüzet őrizte. Mise alatt tiltva volt a suttogás és fecsegés; a ki a tilalom ellen vétett, azt ha tekintélyesebb, éltesebb ember volt, kiutasították a templomból; ha pedig gyermek vagy közember volt, nyilvánosan, szégyenszemre kikötötték a templom pitvarában, a hol levágták a haját és megkorbácsolták őt.

Általában szigorúan megkívánta alattvalóitól, hogy az egyház parancsai szerint éljenek.

A vasár- és ünnepnapot mindenkinek meg kellett ülnie. A ki e napokon ökörrel vagy lóval dolgozott, attól elvették; ha szerszámmal dolgozott valaki, elvesztette azt is, azon felül ruháját, ha csak verést nem állott ki érette.

A bőjt megtartását is szigorúan meghagyta István király. A ki bőjti napon húst evett, azt bezárták s egy álló hétig böjtöltették.

Ha valaki halálos ágyán megátalkodottságból nem hivatott papot, hogy bűneit meggyónja, azt egyházi szertartás nélkül temették el. Ha hozzátartozói hibájából történt e mulasztás, akkor keresztény módra temették ugyan el, de a mulasztás okozóit bőjtölésre kényszeríték.

A ki a keresztény vallás tanaihoz általában nem akart alkalmazkodni, azt a püspöknek adták át egyházi fenyítés végett. Ha ellene szegült a büntetésnek, ismételten elitélték, míg heted-ízben végre a király itéletére bízták.

A politikai szervezet, melyet István országának adott, szintén uj alapon nyugodott: nem a törzseken és nemzetségeken, melyekre a nép oszlott, hanem a földön, a melyet megszállva tartott. E tekintetben István germán fölfogásból indult ki. Intézkedéseiben, törvényeiben általában szemmel látható a német hatás, s maga mondja, hogy a régibb és ujabb császárokat követi.

Szent István pecsétje.
Szent István egyetlen fönmaradt pecsétje a pannonhalmi apátság részére kiadott kiváltságlevélen. Az oklevél hátán, egy pergamenszalagra van erősítve, amely viszont az oklevél pergamenjéből hasított kis szalagon van áttűzve. A pecséten még kivehető a király alakja, amint görögös palástban, egyszerű, lábzsámolylyal ellátott trónon ül, baljában a világtekét, jobbjában lándzsát (?) tartva. A pecsét köriratából immár csak két szót betüzhetünk ki. E két szó: VNGABRORVM REX, azaz: a magyarok királya. A pecsét átmérője 8,3 cm, vstagsága 1,5 cm., súlya igen nagy. Rajzunk a Fehér Ipoly pannonhalmi főapát úr ő Méltósága engedélyével az eredetiről fölvett fénykép nyomán készült, s a pecsétet valamivel kisebb alakban mutatja.
(Az eredetiről készült fényképről. Rajzolta Tull Ödön.)

Német királyok módjára eleitől fogva az egész ország földjét a magáénak tekinté. Mindazáltal megengedte, hogy kiki szabadon rendelkezhessék azzal, a mivel épen bír. Ily módon a törzsek s a nemzetségek vagyona magánvagyonná lett. Az ország területéből a mi nem volt magánosok kezében, azt királyi birtokul a maga számára követelé. S birtoka nemcsak földből, hanem a rajta élő rabszolgákból és szabad emberekből, vitézekből állott, kiket fegyveres vagy egyéb szolgálatra kötelezett, viszonzásul a nekik átengedett föld használatáért.

A királyi birtokok kezelése s általában a kormányzás czéljából, István az országot a frank grófságok mintájára kisebb kerületekre osztotta föl, melyeket latinul comitatus-nak (annyi, mint grófság) magyarul megyé-nek neveztek el. E szó a szláv mesgyá-ból keletkezett, mely eredetileg határt jelentett.

A megyék élére u. n. ispánok-at (comes) állított, a kiknek hatásköre sokban hasonlított a frank grófok hatásköréhez. Az utóbbiak a gondjaikra bízott terület haderejét vezették, elől ültek a törvényszéken s a kormányzatnak minden teendőjét végezték. Az ispánok a megye központját képező várból intézték az alájuk rendelt terület ügyeit. A királyi birtok jövedelmének egy részét élvezték, a többit a királynak kellett beszolgáltatniok. Tisztökben a vitézek támogatták, kiket a király melléjök adott. Az ispánoknak a keresztény vallás terjesztésében is volt részök. A népet ők vezették keresztvízre, nekik kellett ügyelniök arra, hogy a vasárnapot mindenki megszentelje s templomba menjen. Ők gyakorolták a végrehajtó hatalmat is s ebben kiküldötteik a prisztaldusok (poroszlók), s mint a kiszabott büntetések végrehajtói: a praecók (bakók) voltak segítségükre. Háború idején a megyei hadat vezérelték. Békében bíráskodtak a király vitézei fölött, de hatalmuk nem terjedt ki a megye területén lakó szabad emberekre, mert azok nem az ispánhoz, hanem a régi nemzetségi bírákhoz, vagy magához a királyhoz fordultak igazságért. Saját udvari népe fölött a nádor, a királyi udvar (nadvorny-ispán) ispánja ítélt; e tisztségben szintén frank-német mintára, Nagy Károly palota-grófjára (Pfalzgraf) ismerünk.

Hány vármegyére osztá föl István király az országot, biztosan nem tudjuk. A XII–XIII. században hetvenkét vármegye volt; ezek közül negyvenöt keletkezhetett István korában, bár erre nézve határozott adatunk nincsen.

Pauler Gyula történettudósunk szerint a 45 legrégibb magyar vármegye: Esztergom, Visegrád, Komárom, Hont, Bars, Nyitra, Trencsén, Pozsony, Mosony, Sopron, Győr, Veszprém, Krakó (Karakó), Vas, Zala, Somogy, Pozsega, Valkó, Baranya, Tolna, Bodrog, Bács, Kevi, Csanád, Csongrád, Békés, Zaránd, Arad, Fehér (Erdélyben), Torda, Kolos, Doboka, Bihar, Szolnok, Szabolcs, Szatmár, Borsova, Ung, Zemplén, Borsod, Abauj, Gömör, Nógrád, Pest és Fehér.

A mi a társadalmi osztályokat illeti, Szent István törvényeiben mindenekelőtt szabadok-kal és nem szabadok-kal találkozunk. A szabadok földdel bírnak, melyről tetszésök szerint rendelkezhetnek. A nem szabadok urok akaratától függnek s részint jobbágyok, kik a nekik átengedett föld használatáért bizonyos szolgálatokra vannak kötelezve, részint rabszolgák. A nem szabadok osztálya jobbára a meghódított szláv lakosokból, vagy a kóborló hadjáratokon szerzett foglyokból állott. István nem adta vissza szabadságukat, de fölszabadításukat elősegíté.

Saját rabszolgáit földbirtokkal látta el s a megyei ispánok alá rendelte, vagy udvarában tartotta. Mindkét esetben bizonyos szolgálatokat kellett teljesíteniök. A királyi udvar szolgálatára rendelt rabszolgákból keletkeztek idővel a királyi udvarnokok. A szabadok s a szolgák osztályai Szent István törvényeiben szigorúan el vannak választva egymástól.

Az éles ellentét, mely kezdetben a szabadok és nem szabadok között fönállott, idővel mindinkább csökkent. Már István törvényeiben találkozunk oly társadalmi osztálylyal, mely mintegy közbül áll a szabadok és szolgák között; ez a vitézeké (milites), kik között a király vitézei (servientes regales) első helyet foglalnak el. Az utóbbiak a király parancsa alatt harczoltak s jutalmul földbirtokot nyertek. Idővel ezekből lettek a nemesek, valamint a nagy földbirtokkal rendelkező vagy magas tisztséget viselő szabadokból. Később fontos középosztály a várjobbágyoké (jobagiones castri), kik személyükre nézve szabadok, de a várhoz tartozó s nekik használatra átadott földekért a vár védelmére, s általában hadi szolgálatokra valának kötelezve.

Különös osztályt képeztek az idegenek vagy vendégek (hospites), kiket István nagy számmal törekedett az országba hozni, főleg Német- és Olaszországból. Ezek részint lovagok, részint földmívelők, kereskedők és iparosok, kik vagy a király, vagy valamely világi vagy egyházi főember birtokán telepedtek meg.

Kiváló helyet foglal el Szent István törvényeiben a papság. Teljes függetlenséget élvez, hogy akadály nélkül élhessen szent hivatásának. Jövedelme a tizedből állott. István a papokat kivette a világi bírák hatalma alól, sőt a világi hatóságot a papság támogatására utasítá. Csak feddhetetlen jellemű, családos keresztény ember léphetett föl vádlóul vagy tanúul pap ellenében.

Szigorú törvények biztosíták az ország nyugalmát. Mindjárt azután, hogy megkoronázták, István maga köré gyűjté az egyházi és világi főembereket s velök tanácskozott, hogy irányt szabjon a magyar nemzetnek, mikép éljen békében és tisztességgel és a vallási törvény mellé világi törvényt is állítson, mely megszabja minden bűnnek a büntetését. Úgy látszik, a magyar nép akkoriban különösen hajlott a verekedésre, mert ezt sújtja a király törvényeiben a legszigorúbban. A ki csak kardot ránt valakire, halál fia. Hasonló büntetés érte az ispánt, a ki valakinek a házára tör, hogy őt megölje, vagy javaitól megfoszsza. Ha ily erőszakoskodót a ház ura jogos önvédelemben megölt, nem érte semmiféle büntetés. A gyilkosságot, emberölést nem büntették halállal. A gyilkosnak vérdíjat kellett fizetnie, mely az áldozat s a gyilkos társadalmi állása szerint különböző volt. Igy pl. a ki szándékosan ölt meg valakit, az fizetett 110 arany pensát (innen a magyar pénz szó), a mi alatt 30 ezüst denárt értettek, épúgy mint Bajorországban, melynek pénzlábát fogadta el István király. A vérdíjból, a mely ma körülbelül 300 frtnak felelne meg, ötven pénz a királyt, ötven a meggyilkolt rokonait, tíz pedig a közbenjáró bírót illette. A gyilkos azonfelül bőjtölni, vezekelni is tartozott. Véletlen emberölésért tizenkét aranypénz volt a vérdíj. Ha valamely ispán megölte a feleségét, ötven tinót fizetett az áldozat rokonainak, ami ötven arany pénznek felelt meg; a vitéz tíz tinóval, a szegény ember öt tinóval váltotta meg magát ily esetben. Ha valaki másnak a rabszolgáját ölte meg, meg kellett térítenie a rabszolga urának a szenvedett kárt s vezekelnie kellett.

A gyujtogató köteles volt a felgyujtott épületet helyre állítani, az elégett ingóságot pótolni s azonfelül tizenhat tinót fizetni. Az esküszegőt is szigorúan bünteté István király; levágatta a kezét, ha tekintélyes ember volt, hacsak ötven tinóval meg nem váltá; a közember tizenkét tinót fizetett váltságdíjul.

Szent István törvényei, a mint egyrészt megóvták a szabad embert, nehogy valamely hatalmasabb rabszolgájává tehesse, úgy másrészt szigorúan sujták az olyant, a ki rableánynyal fajtalankodott, vagy ilyent el akart venni. A fajtalankodót első ízben megverték; másodízben ismét megverték és megnyírták; harmadízben szolgaságra kárhoztatták, ha csak a rableányt meg nem váltá. Ha pedig a rableánynyal házasságra lépett, maga is elveszté szabadságát.

A rabszolgákról egyéb törvények is intézkednek. Felszabadításukat Szent István törvényei nem ellenzik, de kemény büntetéssel sujtják azt, ki a rabszolgát ura tudta nélkül akarja felszabadítani vagy szökését elősegíti. A rabszolga sem ura, sem asszonya ellen, semmiféle ügyben nem tanuskodhatott.

Méltányosabbak s a kereszténység szellemének inkább megfelelők a nőkre, továbbá az árvákra s az özvegyekre vonatkozó intézkedések. Ha valaki leányt elrabolt, nemcsak vissza kellett őt adnia szüleinek, hanem öt-tíz tinót is kellett fizetnie s ezt akkor is, ha a leány szülei megbékültek. A tolvajnőt férje két ízben kiválthatta, de harmadízben eladták. Ha a férj elhagyta feleségét, ez ismét férjhez mehetett, míg a férj csak a püspök engedelmével léphetett új házasságra. Az özvegy maradhatott gyermekeivel vagy férjhez mehetett, de utóbbi esetben az árvák vagyonából semmit sem vihetett magával. A gyermektelen özvegy férje vagyonát élvezte; halála esetén azonban a birtok a férj rokonaira, ilyenek nem létében pedig a királyra szállott.

Érdekesek s a korra élénk világot vetnek Szent István törvényeinek azon pontjai, melyek a strigákra (boszorkányokra), a bűbájosokra s a jövendőmondókra vonatkoznak. A strigákról azt tartották, hogy azok állati alakot öltve az embereket fölfalják. Ha valakit ilyennel gyanusítottak, azt a templomba vitték, hogy ott bőjtöljön s a paptól a hitben oktatást nyerjen. Ha javíthatatlannak mutatkozott, ismét bőjtöltették s a templom tüzes kulcsával hátára, mellére és homlokára keresztet sütöttek. Harmadízben a bíró ítélete alá esett. A bűbájost, a ki méreggel vagy valamely gonosz mesterséggel valakit életétől vagy eszétől fosztott meg, az áldozat rokonainak adták át, hogy vele elbánjanak. A jóst, a ki koczkából, hamuból és más efféléből jövendőt mondott, a püspök korbácscsal törekedett megjavítani.

Hogy e törvények nem voltak hatástalanok, mutatja az, hogy a király uralkodásának későbbi szakában egyben-másban már enyhítette a büntetéseket. Igy pl. a ki kardot rántott, később csak fél vérdíjat fizetett, az úr a szolgájától okozott kárt csak félig tartozott megtéríteni. Halálbüntetés csak a gyilkosra, a felségsértőre, a hazaárulóra és arra volt szabva, aki a király iránt való bizalmat alattvalóiban megingatni törekedett. A testi sértést pedig a „szemet szemért, fogat fogért” elv szerint torolta meg a törvény. A szolgák sorsán is könnyített utóbb Szent István, amennyiben megengedte, hogy megválthassák magukat.

István szigorúsága, melylyel az új állami rendet, s a keresztény vallást megszilárdítani törekedett, némely alattvalóit lázadásra ingerlé. Mindjárt koronáztatása után az erdélyi Gyula, Zombor fia, lázadt föl ellene. Noha ismételve inté őt István király, sem megtérni, sem a király akarata előtt meghajolni nem akart. István király haddal ment ellene s legyőzvén őt, nejével és két fiával, Bajával és Bajnával együtt fogságra vetette. A király most már kényszeríté, hogy családjával együtt megkeresztelkedjék, de utóbb szabadon bocsátá s mintha atyja volna, úgy bánt vele. Az erdélyi országrész szintén meghódolt s István itt is terjeszté a keresztény vallást, mi végből Gyulafehérvárott püspökséget alapított.

Gyula leverésével a nemzeti ellenhatás még nem volt teljesen megtörve. A nemzetségfők közül az utolsó, a hatalmas Ajtony még mindig daczolt a király hatalmával. Hatalmát mutatja, hogy majd tizenöt évig fönn tudta magát tartani István ellenében. Tartománya a Kőröstől az Al-Dunáig s le Szörényig, továbbá a Tiszától az erdélyi hegyekig terjedt. A Maros balpartján, a mai Csanád helyén épült vár, melyet ép ezért Marosvárnak neveztek, volt a székhelye. Roppant nyájai és ménesei valának, a mellett tömérdek fegyveres szolgája, jószága és udvara. Hatalmában elbizakodva függetlenségre törekedett. A királyt föl sem vette s a sószállító hajóktól (Erdély sóbányáit tehát már művelték akkor!) a Maros mentén vámot szedett. Különben keresztény volt. Viddin városában vette föl a keresztséget görög szertartás szerint és székhelyén Keresztelő Szent János tiszteletére görög barátok számára kolostort is épített. Mindazáltal régi pogány módra élt; mutatja az, hogy valóságos háremet tartott, lévén nem kevesebb, mint hét felesége.

István király már 1015-ben nyíltan ellenségének nevezte a büszke nemzetségfőt, és háborúra készült ellene. De egyelőre visszatarták országának egyéb gondjai, másrészt az a körülmény, hogy 1019-ben II. Vazul görög császár legyőzvén a bolgárokat, hatalmát egész Nándorfehérvárig terjeszté, s így Ajtonynak közvetlen szomszédja lett. 1028 táján kihalt a görög uralkodó család férfiága; a kormányt egy nő vette kezébe, a kitől Ajtony nem igen remélhetett segítséget. Az időpont kedvezőnek látszott, hogy a király régi ellenségével harczra keljen.

Szt. István elfogja Gyula vezért és családját.
(Geiger J. P. rajza.)

Az Ajtony ellen vezetendő sereg fővezérévé Csanád-ot tevé. Csanád korábban Ajtonyt szolgálta, mint vitézeinek vezére. De ura valami vád következtében halálra kereste őt, miért is titkon a király udvarába szökött. Miután megkeresztelkedett s a király iránt való hűségét kimutatta, a főurak egy értelemmel őt óhajták vezérökül, mikor István Ajtonyt megtámadni készült. Alkalmasabb vezért nem is találhattak volna; mert Csanád ismerte Ajtony tartományát, ismerte seregét s az ellene való harczra nemcsak a király iránti hűség, hanem a bosszú érzetes is ösztökélte.

A királyi sereg Rév- (most Török-) Kanizsánál kelt át a Tiszán, és csakhamar megütközött Ajtonynyal. Délig tartott a harcz, melyben mindkét részről sokan hullottak el. Végre Csanád serege megfutamodván, Kökényér (Pordány és Csanád között), Szőreg és Kanizsa irányában a Tiszáig visszavonult. Az első összecsapás után Csanád Oroszlánosnál, Ajtony pedig a nagy-őszi mezőn ütött tábort. Csanád vezér a másnap vívandó döntő ütközetre gondolva, nem tudott aludni. Lelkének hánykodásai közben Szent Györgyhöz fohászkodék: lenne közbenjárója Istennél; egyúttal fogadást tett, hogy ha Isten segítségével győzni fog, imádkozása helyén a szent tiszteletére kolostort épít. A fáradságtól ellankadva csakhamar álomba szenderült. Álmában különös jelenése volt; ugyanis oroszlánt látott, a mely körmeivel rázta s így szólt hozzá: „Mit alszol? Kelj föl hamar, fuvasd meg a kürtöt, indulj a harczba s meggyőzöd ellenségedet!” Fölébredvén, úgy érezé magát, mintha két ember ereje szállta volna meg. Csakhamar összehívta vitézeit s miután álmát elmondta nekik, az éj sötétségében Ajtony ellen indult. Ennek serege a váratlan támadásra megzavarodott és futásnak eredt. Ajtonyra azonban, még mielőtt menekülhetett volna, Csanád vezér rátalált és megölte őt. Majd fejét levágván, Gyula nevű főurral a királyhoz küldé.

Szt. István kardja.
A prágai Szent Vid-székesegyház kincstárában elefántcsont-markolatú régi kardot őriznek, mely már a XIV. században, mint Szt. István Magyarország királyának kardja említtetik. A markolaton látható díszítés csakugyan a XI. századra vall s igy nem lehetetlen, hogy a kard Szt. Istváné volt. Prágába hihetőleg II. Ottokár cseh király idejében került, aki nagynénjétől, IV. Béla király leányától elvette a nála volt királyi kincseket; lehet azonban, hogy Venczel király vitte ki magával. A Vid-székesegyháznak IV. Károly császár ajándékozta oda.
(Ipolyi A.: „A magyar szt. korona tört. és műleirása” czimű művéből.)

Csanád vezért a monda ugyancsak dicsőíti. A győzelem kivívása után a vezér elsőben az elesettek eltakarításáról gondoskodott, majd a lakosság hódolatát fogadta. Azután a királyhoz indult. Amint a király székhelyére ért, a város kapuja fölött megpillantá Ajtony fejét. István örömmel fogadta hű vitézét, de Gyulát mindenek fölött magasztalá, mint a ki Ajtonyt megölte. Csanád nevetve mondá: „Ha a fejet a királynak elhozta, miért nem hozta el a nyelvet is az, a ki a király ellenségét megölte?” Levették a fejet, hogy a király megnézze, s szájában csakugyan nem találtak nyelvet. Csanád ekkor tarsolyába nyult s fölmutatá Ajtony nyelvét. A király átlátván Gyula turpisságán, őt udvarából elűzte, Csanádot pedig főtisztjévé tette és megajándékozá Ajtony javaival és szolgáival. „E naptól fogva – így szólt – azt a várost nem Marosvárnak, hanem Csanád városának hívják, azért, hogy ellenségemet belőle kiölted. Te lész a vármegye ispánja s azt a magad nevéről fogod nevezni. Csanád vármegyének hívják nemzedékről nemzedékre!” Csanád azután visszament arra a helyre, ahol álmában az oroszlánt látta s ott Szt. György tiszteletére kolostort épített, a melyet a Csanádról odatelepített görög barátokkal népesített meg.

Ajtony legyőzése után első gondja volt István királynak, hogy a tőle elfoglalt vidéken szintén elterjeszsze a keresztény vallást. Ajtony székhelyén voltak ugyan görög szerzetesek s maga a hatalmas nemzetségfő keresztény vala. Ugy látszik azonban, hogy sem Ajtony, sem a szerzetesek nem igen buzgólkodtak a térítésben, mert a nép legnagyobb része pogány maradt.

Hogy a térítés művét megkönnyítse, István Marosvárott, vagy mint azután nevezték: Csanádon püspökséget alapított, melynek első püspökévé Gellértet, fiának egykori nevelőjét nevezé ki, a kinek már régóta szánta e méltóságot. Az ő és társainak buzgóságából azután hazánk délkeleti részén is gyökeret vert a keresztény vallás.

Mikép történt a térítés, azt legjobban láthatjuk Szt. Gellért legendájából. Miután István bakonybéli magányából előszólítá Gellértet és átadá neki az újonnan alapított püspökséget, mindenek előtt azon fáradott, hogy papjai, segítő társai legyenek. Parancsára tehát összegyültek az ország különböző monostoraiból a szerzetesek, nevezetesen Pécsváradról kettő: István és Anzelm; Zalavárról kettő: Konrád és Albert; Bakonybélből kettő: Krátó és Thaszlo (Thassiló?), Pannonhalmáról, a benedekrendüek anyamonostorából négy: Fülöp, Lénárt, Henrik és Concius. Heten a szerzetesek közül magyarul is tudtak. Csanád ispán szekereken elvitte őket rendeltetésök helyére. Először Oroszlánoson állapodtak meg, a hol Gellért fölszentelé a Szt.-György tiszteletére épült monostort, azután Csanád városába tértek. Ideiglenes szállásul Csanád ispán az Oroszlánosra telepített görög barátok kolostorát adta át nekik. És most elkezdődött a térítés. Minden felől tódult a nép Csanádra, hogy megkeresztelkedjék. Sokakat a királytól odarendelt ispánok hoztak oda. Oly sokan jöttek, hogy nem fértek el Keresztelő János templomában, hanem kívül az ajtó előtt tolongtak s várták, míg a sor rájok kerül; eleséget is hoztak magukkal. A keresztelő papok naphosszant el voltak foglalva a kereszteléssel és csak éjjel pihenhettek. Gellért is szüntelenül ott volt a templomban s hirdette az új keresztényeknek Krisztus igéit, természetesen tolmács segítségével, mert a szent életű férfiú magyarul nem tudott. A keresztény vallás Gellért és társainak szorgoskodása folytán mindinkább elterjedt s a népet a kereszténység szelleme hatotta át. Keresztelő Szt. János ünnepén, hogy vége volt a szent beszédnek s Gellért áldást osztogatott, valami százan hozzá járultak s kérték őt: szentelne nekik helyeket, ahol templomokat építhetnek. A püspök örülve buzgóságuknak, ebédre ott marasztalá valamennyiöket. Midőn az asztaltól fölkeltek, különféle ajándékkal kedveskedének neki. Lovakkal, ökrökkel, juhokkal, amiből leginkább állott a vagyonuk; de hoztak igen sok szőnyeget is, az asszonyok pedig lehuzták ujjaikról gyürüiket és leszedték nyaklánczaikat, s átadták a püspöknek. S midőn ezért Gellért szelíden megfeddé őket, saját szavaival czáfolták meg, mondván: „A mai szent beszédben hallottuk tőled, hogy miként a víz a tüzet, akként oltja el az alamizsna a bűnt. Fogadd el azért, mit neked fölajánlunk a Krisztus nevében, kiben új életre születtünk.” S midőn a püspök a szerzetesekkel kiment megyéjét látogatni, hogy fölszentelje az építendő egyházak helyét, ugy fogadták őket, mint az apostolokat, és mindenből, amijök csak volt, ajándékokat vittek eléjök. A kereszténység terjedését lépten-nyomon követhetjük; vele terjed a műveltség is. Gellért Csanádon iskolát alapít, melyben az odasereglett ifjakat Valther atya s társa, a fehérvári iskolából meghívott német Henrik a grammatikában s az egyházi énekben oktatták, s őket az egyházi pályára előkészíték. Majd templomok épülnek, első sorban Csanádon, a püspök székhelyén. A Szt. György vértanú tiszteletére szentelt püspöki székesegyházat, melynek némi romjait, köztük egy keresztelő medenczét 1868-ban ástak ki, Szt. István király „nemesen fölékesíté.” A Boldogságos Szűz, Magyarország patronájának tiszteletére oltárt emelt benne, s az elé ezüst füstölőt akasztatott; s hogy a tömjén illata a nap egyetlen órájában se hiányozzék, a király két élemedett korú embert rendelt oda, kik arra vigyáztak. A székesegyház fölszerelésére István ezer márka ezüstöt ígért s azt még életében le is fizette. A Szent Szűz tiszteletére épült monostornak pedig, melyet Gellért temetkező helyéül választott, a király ötszáz márka ezüstöt, tíz vég bíbort és ötven vég posztót, Gizella királyné viszont négy vég bíbort és ugyanannyi vég bársonyt adott. Egyébképen is tapasztalta Gellért püspök a király bőkezűségét. Szigoru rendeletet adott ispánjainak, hogy az egyházmegye lakosaira vessék ki a tizedet s hajtsák be, nehogy Gellért püspök s a papok valamiben fogyatkozást lássanak. A székesegyház mellett Gellért káptalant alapított és szervezé egyházmegyéjét. Híveit gyakran meglátogatta, miközben egyszerű szekéren járt; utazás közben is olvasgatott könyveiből, a melyeket szerkesztett. Gyakrabban ellátogatott Székesfehérvárra, a királyhoz is. Egy ily alkalommal erdős vidéken utazott keresztül, „mely sertések legelőjéül vala alkalmas,” s az erdő közepén egy faluban megszállott. Éjfél tájban, amint ágyában olvasgatott, egyszerre csak malomzörgést s női éneket hall. A zaj zavarván őt, kérdezi a vele volt Valthertől: „Valther! Hallod a magyarok dalát, hogyan hangzik?” Mindkettő furcsának találta az éneket s nevettek rajta. A dal hosszúra nyult. Gellért ismét abban hagyja az olvasást és kérdést intéz Valtherhez, hogy ki az, aki énekel s őt kényszeríti, hogy letegye a könyvet? Valther fölvilágosítja, hogy az egy énekvers változata; az asszony pedig, aki énekel, annak a gazdának a szolgálója, a kinél szállva vannak; urának buzáját őrli egy kézi malmon. „Boldog ez az asszony – sóhajtott föl a püspök – a ki más szolgálatában oly édesdeden, zugolódás nélkül végzi köteles szolgálatát!” Reggelre kelve aztán gazdagon megajándékozá őt. A magyar dal már akkor, kilenczszáz év előtt, meghódította az emberek szivét, még ha idegenek voltak is azok.

* * *

István buzgósága, bőkezűsége az egyház iránt nem szorítkozott csupán a saját országára. A monte-cassinoi apátság pompás arany keresztet kapott tőle; egy másikat Gizella királyné Regensburgba, anyja sirjához küldött. XVIII. János pápának a királyi pár gazdagon himzett, gyöngyökkel ékített miseruhával kedveskedett, mely utóbb Metzbe került, ahol még a XVII. században megvolt. A salzburgi Szt.-Péterről nevezett kolostor szintén tapasztalta Szt.-István bőkezűségét. Odilot, a clugny-i monostor nagyhirű apátját is többször tisztelte meg ajándékkal István király. Mindezek azonban csekélységek azokhoz a nagy alapitványokhoz képest, melyeket a kereszténység főbb helyein tett. Jeruzsálemben kolostort alapított apáczák számára; bizonynyal azért, hogy az oda zarándokló magyarokat befogadják és ellássák. Konstantinápolyban nagyszerű templomot építtetett. Rómában Szt. István vértanú tiszteletére, káptalant alapított, melylyel szállóház volt összekötve magyar zarándokok részére. Ravennában hasonló czélból Szt. Péter tiszteletére kolostort építtetett, melyet Szt. Gellért 1035. táján avatott föl. A ravennai kolostor részére örök időkre huszonöt font aranyat is biztositott, azzal a kikötéssel mégis, hogy a kolostor lakói saját emberöket küldjék érte a királyi udvarba.

Ily körülmények között nem csoda, hogy „a mennyei király választott dicső fiának” hire – igy nevezi Fulbert, a chartresi püspök Szt. Istvánt a Bonipert pécsi püspökhöz intézett levelében – betölté az egész keresztény világot. Akkoriban mind sürübben kezdének a nyugoti keresztények a szent földre zarándokolni. A magyaroktól való félelmükben rendesen tengeren tették meg az utat. Most azonban hallván, hogy István mily vendégszeretettel és bőkezűséggel fogadja az országába érkezett idegeneket, mindinkább elhagyták a szokott tengeri utat és Magyarországon át mentek keletre. Igy Vilmos angoulemi gróf, Richard a tudós verduni püspök, nagyszámu lovag és nemes kíséretében 1026-ban utaztak át hazánkon. István a legszívesebben fogadta és gazdag ajándékokkal bocsátá el őket. Egyik-másik zarándokot a király rábeszélte, hogy Magyarországon maradjon, amint azt például szt. Gellérttel is tevé. Az idegent, kinek eszét, karját, vagy kezét használhatni remélte, általában mindig szívesen látta országában. Imre fiához intézett intéseiben, melyek kétségkívül az ő sugallatára irattak, a herczegnek különösen lelkére köti, hogy a külföldről érkezett vendégeket fogadja szívesen, hogy örömestebb maradjanak Magyarországon, mint bárhol másutt; Róma is nagyságát Aeneas utódainak köszönheté; vendégekkel idegen nyelvek és szokások, idegen emlékek és fegyverek honosodnak meg, mik az udvarnak nem csekély díszére válnak, mert – úgymond – „gyönge és törékeny az egy nyelvű és egy erkölcsű (vagyis a külföldtől elzárkózott) ország!”

Igy gondolkozott István király és vendégszeretetének következménye volt, hogy országát az idegenek szívesen fölkeresték, sőt valóságos menedék-helynek tekinték. 1003-ban Brunó püspök, II. Henrik német királynak s István sógorának öccse, ki egy lázadásban vett részt, bátyja haragja elől a magyar király udvarába menekült. István kibékíté a meghasonlott testvéreket és Brunó Németországba visszatérhetett. Szt. Günther szerzetes, kinek szentségét akkoriban minden felé magasztalták, István ismételt hívására többször megfordult udvarában, s ő volt az, ki a királyt a bakonybéli apátság alapítására ösztönzé. Edmund angol király fiai, kiket Nagy Kanut országukból elűzött volt, szintén Magyarországba menekültek. István nemcsak barátságosan fogadá őket, hanem Edmund herczeggel egyik leányát el is jegyezé. Kázmér lengyel király is hozzáfutott, midőn 1034-ben a pártosok országából elüzték.

A magyar nemzet átalakításának nagy művét István csak ugy volt képes befejezni, hogy országa hosszabb ideig békét élvezett. A szomszéd fejedelmek elismeréssel adóztak neki vallásos buzgalmáért s nem igen zavarták magasztos feladatának teljesítésében.

Németországgal, míg III. Ottó és II. Henrik ültek a császári székben, barátságos viszonyban állott. III. Ottó örömmel látta István térítői buzgalmát, s midőn István Rómába követséget küldött, tanítójánál, II. Szilveszter pápánál ő volt legbuzgóbb szószólója. II. Henrik Gizella királyné bátyja s így István sógora volt; az ő uralkodása alatt még bensőbbé alakult a viszony a magyar s a német birodalom között.

Lengyelország trónján ez időben a hatalmas Boleszló ült, aki ugyanazt tevé Lengyelországgal, amit István Magyarországgal. A lengyel király hatalmát az oroszok s a csehek fölé is kiterjeszté, sőt az egykori Nagy-Morvaországnak keleti részét, vagyis hazánk északnyugati vidékét is elfoglalta. E foglalás ugylátszik 1010 és 1018 között történt. Azonban István a lengyeleket csakhamar kiüzte s ismét a Kárpátokat tette országa északi határává. E háborúban Gyula is Boleszlóhoz menekült s vele István ellen harczolt. István ezuttal is nagylelkünek mutatta magát irányában, mert visszamaradt feleségét utána küldé.

Vladimir orosz fejedelemmel is barátságot tartott István király. A közös ellenség: a besenyők részéről fenyegető veszély mindkét fejedelemre nézve tanácsossá tette, hogy békében éljenek egymással. A besenyőkkel Vladimir több ízben harczolt. István idejében Erdélybe is betört e szilaj nép, de István király hadai kiűzék.

A besenyők berohanásaitól a görög birodalom is szenvedett; még többet szenvedett a bolgároktól, mígnem II. Basilius császár hosszas háborúkban végkép leveré őket. 1019-ben Diogenes, a császár hadvezére a Szerémséget is elfoglalja. A keleti császárság e terjeszkedése aggodalomba ejté István királyt, annál is inkább, mert a horvátok is elismerték a császár felsőségét. A horvátok hatalma a X. század vége óta mindinkább gyöngül: a dalmát parti városokat Velencze keríti hatalmába, a horvát fejedelmek a görög császárnak kénytelenek hódolni. 1026 táján, midőn a velenczeiek Urseoli Ottó herczeget, ki István hugát bírta nőül, elűzték, a görögök a dalmát szigeteket is elfoglalják.

Ugyanez időtájban, 1027-ben történt, hogy II. Konrád német császár, a ki II. Henriket 1024-ben követé a trónon, Wernher strassburgi püspököt Konstantinápolyba küldé, hogy IX. Konstantin császár (1025 óta) leányának kezét fia: Henrik részére megkérje. Istvánra nézve e házasság a két birodalom szorosabb egyesülését jelenté, ami nagy veszedelmet hozhat vala Magyarországra. Midőn tehát a leánykérő püspök Magyarország határán megjelent és Istvántól az átutazásra engedélyt kért, a király azt kereken megtagadta, noha a püspök a szent föld meglátogatását hozta fel utazása czéljául.

II. Henrik, Szt. István sógora.
Egykoru rajz.

Konrád császár a követén ejtett sérelemért bosszút akarván állani, István ellen háborúra készült. A háborút 1029-ben a bajorok a magyar határ pusztításával kezdék. István a határsértést megtorlandó, hadait Bajorországra küldé. A következő évben a császár seregét Magyarország ellen indítá. A Duna balpartján Bretiszláv, a vele szövetséges cseh herczeg Esztergomig nyomult elő. Konrád ellen István az egész nemzetet fegyverre szólítá, országszerte bőjtöt és imát rendelt, maga pedig a Boldogságos Szűzhöz fordult segítségért. Aztán a császár ellen indult. Ez a határon csekély ellenállásra találván, mind beljebb nyomult, de a mocsáros, erdős vidéken csak nehezen törhetett magának utat. A Rábánál egyszer csak azt hallja, hogy a magyarok egyik hadosztálya háta mögött elfoglalta a kis Bécset, mely akkor említtetik a történelemben először. E körülmény, még inkább seregének siralmas helyzete, mely eleség hiányában éhséggel küzködött, a császárt visszavonulásra bírta; a bajoroknak azonban meghagyta, hogy a háborút folytassák.

Istvánt nem kapta el a győzelem, sőt inkább békére hajlott. Ettől az ifjú Henrik bajor herczeg, a császár fia, sem idegenkedék. 1031 tavaszán atyja tudtán kívül fölkereste István királyt és vele békére lépett, lemondván a bajor földnek a Lajthától a Fischáig, s a Morva jobb partján fel a Thájáig terjedő részéről. A békekötést utóbb Konrád császár is megerősíté.

Ez volt az utolsó háború, melyet István viselt. A kor s a sok gond mindinkább elgyöngíték; betegség is gyötörte, azért elhatározta, hogy visszavonul s a kormányt fiának, Imrének engedi át.

Imre herczeg. Szt. István palástjáról.
Tull Ö. rajza.

Több fiugyermeke közül egyedül ő maradt életben; benne összpontosult atyai öröme, reménye. Tekintettel leendő hivatására, gondosan nevelteté őt. Gellért volt oktatója, s e szent életű férfiu példája nagy hatással volt a fogékony ifjúra. Mindinkább elfordult a világ örömeitől s egészen elmerült az imában és a bőjtölésben. Legendáját olvasva, mintha nem a királyi trón örököse, hanem egy remete állana előttünk, aki éjjeleken át fönt virraszt, imádkozva és zsoltárokat énekelve; aki örök szüzességet fogad s ki hogy testét a gyönyör iránt érzéketlenné tegye, mindenképen sanyargatja azt.

A kormányzás titkaiba István maga kívánta fiát beavatni. Tapasztalatait, miket hosszu uralkodása alatt szerzett, egy könyvbe foglaltatta, amely ép úgy tanuskodik atyai szeretetéről, mint uralkodói bölcsességéről és apostoli buzgalmáról. Maga ez az irat Szt. Istvánt a középkor legjelesebb uralkodóinak sorába emeli, s méltán foglalja el az első helyet régi törvénygyüjteményeinkben.

„Nem restelek neked, szerelmes fiam – így szól az elején – mig életben vagyok, tanítást, parancsokat, tanácsokat adni, hogy a magad s alattvalóid életét azok szerint intézd; mert hiszen, ha Isten megengedi, te kormányzol én utánam. Te pedig szorgalmasan igyekezzél megtartani atyád parancsait, mert ha azokat megveted, nem lehetsz barátja sem Istennek, sem az embereknek. Engedelmes légy tehát, fiam; ki kincsek és gyönyörűségek között neveltettél, nem ismered a háborúk súlyos munkáját, az idegen népek ellenséges becsapásainak veszedelmeit, melyek között majdnem egész életemet eltöltém. Itt az idő, hogy elhagyd a puhaság párnáját, mi hígeszüvé, gyöngévé tenne, mi erényedet eltékozolná s vétkeket táplálna benned; hanem keményítsd meg lelkedet, hogy értelmed figyelmes legyen tanácsaim hallására.”

Ezután tíz fejezetben közli tanácsait. Javasolja fiának, hogy legyen állhatatos a keresztény hitben; viselje szivén az egyház ügyét, hogy az mindinkább gyarapodjék és sérelmet ne szenvedjen; a főpapok legyenek tanácsadói; a világi urakat tekintse úgy, mintha atyái, testvérei volnának; harag, kevélység, irigység távol legyenek tőle; ítéletében legyen türelmes és irgalmas; hallgasson az idősebbek, a bölcsebbek tanácsára; utánozza őseit, kövesse az elődök törvényeit, mindenek fölött pedig atyja végzéseit; végül ajánlja neki a buzgó imádkozást, a kegyességet, könyörületességet s általában az erény szeretetét.

Ily gondosan készíté elő István fiát leendő hivatására. Fájdalom, a halál az ifjút az élők sorából kiragadta, ép akkor, midőn atyja javára lemondani, s a koronát fejére tétetni készült. A herczeg 1031 őszén vadászaton volt, s ez alkalommal egy vadkan megölte őt.

A szent jobb.
A szent jobbot – mint István király épségben maradt jobb kezét nevezik – a legenda szerint a király tetemeinek fölemelésekor (1083.) egy angyal gyolcsba takarva adta át Merkurius apátnak. Szt. László király az ereklye őrizetét az általa alapított szent-jobbi apátságra bízta. A török uralom idején Boszniába került. Ottani keresztény kereskedők visszaváltották a törököktől s a raguzai domonkos-rendűeknek adták át megőrzés végett. 1771-ben Mária Terézia királyné kívánságára a raguzaiak a szt. jobbot neki ajándékozták, ő pedig „Magyarország iránt való különös szeretetének zálogául,” a magyar nemzetnek ajánlotta föl, azzal az óhajtással, hogy a királyi vár kápolnájában őriztessék s évenként több napon át köztiszteletre kitétessék. Igy került az ereklye Budára, 1771. julius 21-én. Azóta itt őrzik s évenként a nagy király ünnepén (aug. 20.) ünnepélyes körmenetben körül hordozzák.
Képünk Szentkirályi Antal fényképe nyomán híven tünteti föl az érdekes ereklyét.
Az eredeti fényképről rajzolta Tull. Ö.

A trónöröklés kérdése sok gondot okozott Istvánnak. A trónra legtöbb igénye volt Vazul-nak, István öccse fiának. Vazul azonban nem látszott erre alkalmasnak: könnyelmű, kicsapongó volt, miért István a zoborhegyi kolostorba záratta. Helyette Péter-t jelölte ki utódává, nővérének s Urseoli Ottó velenczei herczegnek fiát, ki atyjának számüzetése után Magyarországra jött, s a királyi testőrségnek lett a parancsnoka.

István ezen intézkedése nem tetszett Vazulnak, s nem tetszését nyilvánítani is merészlé. Isvtán elfogatta, szemeit kitolatta, fiait: Endre, Béla és Levente herczegeket pedig az országból számkiüzte.

Krónikáink Vazul megvakítását Gizellának tulajdonítják, pedig az egykori altaichi évkönyvekből kétségtelen, hogy István parancsára foszták meg a szerencsétlen herczeget szeme világától. Ez a kegyetlen eljárás abban a korban épen nem volt ritkaság. A bizanczi udvarban, Lengyelországban és Csehországban a trónkövetelőket rendesen ily módon tették ártalmatlanná. István tettét az ő korának szempontjából kell megítélni s nem az utókoréból, mely a királyt szentségére való tekintettel ily kegyetlenség elkövetésére képtelennek tartja, s Vazul megvakításáért Gizella királynét teszi felelőssé; holott Péter Gizellának nem volt vérszerinti rokona s így érthetetlen, miért pártolta volna annyira.

A király eme kegyetlen eljárása elégületlenséget keltett, sőt udvarának négy előkelő tisztje élete ellen is összeesküdött. Egyikök behatolt a király hálószobájába s tőrét az alvó szívébe akarta mártani. De mintha megrettent volna gonosz szándékától, a tőrt elejté s csörrenésével a királyt fölébreszté. A gyilkos leborult és kegyelemért esdekelt. A király megbocsátott neki, de társait kegyetlen módon kivégeztette.

E merénylet sietteté halálát. Érezvén, hogy utolsó órája ütött, maga köré gyüjté a püspököket s a főbb urakat, és miután Pétert utódjául ajánlá nekik s a kereszténység ügyét szivökre köté, az egyházat, Magyarországot s a magyar népet a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlá és meghalt. Ép azon a napon költözött el az élők sorából, melyen harminczhét évvel előbb a koronát fejére téteté.

Nemzete három esztendeig gyászolta a nagy királyt. Holttestét Székesfehérvárra vitték s az általa épített templom sírboltjában örök nyugalomra helyezték.

Szent István ezüst denárja.
Előlapjának körirata: STEPHANVS REX, azaz: István király. Hátlapjának körirata: REGIA CIVITAS, azaz: Regensburg.
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)

2.Péter (1038-1041); (1044-1046) - Aba sámuel(1041-1044)