Mielőtt hazánk közállapotait s műveltségi viszonyait az Árpádok korában ismertetnők, röviden meg akarunk emlékezni az ország akkori területéről s lakosairól.

Maga az anyaország a XIV. század elején, vagyis az Árpádház kihalása idején valamivel nagyobb területet foglalt el, mint a mai Magyarország. A honfoglalás korában azonban a nemzet még szűk határok közé szorult. Az egész felföldet, Erdély keleti, délkeleti és nyugati részét sűrű erdők borították. E vidékek vagy teljesen lakatlanok voltak, vagy csak igen gyér lakossággal bírtak. Ugyanazt mondhatjuk a Dráva-Száva közének nyugati vidékéről.

A magyarok, mint pásztorkodással foglalkozó nép, természetesen az ország közepét elfoglaló rónát: a Nagy-Alföldet s az azt környező halmos vidéket lepték el; különösen a folyók mentét, a hol nagyszámú barmaiknak, lovaiknak legelő kínálkozott. Lassanként a népesség szaporodtával és a műveltség terjedésével a folyók mentén mindjobban fölfelé nyomultak. Külső országokból is – keletről, északról, nyugatról és délnyugatról – mind sűrűbben érkeztek a jövevények, a kik az országnak kevésbé lakott vagy lakatlan vidékeit megszállván, azokat is a műveltség körébe vonták.

Az idegenek bevándorlása ugyan már Géza fejdelem és István király idejében kezdődött, nagyobb arányokat azonban főleg a XII. század közepén s a XIII. században öltött. Az ország legészakibb vidékei: Árva, Turócz, Liptó, Zólyom, Felső-Gömör, Torna, Felső-Zemplén, Sáros, Ung, Bereg és Mármaros-megyék csak a XIII. században lépnek be történelmünkbe. Csak Szepesre esik már előbb – a XII. század végén – némi halvány fény.

A határok a szomszéd országokkal nem voltak pontosan megállapítva. Erre csak az érdekek összeütközése idején került a sor. Lengyelország Chrobri Boleszláv idejében egész a Dunáig, a Garam s talán az Ipoly mentén terjeszkedett, mígnem István király 1018 táján visszaszorította. Magyarország és Csehország között a XI. század végén is még úgy látszik kétes volt a határ, a mennyiben a prágai püspökség egész a Vágig terjeszkedhetett. Nyugatra, Németország felé a magyarság legtovább nyomult. A fejedelmek idejében a Morva-mező egy része Wagram és Korneuburg, továbbá a Thaya vidéke hozzánk tartozott. Szent-István idejében a II. Konrád császárral folytatott háború után a Lajtától a Fischáig, továbbá a Morvától a Thayáig terjedő országrészről, Aba Sámuel idejében pedig a Lajtáig érő területről mondottak le a magyarok. Azóta nyugat felé a Morva s a Lajta vize képezik a határt. IV. Béla idejében Stíria is magyar uralom alá került, de csak rövid időre.

Délnyugat felé eleinte nem terjeszkedtek őseink. A szegényes, hegyes vidék nem bírhatott reájok nagy vonzóerővel. Szent-László király volt az, a ki a magyar uralmat a Dráván-túli vidékekre is kiterjeszté. Hódításait utóda: Kálmán gyarapítá, a ki – mint tudjuk – a dalmát tengerpartot, a szigeteket, sőt Bosznia egy részét is az országhoz csatolta. A görög császárok kezdetben a Szerémség egy részét hatalmokban tarták; Mánuel császár szintén bírá. A görögök uralma azonban nem volt tartós: a magyarok a Szerémséget Salamon király, majd utóbb III. Béla korában visszafoglalták, sőt az utóbbi király házassága révén a Száván túl fekvő vidéket, az úgynevezett Tulsó-Szerémséget is megszerezte. A szerb s a bolgár föld, valamint a mai Oláhország (Havasalföld) egy rész és Moldva – a XIII. században Kunország – szintén Magyarországhoz tartozott.

Északkeleten, Oroszország felé, Kálmán király óta igyekeztek tért foglalni királyaink. III. Béla király birtokába vette Halicsot, s bár elveszté ismét, fia: Endre ismét visszaállítá a magyar uralmat e vidéken, sőt Lodomeriát is fenhatósága elismerésére kényszeríté.

A magyar uralom terjedését királyaink czíméből is láthatjuk. Az első királyok csak egyszerűen a magyarok vagy Magyarország királyai-nak nevezik magukat. Kálmán fölveszi a Horvátország és Dalmáczia királya czímét, a melyet utódai is viselnek. Vak-Béla Ráma királyának is nevezi magát. II. Béla Halicsot, Imre Szerbiát, II. Endre Lodomeriát, IV. Béla Kumániát s végül V. István Bulgárország-ot csatolja czíméhez. Feltünő, hogy királyaink czímében sem Erdély, sem Szlavónia, – a Dráva-Száva köze, vagyis a mai Horvátország – nem fordulnak elő. Ebből nyilvánvaló, hogy az Árpád-házi királyok idejében Erdély és Szlavónia szorosan Magyarországhoz tartoznak.

Magyarország a XIII. század derekán.
Térkép. Tervezte: Dr. Baróti Lajos; rajzolta: Hátsek Ignácz.

Királyaink czíméből azonban nem szabad a felsorolt országok valóságos birtoklására következtetnünk. A czím csak a magyar király fenhatóságát mutatja az említett országok felett. Annyi kétségtelen, hogy az Árpádok Keleti-Európa fejedelmei között igen tekintélyes állást foglaltak el, s hogy Európa keleti s északkeleti országai között hazánk volt a leghatalmasabb.

Lakosság tekintetében Magyarország az Árpádok korában ép oly tarka képet mutat, mint jelenleg. Mikor őseink az országot elfoglalták, már többféle népet találtak itt: nyugaton – a Fertő vidékén – csekély számú avarok-at, a Tiszán-túl gepidák-at, végül az egész országban szétszórtan: szlávok-at (szlovéneket). Az avarok s gepidák úgyszólván nyomtalanul eltüntek; a szlávok a magyarságba olvadtak, minek bizonyítéka a nyelvünkben előforduló sok szláv szó, továbbá számos magyarországi folyó- és helynév.

A magyarokkal együtt, mint tudjuk, a kozároktól elszakadt kabarok is beköltöztek. E kabarokról Konstantin Porphyrogenitus császár írja, hogy igen vitézek, csatában előljárnak, s hogy nyelvökre nézve különböznek a magyaroktól. Tudósaink törököknek tartják őket s azt vélik, hogy a mai palóczok, a kik a Bikk-, Mátra- és a Karancs-hegységet a környékbeli síksággal lakják, s több régi sajátságot őriztek meg hegyeik között, tőlük származnak. Nevöket onnan kaphatták, mert főleg vadászattal foglalkoztak. (Palócz, a mai tót nyelvben polovecz = vadász).

Béla király névtelen jegyzője szerint a honfoglaló magyarok kozárok-at, oláhok-at és székelyek-et is találtak volna már itt. Ő azonban korának állapotait viszi a multba vissza, s így hitelt nem érdemel. Kozárok hiteles történeti adatok szerint sohasem laktak Magyarországon. Akiket ő így nevez, s a kik szerinte a Tiszától Erdélyig s a Szamosig laktak, nem kozárok, hanem szlávok voltak; kozár tótul ugyanis annyit tesz, mint kecskepásztor.

A székelyekről régi krónikáink alapján az a nézet, hogy azok Attila hunjainak egyenes ivadékai. Ez a nézet azonban téves. Bajosan hihető ugyanis, hogy a hunok egy töredéke majd ötszáz éven keresztül lappangjon Erdély hegyei között a nélkül, hogy a körüllakó népek tudomással bírjanak róla; még bajosabban, hogy mikor a magyarok Atelközben tanyáztak, s így a székelyek közvetlen szomszédságába kerültek, ezek nem csatlakoztak hozzájok, hanem bevárták, míg a magyarok Oroszország felől bejöttek az országba s a Tiszán-túli vidéken kezdtek terjeszkedni. Az is feltünő, hogy nevöket elfelejtették. A hun atyafiságot leghatározottabban megczáfolja a székely nyelv, mert teljesen olyan, mint a magyar s ugyanazon a fejlődésen ment keresztül. Nyilvánvaló tehát, hogy a székelyek nem a magyarok előtt lakták Erdélyt s úgy csatlakoztak évszázadok mulva hozzájok, hanem megfordítva: úgy telepítették őket Magyarországból Erdély bérczei közé. Mikor történt e telepítés? Határozottan meg nem mondhatjuk. Annyi kétségtelen, hogy az Árpádok korának elején inkább, mint vége felé; mert a székelyeknél sokáig megmaradt a törzsszerkezet, mikor a tulajdonképeni Magyarországon már híréből sem ismerték. Az áttelepítésnek tehát olyan időben kellett történnie, mikor a törzsszerkezet a magyarok között is még fennállott. Utóbb királyaink a székelyeket határőrökül használták a besenyők, majd a kunok ellen. Innen kapták nevöket is; mert székely régen határőrt jelentett.

Az oláhokat még a székelyeknél is régebbi lakosoknak tartották és tartják némelyek. Azt állítják ugyanis, hogy a Trajanus idejében Dácziába telepített római lakosoknak volnának utódai. Ez az állíítás azonban szintén tarthatatlan. Mert ha Trajanus gyarmatosaitól származnak az oláhok, honnan van, hogy egyetlen egy római helynevet sem őriztek meg? Nevök, a rumun név, továbbá nyelvök s a történelmi emlékek bizonysága alapján csak azt állíthatjuk, hogy az oláhság a Dunától délre eső vidéken, Thrácziában és Albániában keletkezett, mert sok benne a görög, arnauta s még több a szláv – ó-szlovén és ó-bolgár – elem, de nincs benne gót, gepida vagy ó-germán elem. A mi kevés német szó van a nyelvökben, az ujabban az erdélyi szászok nyelvéből került bele. A történelem tanusága szerint először a VI. század elején Thrácziában tünnek fel, s mint pásztorkodással foglalkozó nép, lassanként húzódnak észak felé az al-dunai síkságra s az azt környező hegyes vidékre. Beköltözésök főleg a kunok előnyomulásával indult meg. Történeti emlékeink csak a XIII. század elején szólnak rólok. Mindazonáltal valószínűnek kell tartanunk, hogy egyes rajok már előbb, a XII. század folyamán, vagy talán már a XI. század végén jöttek be.

Az oláhok és székelyek megőrizték nemzetiségöket, míg az Árpádok idejében beköltözött izmaeliták, besenyők és kunok elvesztették azt, beolvadván a magyarságba.

Az izmaeliták először Szent-László idejében említtetnek. Kereskedéssel, de földmíveléssel is foglalkoztak s hihetőleg a Volga mellékéről vándoroltak be. Beköltözésökről Anonymus is tud, megemlékezvén Béla, Bocsu és Hetény nevű bolgár urakról, akik Taksony idejében Bulgárországból jöttek sok néppel és Pesten telepedtek meg.

Nemzetségökre nézve az izmaeliták bolgárok; de lehettek besenyők is közöttük. Mohamedánok lévén, László, valamint Kálmán királyok azon fáradoztak, hogy őket a keresztény hitre térítsék. De bármily szigorú törvényeket hoztak is ellenök, vallásukról és mohamedán szokásaikról nem tettek le; annál kevésbé, mert későbbi királyaink – főleg II. Endre és IV. Béla – pénz dolgában minduntalan rájok szorulván, engedékenyek voltak irántok.

Izmaelita.
(XIII. századi rajz.)

Jakut arab geografus 1220 táján Szíriában, Aleppóban járván, egy nagy csoport „baskir”-t látott. Föltünt neki sötét hajuk és arczbőrük, azért egyet megszólított közülök és kérdezé: merre van hazájok és miképen élnek ott? „Hazánk Konstantinápolyon túl van – válaszolá a kérdezett – egy nép országában, mely a frankok (értsd: németek) közt lakik, s melyet „hungar”-nak neveznek. Mi bár mozlimek vagyunk, az ő királyuknak engedelmeskedünk. Országának szélén vagy harmincz helységben lakunk, melyek közül mindegyik akkora, mint egy kis város. De a hungarok királya nem engedi meg, hogy azokat kőfallal erősítsük, mert fél, hogy fellázadunk ellene. Minden felől keresztények vesznek körül bennünket. Mi a magyarok nyelvét beszéljük, úgy öltözködünk, mint ők, hadseregökben szolgálunk s velök együtt hadakozunk minden ellenségeik ellen. Mi ide az egyházi törvényeket jövünk tanulni. Mikor hazánkba visszatérünk, tisztelettel fogadnak bennünket s a vallás ügyét bízzák reánk.” Kiváncsi lévén megtudni, hogy mikép vehették fel az iszlámot, holott minden oldalról keresztények környezik őket, Jakut az iránt is kérdezősködött s válaszul azt nyeré, hogy a vének állítása szerint hajdan hét mozlim férfiú jött volna Bolgárországból (t. i. a Volga-melléki Bolgárországból) Magyarországba s megtelepedvén a „baskirek” közt, fölvilágosíták őket vallásuk hamis voltáról s az iszlám egyenes utját mutatták meg neki. Igy lettek mohammedánokká. Természetesen ez csak szóhagyomány. Bizonyos, hogy mikor az izmaeliták Magyarországba jöttek, már mohammedánok voltak.

Az izmaelitákról vagy szerecsenekről (saraceni) még II. Endre idejében is történik intézkedés, mint láttuk. IV. Béla korában említik őket utolszor. Azontúl nyomuk vész. A tatárjárás alkalmával nagyobb részök hihetőleg elpusztult vagy szétszóratott; a megmaradtak csekély számuknál fogva nem tarthatták meg nemeztiségöket, hanem megmagyarosodtak.

Első királyaink alatt a besenyők is nevezetes szerepet játszottak. Ők szüntelen nyomukban voltak őseinknek. Kiverték őket Lebediából, ki Atelközből s elhagyott szállásaikat a magok számára foglalták el. Miután a magyarok átköltöztek a Kárpátokon, kelet felé szomszédaikká lettek. A X. század folyamán a két nép, mely annyiszor harczolt egymással, látszólag megbékült. A sűrű erdőségek, melyek Erdély bérczeit boríták, elválasztották őket egymástól. Aztán meg a magyarok, megemlékezvén a multról, kerülték a besenyőkkel való összetűzést. Pedig a görög császárok szerették volna a két népet összeveszíteni egymással. Konstantin Porphyrogenitus tudósítása szerint a császár egy izben egy Gábriel nevű szerzetest küldött a magyarokhoz, azzal a felszólítással, hogy támadják meg a besenyőket s verjék ki tanyáikból; hisz az a föld valamikor úgyis az övék volt. De a magyar fejedelmek kereken megtagadták a császár kívánságát. „Mi nem avatkozunk ebbe! – mondták. Nem hadakozunk a besenyőkkel, mert gonosz legények, nagy a földjök és számos a népük. Szó se legyen többé rólok!”

Ha a legendának hitelt adhatunk, először Szt. István király tűzött össze velök. Annyi bizonyos, hogy a XI. század folyamán ismételten becsaptak az országba, mígnem a kunok előnyomulván, hatalmokat megtörék. Beköltözésük már Szt. István idejében kezdődött. A kunokkal folytatott harczok alatt különösen sokan jöhettek be az országba. Királyaink főleg a nyugati határ mentén telepíték meg őket, hogy azt védelmezzék. Máshol is kaptak szállást. Nagyobb telepeikkel Mosony-, Sopron-, Győr-, Fejérvár-, Csanád-megyékben, a kisebbekkel: Arad-, Bács-Bodrog-, Baranya-, Bars-, Bihar-, Borsod-, Heves-, Komárom-, Nyitra-, Pest-Pilis-Solt-, Pozsony-, Somogy-, Szabolcs-, Temes-, Tolna-, Torontál- és Zala-megyében találkozunk. Szlavóniában és Erdélyben is laktak. Emléköket a maig fenálló Besenyő, Besnyő, helynevek őrzik. A besenyők külön ispánok és bírák alatt éltek. Ispánjaikat három évenként a nádor nevezte ki. Hihetőleg ők vezették a besenyő csapatokat a harczba, ők intézték el a népök között fölmerült pörös ügyeket. A hadakozó besenyők két-két lótól hat pénzt adtak ispánjoknak, a nem hadakozó ellenben egy-egy lótól.

Mind a besenyőknél, mind az izmaelitáknál számosabbak voltak és nagyobb szerepet is játszottak a kunok. E nép eredetéről és régebbi történetéről már akkor szólottunk, midőn először tűnik fel történelmünkben. Betöréseikről, megtelepedésükről, szereplésükről a tatárjárás idején s végül a kisérletekről, melyek megtérésüket és rendbeszedésüket czélozták, oly részletesen emlékeztünk meg, hogy többet mondani rólok szinte fölösleges. Csupán életmódjuk jellemzéseül közöljük a XII. században élt Petachia, regensburgi rabbi útleirásából az alább következő részletet. A rabbi eredeti hazájukban, a Fekete-tenger mellékén kereste fel őket. Miután Kievet elhagyta, hat napi út után a Dnjeper-folyóhoz ért. E folyón túl laktak a kunok, a kiknek országát utazónk Kedár-ország-nak nevezi. „Ezen ország lakosai, – úgymond – a hajót nem ismerik. Ha valamely folyón át akarnak kelni, összevarrnak vagy tíz lóbőrt, kötelet erősítenek hozzá s ezt lovaik farkához kötik. Ez meglévén, szekereikkel s holmijokkal a bőrön elhelyezkednek s kényelmesen átúsztatnak a vízen. Kenyeret nem esznek, hanem csak tejben főtt rizst és darát, továbbá vajat és sajtot. A húst darabokra vagdalják, nyereg alá helyezik s azután nyargalva megpuhítják. Ha esküsznek, megszúrják ujjokat s a vért kiszivatják azzal, a kinek esküsznek. Azt gondolják, hogy ily módon vérök és húsok az idegen testbe megy át. Más módja az eskünek nálok, hogy emberformájú érczedényt megtöltenek tejjel, melyből mindkét fél iszik. Ekképen tett esküjöket sohasem szegik meg. Sátrak alatt laknak. Éles látásuak és szép szemüek. A nyillal kitűnően tudnak bánni, úgy hogy a madarat röptében is lelövik. Szokásuk, hogy a nők éjjel-nappal siratják meghalt szüleiket mindaddig, míg az elhaltnak fia vagy leánya, vagy más közeli hozzátartozója el nem költözik a világból.”

De nemcsak keletről, hanem nyugatról és délnyugatról: Németországból, Olaszországból, sőt csekély számmal Spanyol- és Francziaországból is költöztek be lakosok az Árpádok korában.

Legnevezetesebbek a németek, mert kiváló részök volt a városok építésében s az ipar fejlesztésében. Egyes német vitézek már Géza fejedelem és István király idejében jöttek be. István rájok támaszkodott a pogánysággal vívott harczaiban. A német urak ennek következtében jelentékeny állásra emelkedtek, s kiváló magyar családoknak lettek alapítóivá. Ilyen német eredetű család volt például a Hunt-Páznán-család. A következő királyok alatt is folyvást történtek egyes beköltözések.

Mindezeknél azonban sokkal fontosabb volt a szászok vagy flamandok bevándorlása. Ez állítólag II. Géza király uralkodása idejében történt, bár erre vonatkozó kétségtelen hitelességű adatunk nincsen. A jövevények az Alsó-Rajna vidékéről: Németalföldről költöztek hozzánk s Erdély délkeleti részét, a rólok nevezett szászok földjét szállották meg. Kiválóan földműveléssel és iparral foglalkoztak. A Szeben vagy Szibin-patak mellett várat is építettek, a melynek a neve utóbb az egész Erdőn-túli vidékre ragadt. Eredetét nem tudván az elnevezésnek, a német hét – sieben – szóval hozták kapcsolatba, s e tévedés folytán jutott hét vár Erdély czímerébe. II. Endre 1224-ben szabadságlevélben biztosítá az erdélyi szászok kiváltságait; ezeket az illető helyen részletesen ismertettük.

Röviddel utóbb Magyarországnak és Erdélynek más részét is szállották meg német telepesek. Már II. Géza idejében a tőlök kiállított csapatok a magyar sereg jelentékeny alkatrészét teszik. Imre király ezek segítségével győzi le pártütő öccsét: Endre herczeget. III. Béla idejében már annyian vannak a német vendégek (hospites) – rendesen így nevezik őket középkori okleveleink – hogy 15000 márkára becsülték a királynak tőlök befolyt jövedelmét.

Telepeik közül a gazdag Radna, továbbá Tamáshida a Kőrös mellett, Pest, végül az ország északnyugati vidékén lévő német falvak és városok, a tatárjárás idején említtetnek. A vad ellenség ezeket mind feldúlta, lakosaikat lemészárolta, vagy háztűzhelyök elhagyására kényszerítette.

IV. Béla király az elpusztult országot jobbára németekkel népesítette meg. Sokan közülök a Szepességbe költöztek, melynek németekkel való megszállása azonban úgy látszik, már előbb kezdődött.

A szepesi szászok (hospites Saxones de Scepus) telepeit V. István királynak 1271-ben kiadott kiváltságlevele fűzte össze. Feljogosítá őket, hogy közös bírót választhatnak, ki a szepesi ispánnal együtt Lőcsén üljön törvényt fölöttük és igazgassa ügyeiket, régi szász szokás szerint. Más, kivált királyi bíróság elé nem szabad őket megidézni. Papjaikat szabadon választhatják; erdőségeiket irthatják s az irtványokat tetszésök szerint használhatják; végül szabadon halászhatnak, vadászhatnak és művelhetik a bányákat. Évenként Szt-Márton napján háromszáz finom márka ezüstöt kell fizetniök földbérül, más adótól vagy szolgálattól föl vannak mentve. Kötelességük még, hogy a király felszólítására bármikor ötven lándzsás vitézt állítsanak, s hogy a királyt vagy királynét, ha körükbe jönnek, fényesen fogadják és eltartsák.

Mint említettük, a németek különösen a városi élet fejlődésére voltak nagy hatással. Alig van város Magyarországon, melyet e korszakban egészben vagy részben németek nem laktak volna. Az ország nevezetesebb városairól: Székes-Fehérvárról, Esztergomról, Pozsonyról, Sopronról, Győrről, Nagy-Szombatról, Budáról, Pestről, Szathmárról, Szebenről, Toroczkóról, Varasdról, Szegedről ezt kétségtelenül tudjuk. A királyok valamennyiöket különféle kedvezményekben részesíték.

Olasz lakosokat Esztergomban, Székes-Fehérvárott és Váradon találunk. Az Olasz vagy Olaszi, Olaszfalu és Olasztelek nevű községek szintén olasz lakossággal bírtak valamikor.

Zsidók is számosan voltak az Árpád-házi királyok idejében. Legnagyobb részök az első keresztes hadjárat alkalmával, Cseh- és Németországból vándorolt be hozzánk, üldözőik elől menekülve. László és Kálmán királyok törvényeikben részletesen foglalkoznak velök; szintúgy IV. Béla király.

* * *

Mind e különböző lakosok a magyar törvény uralma alatt állottak s a magyar királynak engedelmeskedtek.

A magyar állam élén Szent-István óta a király állott, a ki mindazokat a jogokat egyesíté magában, a melyeket azelőtt a nemzetgyűlés s a törzsfők gyakoroltak. Hatalma kiterjedt az egész nemzetre.

Első sorban őt illette a törvényhozás joga. Hozzájárulása nélkül törvényt alkotni nem lehetett; ő állapítá meg a törvény kötelező erejét, s azért a törvényeket a király rendeletei-nek is nevezték. Ő gyakorolta a legfőbb bírói hatalmat is, és pedig vagy személyesen, vagy kinevezett tisztviselők útján. Végre az egész országban ő rendelkezett egyedül a haderő felett. Szóval mindazokat a jogokat, a melyeket felségjogok-nak szokás nevezni, az egész ország területére s a lakosság összességére vonatkozólag a király gyakorolta.

Hatalma azonban mégsem volt korlátlan. Rendeleteit mindenkor a királyi tanács (regalis senatus, regale concilium) meghallgatásával adta ki. De a nemzet nagy zöme is befolyt az ország kormányozására, még pedig a székes-fehérvári törvénynapokon. A király itt meghallgatta az eléje került panaszokat s orvosolta a sérelmeket. Ugyanott vonták felelősségre a királytól kinevezett tisztviselőket is, ha tisztjökben netalán valami törvénytelenséget követtek volna el.

A királyi hatalomnak ekképen való korlátozása okozta, hogy a királyság intézménye oly gyorsan szilárdult meg nálunk, s hogy királyaink a tiszteletnek oly nagy fokára emelkedtek, mint a nyugati országok egyikében sem.

A királyi szék betöltése örökösödéssel összekötött választás utján történt. A trón ugyanis az Árpád-családhoz volt kötve, de tagjai közül a nemzet szabadon választhatott. Ez némileg baj volt, a mennyiben gyakori trónviszályokra adott okot.

A XII. században élt Kinnamosz, Mánuel császár kortársa és történetírója azt állítja, hogy a magyaroknál törvény, mi szerint a trón mindenkor az életben levő testvért s nem a fiút illeti. Hazai kútfőink erről ugyan semmit sem tudnak, de a tények Kinnamosz állításának alapos voltát látszanak bizonyítani. I. Endre után ugyanis nem következik fia: Salamon, noha meg volt koronázva, hanem öccse: Béla; I. Géza után nem következik fia: Kálmán, hanem öccse: László. Kálmán öccsét Álmost s ennek fiát megvakítja, hogy a maga fiának: Istvánnak biztosítsa a trónt. II. Géza halála után fiával: III. Istvánnal szemben állanak Géza öccséi: István és László, III. Bélával szemben Géza herczeg, Imrével szemben öccse: Endre herczeg. Szóval napirenden vannak a testvérviszályok, s az ok mindenkor egy és ugyanaz, t. i. hogy az uralkodó király a koronát fiának akarja megszerezni, s e czélból még életében a nemzet hozzájárulásával megkoronáztatja őt. Ámde ezzel megrövidíték a trónra igényt tartó herczegeket, akik aztán jogaik védelmére fegyvert ragadtak.

Még nagyobb bajt okozott az, hogy a királyok még életökben kijelölt utódjuknak az ország egy részét átadták. Mert az ifjú királyok a nekik jutott országrészben független hatalommal kormányoztak s gyakran feltámadtak a fő-király ellen. Ekképen az ifjabb királyság intézménye, elejét akarván venni a király halála után támadható trónviszályoknak, még a király életében okozott zavarokat.

A XIII. században az örökösödés elve mindinkább előtérbe látszik lépni a választás elve fölött, a mennyiben II. Endrétől kezdve a királyt mindig a legöregebb fia követi. Azonban hogy a nemzet a választás jogáról nem mondott le, kitünt III. Endre király idejében, s még inkább az Árpád-ház kihalása után.

A királyt trónraléptekor rendesen megkoronázták. A koronázás a középkorban Európa-szerte dívott. Nálunk kezdetben Esztergomban, későbben rendesen Székes-Fehérvárott, a Szent-István által épített székesegyházban történt. A koronát az esztergomi érsek tette a király fejére, míg a királynét a veszprémi püspök koronázta meg.

A király koronázása alkalmával megesküdött, hogy az egyház s a vallás parancsait mindenkor tiszteletben tartja, s hogy igazságosan fog kormányozni. Későbben szokásban volt, hogy a király a koronázási esküt oklevélbe foglalta, vagyis úgynevezett koronázási hitlevelet (diploma inaugurale) adott ki.

Koronázás.
A Képes Krónika nyomán.
(Tull Ö. rajza.)

Mint a koronázást, úgy az udvartartás formáit is nyugatról kölcsönözték királyaink. A királyi székhely Esztergom vala; csak IV. Béla királytól kezdve lesz Buda azzá. A királyt serenissimus, illustrissimus rex, ritkábban a maiestas czímmel illették.

* * *

Tekintve a király központi hatalmát, a kormányszervezet is sokkal összefüggőbb és egységesebb volt, mint Európa nyugati országaiban. A kormányzat különböző ágai nem voltak egymástól úgy elkülönítve, mint manapság, hanem egy-egy ember kezében voltak összpontosítva. Ez egy személyben bíró, vezér s a királyi rendeletek végrehajtója volt.

A központi kormány székhelye a királyi udvar (curia regia). Ide gyülekeztek tanácsra az ország főbbjei; itt adták ki a királyi rendeleteket; ide szolgáltatták be az ország jövedelmeit; ide idézték azokat, a kik közvetlenül a királyi biróság alá tartoztak.

A királyi udvar élén állott a nádorispán vagy nádor (curialis comes maior, palatinus comes vagy egyszerűen palatinus, comes palatii regis). Kezdetben pusztán a királyi udvarnokok bírája volt, de már akkor mint a király helyettese oly nemesek ügyeiben is ítél, a kik a királyi curiához fordultak. Ugyancsak a király megbizásából bejárja az ország különböző részeit s birói széket tart a tolvajok, rablók és gyilkosok felett. Hatásköre mindinkább tágul. Utóbb ő vezeti harczba a nemzet haderejét; ő elnököl a király távollétében a székes-fehérvári törvénynapokon vagy egyéb gyűléseken, a melyeket az ország egyik-másik vidékén a király megbizásából tart. A nemzet szabad tagjai vagyis a nemesek felett is ő itél; csupán a főbenjáró vagy fontosabb birtokpereket vitték a király elé. A kunoknak is a nádor volt a birájok. Az aranybullában már mint az ország jogainak őre jelentkezik. Ép azért III. Endre király idejében törvénybe iktatják, hogy a nádori szék csak az ország nemeseinek meghallgatásával tölthető be.

A nádor segédje, helyettese volt az udvarbíró (curialis comes, curialis comes minor, index curiae regis). Az udvarbíró hatásköre eleinte csak az udvarnokok bizonyos osztályára szorítkozott. Később a nádori intézmény fejlődésével szorosabb értelemben vett udvarbíróvá lett. Idővel szintén országos méltóságra emelkedett, s mint ilyen országbíró nevet viselt.

Liliomos korona.
(Aranyozott rézből készült, s drága kövekkel van kirakva. A Margit-szigeten találták. Az utolsó Árpádok valamelyike viselhette. Jelenleg a Nemzeti Muzeumban.)
Ipolyi A.: „A magyar szt. korona tört. és műleirása” czímű művéből.

A nádor s az udvarbíró mellett különösen a tárnokmester (tavernicorum regalium magister) érdemel említést. A tárnokmester vagy főkamarás a királyi kincstárt kezelte. Mint ilyen mindazok fölött állott, a kik a királyi jövedelmek beszedésével vagy kezelésével foglalkoztak, mint a só- és vámtisztek, a pénzek kamara-grófjai, a királyi jószágok némely udvarnokai s ezek ispánjai stb. Később a városok felett is birói hatalommal bírván, mind nagyobb jelentőségűvé lett.

Kiváló szerepet játszott még a királyi udvar kanczellárja (aulae regiae cancellarius), a kit notarius-nak is neveztek. Ő szerkesztette és adta ki a királyi rendeleteket és kiváltságleveleket; ő őrizte a királyi pecsétet. A kanczellárságot mindig főpapok viselték. III. Béla király meghonosítván az írásbeli eljárást, a király kanczellárjának tekintélye egyre gyarapodott. A kanczellár helyettese: az alkanczellár rendesen a székes-fehérvári prépost volt, míg a kanczellárság nem volt valamely meghatározott egyházi méltósághoz kötve.

A királyi udvar egyéb méltóságai, mint a királyné udvarbírája (comes curialis reginae), a főasztalnokmester (dapiferorum regalium magister), a főlovászmester (agazonum regalium magister), a főkamarásmester (cubicularium regalium magister), a főpohárnokmester (pincernarum regalium magister), a királyi hírnökök, vadászok, kardhordók mesterei vagy ispánjai (comites preconum, venatorum, ensiferorum regalium), kizárólag udvari tisztek voltak. De mivel az ország előkelői közül neveztettek ki, a királyi tanácsban is részt vettek, s így a központi kormányzatba is befolytak.

A közlekedési nehézségek miatt azonban tisztán központi kormányzás nem volt lehetséges. Ez volt az oka, hogy királyaink oly sűrűn utazták be az országot, vagy főbb udvari tisztjeiket küldötték ki, hogy bírói széket tartva, intézzék el a pörös ügyeket.

A királyi rendeleteket gyors hírnökök vitték az ország különböző részeibe és nyilvános helyeken kikiáltással tették közzé. Ez azonban csak különös esetekben történt. Rendesen az ügyek elintézése a vidéki tisztviselőkre bizatott.

A vidéki kormányzat legkiválóbb közegei voltak a vármegyék.

A várszerkezet első csirájáról már volt szó, mikor Szent-István uralkodását beszéltük el. Az ország, mint említettük, több várkerületre vagy megyé-re volt osztva, melyeket latinul közönségesen provinciá-nak vagy comitatus-nak neveztek.

Szent István idejében negyvenöt lehetett a vármegyék száma. Utódai alatt, a művelt föld terjedésével, e szám mindinkább nagyobbodott, úgy, hogy a XII. század első felében már elérte a hetvenkettőt. Az akkor létezett vármegyék a következők: a) a Duna és Száva között s némikép a folyókon túl terjedve: Moson, Sopron, Locsmánd, Vas, Zala, Somogy, Baranya, Tolna, Fehér, Veszprém, Bakony, Karakó, Győr, Esztergom és Pilis (15); b) a Duna balpartján: Komárom, Pozsony, Trencsén, Bolondos, Bánya, Galgócz v. Szolgagyőr, Sempte, Nyitra, Bars, Zólyom, Hont, Nógrád, Pest, Bodrog és Bács (15); c) a Tiszán innen: Csongrád, Szolnok, Ujvár, Gömör, Szepes, Borsod, Zemplén, Ung és Borsva (9); d) a Tiszán tul: Ugocsa, Szathmár, Szabolcs, Kraszna, Bihar, Békés, Zaránd, Arad, Csanád, Keve, Temes és Krassó (12); e) Erdélyben: Erdélyi-Szolnok, Doboka, Kolos, Torda, Küküllő és Erdélyi-Fehér (6); f) a Dráván-tul: Szerém, Valkó, Pozsega, Gerzencze, Rojcsa, Kőrös, Varasd, Marócza, Zágráb, Podgoria, Goricza, Gora, Dubicza, Szána és Orbász-vármegyék (15). Egyik-másik a vármegyék közül valamely szomszéd megyébe olvadván, idővel elenyészett, másrészt uj vármegyék is keletkeztek, mint: Árva, Liptó, Sáros, Máramaros stb.

Minden egyes megyét egy-egy vár alkotta a körülötte fekvő s hozzátarotozó királyi birtokokkal. Élén a királytól kinevezett várispán (comes castri, comes parochianus, comes provincialis, vagy egyszerűen az illető várkerület nevének hozzácsatolásával: comes Posoniensis, Bihoriensis stb.) állott. Ő volt a várhoz tartozó nép hadvezére, bírája, a várkerület biztonságának őre s a várkerületből befolyó királyi jövedelmek kezelője. Hatósága gyakorlásának színhelye a várispáni udvar (curia comitis castri), melyben különösen a hadnak vezére (dux, princeps, maior exercitus) s a várudvar bírája (comes curialis castri) vitték a főszerepet. Mindketten a várispán helyettesei, egyik a hadügyben, a másik a törvénykezésben és közigazgatásban. Ezekhez járult később a királytól kinevezett bilochus, a ki a várispán kuriájában az orvok és latrok fölött ítélt.

A szabadok vagy nemesek ki voltak véve a várispán hatósága alól; csak a királyi kincstárt érdeklő pénz- és tized-ügyekben itélt fölöttük.

Minden megye kisebb kerületek-re oszlott. Ilyenek voltak a vár, a váraljával és közvetlen környékével: a század- és tized-kerületek, élükön a várnagy-gyal (castellanus), a századosok-kal (centuriones) és tizedesek-kel (decuriones, decani). Ezek hadi tisztjükön kívűl a kerületökben lakó alsó néposztálybeliektől beszedték az adót és csekélyebb ügyekben igazságot tettek közöttük.

A községi ügyeket, mint a várszerkezet legalsóbb közegei, a falusi előljárók vagy bírák (villici, maiores villae) vitték. Ezeket a vármegyék élén álló tisztviselők nevezeték ki. Csak kivételesen kapta némely község, főleg ahol vendégek laktak, azt az előjogot, hogy előljáróját maga választhatta.

A megyei területeken voltak különálló kormányzati területek is, habár csekély számmal. Ilyenek voltak: a királyi kiváltságlevéllel a megyei hatóság alól kivett, önkormányzattal bíró s közvetlenül a király hatóságától függő városok; ilyenek a kunok szállásai, a székelyek székei, a szepesi és erdélyi szászok telepei, továbbá néhány főpapi uradalom, a melyeket a királyok szintén kivettek volt a vár hatósága alól.

* * *

Az ország lakosai rendek-re voltak osztva. E tekintetben a birtokviszonyok voltak irányadók. A birtok kétféle volt: szállás- és adomány-birtok. A szállásbirtok Szent-István király idejében a törzsszállások felosztása folytán keletkezett. Az adománybirtokot a királyok osztogatták a hatóságuk alatt állott várjavakból vagy a tulajdonképeni királyi javakból, kiváló érdemek, főleg a személyes vitézség jutalmául.

A kétféle birtok nem hozott létre rendi különbséget. Akár szállásbirtoka volt valakinek, akár adománybirtoka, szabad tagja volt a nemzetnek; ugyanazon jogokkal, ugyanazon kötelezettségekkel bírt. Különbséget a szabadok között kezdetben csak az okozott, ha valaki előkelő tisztséget viselt, vagy a haza körül kiváló érdemeket szerzett magának. Az ilyenek már első királyaink törvényeiben mint optimates, principes, maiores natu et dignitate, seniores, jobagiones, primates, szóval mint előkelőbbek vannak említve a többi szabadokkal szemben, a kiket milites, servientes regii vagy minores néven említenek.

Mind ezeknél kiválóbb: első helyet foglaltak el a főpapok (praelati), azaz a püspökök, apátok és prépostok. Királyaink bőkezűségéből nagy kiterjedésű földbirtokoknak voltak élvezetében. Kötelezettségük ugyanaz volt, mint a szabadoké, t. i. ellenséges megtámadás esetén a haza védelmére személyesen kellett fegyvert fogniok. A főpapok kiváló politikai állása abban a nagy tiszteletben leli magyarázatát, amelylyel a középkorban az egyház irányában általában viseltettek.

Az előkelőkhöz számították még azokat, a kik a király megbízásából valamely országos vagy megyei tisztséget viseltek. Valószínűleg idetartoztak a törzsszerkezet idejében kiváló szerepet játszott családok fejei is, akik a nemzet nagy része előtt különös tiszteletben állottak.

Megjegyzendő azonban, hogy miután első Árpád-házi királyaink korában a közhivatalok még nem voltak örökösök, a kitüntető társadalmi állás mindig csak személyhez volt kötve. Ennélfogva az első Árpádok idejében főpapi, főuri s nemesi rendről még nem lehetett szó, csupán a nemzet szabad tagjainak rendjé-ről.

Ezek s a tulajdonképeni szolgák között egy számra nézve tekintélyes és több osztályokra szakadt rendi csoportozat szerepelt. Ennek tagjai személyükre nézve szabadok voltak ugyan, csakhogy nem volt saját birtokuk, hanem idegen birtokot használtak, s ennek fejében többé-kevésbé terhers szolgálatokra voltak kötelezve.

E rendi csoportozat kiválóan a várszerkezet-tel függött össze.

A várhoz tartozó birtokon különféle kötelezettséggel különféle népek laktak. Legkiválóbbak voltak a várjobbágyok (jobagiones castri). Ezek a szabadoktól csak annyiban különböztek, hogy nem volt saját földjük. A várhoz tartozó földeket használták, azzal a kötelezettséggel, hogy a várat, illetőleg a királyt szükséghez képest fegyverrel szolgálják. A várjobbágyoknál számosabbak voltak a várnépbeliek (castrenses, civiles), a kik a várföldek használata fejében nem hadi, hanem egyéb szolgálatokat teljesítettek: művelték a várföldeket, fuvaroztak, segédkeztek a várépítésnél, az utak s a hidak készítésénél, a várőrség számára fegyvereket gyártottak, vagy egyéb mesterségeket űztek, amellett majd természetben, majd pénzben bizonyos adót fizettek s a várhatóság embereinek szállás-adással tartoztak. Mindeme kötelezettség, mely sokszor egy-egy helység lakosait terhelte, az utódokra is átszállott, ha az apák földjét birták.

A vármegyék területén azonban laktak szabadok vagy nemesek is, a kik nem tartoztak a várispán hatósága alá. Az ezek jószágán tartózkodó szabad parasztok vagy jobbágyok képezték a várszerkezet legalsóbb elemeit. Ők a várhoz csupán adóztak; birtoktalanok, de szabadok voltak, s azért, ha urok irányában tartozó kötelezettségöknek eleget tettek, szabadon költözködhettek. A vár hatósága reájok is kiterjedt. Ez osztályba tartozhattak a honfoglaláskor itt talált földművesek, melyekhez később a nemzet alsó rétegeiből is járultak nem csekély számmal. Az okmányokban jobagiones, coloni, conditionales, villani stb. néven említtetnek.

Legalsóbb fokon állottak az első Árpád-házi királyok idejében a tulajdonképeni szolgák (servi). Ezek a szabadok birtokain laktak, röghöz voltak kötve s a földesúr hatalmának alávetve. A szolgaosztálybeliek a szerint, hogy mivel foglalkoztak, több alosztályra szakadtak. Akik valamely nagyobb ügyességet s több ismeretet kivánó munkát végeztek, előnyösebb helyzetben voltak és udvarnokok-nak (udvornici) neveztettek. Előnyösebb volt a helyzetök azoknak a szolgáknak is, kik mint cselédek közvetlenül az úr személye körül tettek szolgálatokat. Az udvarnokokat csakis a birtokkal együtt lehetett eladni, míg a közönséges szolgákat magukban véve is.

A tulajdonképeni rendeken, osztályokon kívül állott a városi polgárság. Ennek tagjai ki voltak véve a vár hatósága alól s különböző kedvezményekben, kiváltságokban részesültek. Igy például: saját joguk szerint élhettek; a vendégek többsége német lévén, tehát a német jog szerint (jure theutonico). Kivételes biróságnak voltak alávetve, sőt korszakunk vége felé saját kebelükből választották bíráikat; lelkészöket szintén maguk választották. Egyik-másik város polgárai azonfelül vámmentességet élveztek, vásárt tarthattak s a városukhoz tartozó területet tulajdonjoggal bírták. Ez ellenében háború alkalmával néhány harczost kellett állítaniok a király zászlója alá, s egyéb szolgálatokat teljesíteniök: mérsékelt adót fizetniök, a királyt, királynét vagy ezek tisztviselőit szállással ellátniok, végül újévkor s egyéb ünnepélyes alkalmakkor ajándékokkal kedveskedniök nekik.

* * *

A várszerkezet idővel mindinkább átalakult s vele a birtok s az ezen alapuló rendi szerkezet is. E változást különösen az idézte elő, hogy királyaink a saját s a várbirtokokból mind többet osztogattak el egyeseknek, úgy hogy az adománybirtok a szállásbirtok felett tulsulyra emelkedett. A várbirtokok eladományozása különösen káros következményű volt. Ugyanis egyes családok hatalma mindinkább emelkedett, míg a királyoké ugyanoly arányban csökkent. Természetes, mert a várbirtokon alapuló hatalom s a várföldek fentartására szolgáló haderő többé nem a királyt, hanem egyes nagybirtokú családokat illette. Hozzájárult, hogy királyaink a tisztségeket, várispánságokat, bánságokat örökösen egyes családokra vagy egyházakra ruházták, s ekképen hatalmat adtak nekik az illető várispánság vagy bánság területén lakó várjobbágyok s várnépek fölött. Növelte az urak hatalmát az is, hogy a tatárjárás után IV. Béla király megengedte nekik, hogy várakat építhessenek s azokat őrséggel lássák el. Ily módon saját haderővel rendelkeztek, a melyet, mint láttuk, olykor a király ellen is felhasználtak.

Régi magyar határkő a XII. századból.
A követ, Árpádkori közigazgatásunk e tisztes emlékét, a Somogy-megyei Vörs-ön találták. Anyaga meszes kvarcz; szélessége 1,76 méter, magassága 76 czentiméter. A fölirat, sajnos csak töredékben maradt fönn s azért bajosan betűzhető ki. Tisztán olvashatók e szók: …REGIS …SIBI OCCVPARE… NICOLAO FILIO VS NON… ET META CO(N)FIRMA(n)TE… IN P(re)SENCIA OMPVD BANI PALATINI CO(mit)Is LAVRENCII P(ri)STAL(dus) LONG(us) SYMEON H(oc) SIGNVM LAPIDIS ET ILLIVS… Ebből kivehető, hogy a határkövet valamely pörös birtokon Ompud bán, és Longus (Hosszú?) Simon Lőrincz nádorispán poroszlója jelenlétében állították föl. Ompud bán III. István és III. Béla királynak idejében szerepelt. Az érdekes emlék jelenleg a szombathelyi muzeumban van.
Az Arch. Értesitő (uj folyam) X. kötetéből.

Az utolsó Árpádok alatt mindinkább előtérbe lépnek ily nagybirtokú családok. Háborút csak úgy lehetett viselni, ha ők is részt vettek abban. Ezért megint ujabb birtokokat, ujabb kiváltságokat nyertek a megszorult királyoktól. E kiváltságok közül különösen kiemelendő az, hogy kivették őket a várispáni, sőt olykor a nádori hatóság alól is (immunitas, exemtio). Ekképen a régi szabadok vagy nemesek rendje mellett egy új birtok-arisztokráczia alakul, melynek egyházi tagjai a főpapok (praelati) valának, világi tagjai pedig jobagiones, barones vagy comites néven kerülnek elő törvényeinkben és okmányainkban.

A birtok-arisztokráczia keletkezésével meghonosul nálunk a hűbériség, mely a középkorban Európa nyugati országaiban általában el volt terjedve; de csak egyoldalúlag, a mennyiben a birtok növekedésével emelkedett ugyan a birtokos hatalma és jogköre, a nélkül mégis, hogy nagyobb kötelezettségek is háramoltak volna reá. Ez csak a következő korszakban történt, a mikor a birtok-arisztokráczia valóságos főuri renddé alakul át, mely nem mint előbb, ellensége, versenytársa, hanem támasza lesz királyainknak.

A várszerkezet hanyatlásával királyaink természetszerűleg a nemességre s a városi lakosságra támaszkodnak. A várjobbágyok közül mind többeknek adományoznak nemességet, s mind bővebben osztogatják a városi kiváltságokat. A várjobbágyság ekképen lassanként beleolvad a nemességbe vagy a polgárságba. Csak az örökösen eladományozott várkerületekben marad meg, de ott is úri hatóság alá kerül. Ekképen ez egykor oly tekintélyes osztály szétmállott. Vele egy időben tünik el a várnépbeliek osztálya is. Ezek közül némelyek a nemesek közé emelkednek, túlnyomó részök úri hatóság alá kerül vagy a polgárságba olvad. Különösen IV. Béla király osztogatta bőven a városi kiváltságokat, számos várnéplakta községnek is. Példáját követték utódai, különösen III. Endre s a vegyes-házi királyok, minek folytán a városi polgárság idővel tekintélyes néposztálylyá fejlődött.

Magyar főúr a XII. századból.
A lovasszobrocska, melyet a Békés-megyei büngösdi pusztán találtak, esetlen volta mellett is fölötte érdekes, mert föltünteti a XII. századbeli főúri viseletet. A lovas bokáig érő, bő, palástszerű köpenyt visel. Ilyet hordtak akkor királyaink, főuraink s ilyen lehetett a népviselet is. Jellemző a hosszú, fönt kerek, lent csúcsban végződő pajzs. A lovag fejét kétségkívül sisak védte, de ez a templomi víz- vagy bortartó edényül (aquamanile) szolgáló szobrocska kupakja lévén, levált róla. A ló hátán az úr vadászkutyája, az ellenkező oldalon, a ló nyakához erősítve, egy elejtett nyúl. A szobor tehát vadászatról hazatérő urat akar ábrázolni. Jelenleg a Nemzeti Muzeumban őriztetik.
(A büngösdi aquamanile.) A Nemz. Muzeumban. Tull Ö. rajza.

Megváltozott a jobbágyok vagy szabad parasztok osztálya is, s mintegy új osztálylyá alakult át. Királyaink ugyanis egyes nagyobb területeket kivonván a várhatóság alól s földesúri hatóság alá helyezvén, önálló területekké alakították át azokat. Ennek következtében a szabad parasztok, továbbá az udvarnokok s a különböző szolga-osztálybeliek között fenállott különbség megszünik, s mint a földesúr hatóságának alávetettjei, egy osztályt képeznek: a parasztság vagy jobbágyság osztályát.

A várszerkezet átalakulásával a vidéki kormányzat is megváltozik. Addig a vármegyei intézmény kiválóan honvédelmi czéloknak szolgált, most a közigazgatásnak, a kormányzatnak válik főeszközévé, melyben a nemességnek kiváló szerep jut. E változást különösen a várjobbágyságnak a nemességbe olvadása, továbbá a jobbágyságnak vagy szabad parasztoknak s a várnépbelieknek földesúri hatóság alá kerülése segíté elő. A várkerületek önálló lakosai a nemesek, a megmaradt várjobbágyok és a vendégek ugyanis a megyék hatalmaskodásaitól veszélyeztetve lévén, érdekeik közös voltánál fogva szorosabban egyesülnek, megjelennek a várkerület gyülésein vagy birói székein s ott a várkerület ügyei fölött tanácskoznak. Hogy ez ügyek elintézésébe a nemesek folytak be leginkább, természetes.

A vármegyei intézmény megváltozását semmi sem mutatja inkább, mint az, hogy mindazok az elnevezések, melyek a várszerkezet hadi czéljaira emlékeztettek, úgyszólván teljesen eltünnek. A megyék többé nem egy-egy vár tartozékai, hanem a kormányzat kerületei, melyek csak a nevöket kölcsönzik az illető vártól. Az élükön álló királyi tisztviselőt nem nevezik többé várispánnak, hanem csak egyszerűen ispán-nak, helyettesét pedig alispán-nak (vicecomes). A századosok és tizedesek szereplése is megszünik. Helyökbe IV. Béla király ideje óta szolgabirák (judices servientium vagy novilium) és esküdtek (jurati assessores vagy röviden: jurassores) lépnek, akiket a megyei közönség, főleg a nemesség választ, s a kiknek hatáskörük csekély ügyekben a nemesekre is kiterjed. Rendszerint négy szolgabiróval s nyolcz esküdttel találkozunk a megyékben. Ezek az ispánnal vagy alispánnal együtt a megyei biróságot alkották. E biróságnak a nemesek eleintén csak önként vetették magukat alá. Az 1298-iki országgyűlés a megye összes lakosságára terjeszté ki hatóságát, föltéve, hogy a nádor nem itél azon a vidéken. Mindez elősegité a megyei autonómia kifejlődését.

* * *

Néhány szóval a melléktartományokról s azoknak az anyaországhoz való viszonyáról is meg kell emlékeznünk.

Erdély e korszakban nem képezett még külön tartományt. Kezdetben két, közjogilag különálló területre oszlott. Az egyik: a magyar terület, megyékre volt osztva s az anyaországhoz hasonlóan szervezve. A királytól kinevezett vajda kormánya alatt állott, a ki rendesen Szolnok-megyének ispánja is vala. Helyettese volt az alvajda. A vajda kuriájához fölebbeztek a nemesek, s ez volt általában az erdélyi részekre nézve a kormányzat középpontja. A vajda széleskörű hatásköre mellett természetes, hogy előkelő helyet foglalt el a királyi tanácsban a nádor, az udvarbiró s a bán mellett.

A második különálló terület volt: a Székelyföld. Erre a vajdának nem terjedt ki a hatósága. A székelyek külön ispán (comes Siculorum) hatósága alatt állottak; székekre voltak oszolva; adót nem fizettek. A koronázás alkalmával a királyi konyha részére egy ökröt sütöttek. Mindannyian szabadok voltak; különbséget közöttük csak az tett, hogy hadi kötelezettséget némelyek lovon (lófő székely), némelyek pedig gyalog teljesítették. Évenként fölváltva száz lovast adtak a király seregéhez, országos fölkelés idején pedig a székely ispán vezette őket a vajda zászlója alá.

Harmadik önálló területül keletkezett a XIII. század elején a szászok területe, a kiknek kiváltságairól már előbb, II. Endre uralkodásának tárgyalásánál emlékeztünk meg.

Az oláhság nemzeti különállással e korban még nem birt. Csupán egyes községek, az úgynevezett kenézségek élveztek némi kiváltságokat, a melyeket földesuraiktól vagy valamely közhatóságot viselt egyéntől nyertek. A földesúr vagy a megyei ispán, vagy közvetlenül a vajda hatósága alatt állottak. Kenézeik vagy főnökeik közül némelyek örökös bírói hatalmat gyakoroltak alattvalóik fölött s nemességet is nyertek. Kenézségeikkel Erdély minden részében találkozunk, leginkább mégis Fogarasban.

Tótország (Szalvónia) vagyis a Száva és Dráva közötti vidék, a mai Horvátország, közvetlenül Magyarországhoz tartozott s ugyanolyan szervezettel bírt. Horvátország (Croatia) azonban kezdettől fogva valóságos tartományképen szerepelt. Nem megyékre, hanem zsupánságokra volt felosztva. Birtok és rendi szerkezet tekintetében is különbözött az anyaországtól. A horvátok megmaradtak régi jogaik élvezetében, s egyházi tekintetben is nem az esztergomi, hanem a spalatói érsek hatósága alá tartoztak.

A dalmácziai vagyis a tengerparti városok: Zára, Spalató, Raguza, Sebenico, Trau, Almissa stb. szintén valóságos melléktartományát képezték Magyarországnak, Dalmácziát, mely szintén megtartotta régi szervezetét. Csupán az ország védelme, a királyi jövedelmek beszedése s a felsőbb igazságszolgáltatás, valamint a központi kormánynyal való összeköttetés érdekében volt kapcsolatban a királysággal.

Mindkét tartomány élén a bán állott. II. Géza idejében a horvát-dalmát bán mellett külön szlavóniai bán-nal is találkozunk, de már III. Béla korában ujra csak egy bán szerepel, kinek hatalma Szlavóniára, Horvátországra és Dalmácziára egyaránt kiterjedt és azért egész Szlavónia bánjá-nak (banus totius Slavoniae) czímezték. Ez vagy közvetlenül a király alatt állott, vagy pedig a tartomány élén levő királyi herczeg alatt. A bán állása sokban hasonlított az erdélyi vajdáéhoz, csakhogy hatásköre, s így tekintélye is nagyobb volt. Méltóságra nézve mindjárt a nádor után következett. A király képét viselte a gondjaira bízott tartományban; kuriájában ő vagy helyettese: az al-bán, a főbb bíráskodást gyakorolta. Onnan intézte a közigazgatást, szedte be a királyi jövedelmeket s szólította harczba a horvát-dalmát haderőt, melyet ő vezetett a királyhoz. Ideig-óráig a tengeri részek külön bán, a tengermelléki bán hatósága alá helyeztettek. Rendesen azonban a tengerpart védelme is a szlavóniai bánnak volt kötelessége.

A többi melléktartományok: Szerbia, Ráma, Galíczia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária nem voltak oly szoros viszonyban az anyaországhoz. Királyaink ezek fölött csak némi felségjogokat gyakoroltak.

E jogon, s általában fenhatóságuk biztosítása érdekében az említett tartományoknak Magyarország felé eső határain végvidéki bánság-okat alapítottak. Ilyenek voltak Bosznia területén: a boszniai, sói és ozorai; Szerbia és Bulgária területén: a boroncsi, krusóczi és mácsói; végül Kumánia, vagyis a mai Oláh- és Moldvaország irányában: a szörényi bánság. Mindezeket külön bánok kormányozták, a kik a végvárak fentartásáról s védelméről is gondoskodtak. Közülök egyik-másik az ország főurai közé is soroztatott.

* * *

Mint említettük, a törvényhozó hatalom kizárólag a királyt illette meg. E hatalmat kezdetben a királyi tanács-csal gyakorolta. A tanács nem birt állandó szervezettel. Tagjai főpapok, főtisztviselők, várispánok vagy egyéb tiszteletben állott férfiak valának, kiket a király maga köré gyüjtött. A nemzet is némileg részese volt a törvényhozásnak, a mennyiben évenkint Nagy-Boldogasszony napján, Szent-Lászlótól kezdve pedig Szent-István napján a Székes-Fehérvárott tartani szokott törvénynapokon a nemzet szabad tagjai megjelenhettek s panaszaik előadásával, sérelmeik orvoslásának sürgetésével befolytak a törvények alkotásába.

A székes-fehérvári törvénynapok mellett már első királyaink idején máshol tartott gyűlések-ről (congregationes generales v. regni) van szó. E gyűléseken kétségkivül a királyi tanács tagjai vitték a főszerepet. A nép csupán közvetve vett azokban részt, elpanaszolván sérelmeit s az előadottakat helyesléssel vagy rosszalással tudomásul vevén. Jellemzi e gyűléseket különösen az, hogy birói székek természetével bírtak, a mennyiben első sorban a panaszosoknak igazságot szolgáltattak azokon, de ebből folyólag jogokat is állapítottak meg.

Később a nemzet mindinkább részt vesz a törvényhozás munkájában. A székesfehérvári törvénynapok továbbra is megtartják jelentőségüket, csak az Árpád-korszak vége felé veszítik el. A törvényhozás ugyanis ekkor már külön e czélból a Rákos mezejére, majd Pestre, Budára, vagy máshová összehítt országos gyűléseken történt.

Ezeken a gyűléseken, melyek már kevésbé hasonlítanak birói székekhez, hanem inkább a későbbi országgyűlésekhez, a főpapok, főurak és nemesek fejenként vettek részt; IV. László idejében a kunok is, III. Endre idejében pedig a szászok. Hatáskörük és megtartásuk módja azonban még nem volt szabatosan körülírva.

A királyi tanács később is fenállott, de mivel határozatai a köznemesekre nézve olykor sérelmesek voltak, az 1298-i országgyűlés azt kivánta, hogy a király oldala mellett állandóan két püspök s az országgyűlés által e czélra választott nemesek legyenek, hogy ezek tanácsával történjék az országos méltóságok s a királyi adományok osztogatása, valamint a bonyolultabb országos ügyek elintézése.

* * *

A bírói hatalmat a király vagy személyesen vagy tisztviselői által gyakorolta, vagy pedig a birói kiváltsággal felruházott községek, továbbá egyházi és világi urak. Háromféle biróság volt tehát az Árpádok korában, úgymint: királyi, községi és földesúri.

A bírák nem itéltek egyedül, hanem úgynevezett bírótársakkal. Ezek rendesen esküvel kötelezték magukat arra, hogy igazságosan fognak itélni, s azért esküdt-ülnökök-nek (jurati assessores) neveztettek. A bíró-társaknak, középkori felfogás szerint, a vádlottal egyenlő ranguaknak kellett lenniök.

A királyi biróságot a király az udvarában lévő püspökökkel és országnagyokkal alkotta. Minthogy azonban a király minden esetben maga nem itélhetett, e tisztet átruházta egyes nagyokra, vagy pedig állandóan a nádorra s annak helyettesére, az udvar- vagy országbiróra. Időnként a királyok udvarukon kívül is tartottak törvényszéket, mint például a székes-fehérvári törvénynapokon, vagy másutt, mikor az országot beutazták. Ily birói székeket a király tisztviselői által is tartatott. A nádor biróságához hasonló volt a vajdáé s a báné.

Állandó biróságként szerepeltek még a vármegyei bíróságok. A várszerkezet megyei szerkezetté alakulván át, megyei bíróságok fejlődtek ki belőlük. Élén állott az ispán vagy alispán, a kinek társai voltak a szolgabírák. E megyei bíróságok nemcsak a nem nemesek fölött itéltek, hanem a nemesek kisebb ügyeiben is, sőt utóbb hatáskörük a nemesek minden ügyeire kiterjesztetett, hacsak a nádor nem itélt azon megyében, vagy hacsak valamely kiváltság nem állotta a megyei biróság itéletének útját.

A vendégek-lakta községekben évenként választott biró tizenkét esküdt polgárral alkotta a bíróságot. Ezeknek hatásköre némely községben minden ügyre kiterjedt, másokban csak a polgáriakra; a büntető ügyekre a vármegyei biróság volt illetékes.

A nagyobb egyházi s világi urak királyi kiváltság alapján maguk vagy tisztviselőik által itéltek alattvalóik felett. A házasság s az azzal összefüggésben álló ügyekben az egyházi biróságok mondtak ítéletet. Erdélyben a székelyeknek s szászoknak, Magyarországon a kunoknak, a szepesi szászoknak s a zsidóknak kivételes biróságaik voltak.

Minde biróságoknál a tárgyalás egészen szóbeli volt. A pör az idézéssel vette kezdetét. Az idézés legrégibb módja volt a biróság pecsétjének átküldése. Ezt azonban csak a felsőbb biróságok gyakorolták. Később a felperes a biróságtól e czélra kért emberrel, a pristaldus-sal, maga idézte meg ellenfelét, az Árpád korszak vége felé pedig valamely hiteles helynek, például káptalannak s a biróságnak kiküldöttjei eszközölték a perbe idézést, a melyről az illető hiteles hely külön oklevelet állitott ki. A megidézettnek a kitűzött határidőre meg kellett jelennie és pedig vagy személyesen, vagy maga helyett rokonát vagy megbízottját küldötte. Egy hétig is elvártak reá; ha nem jelent meg, s elmaradását nem tudta igazolni, megbírságolták. Ha háromszori idézésre sem jelent meg, elítélték. Megtörtént azonban, hogy hatszor, sőt hétszer is idéztek meg valakit, míg ítéletet mondottak fölötte.

Megjelenvén a biróság előtt, előbb a felperes, azután a vádlott előadták állításaikat. Ezeknek hitelességét vagy oklevéllel vagy esküvel, tanúkkal vagy istenitélettel bizonyították. A tanúkra az volt az elv, hogy azzal, a ki ellen tanuskodtak, társadalmilag egyenlők legyenek. Világi nem tanuskodhatott pap ellen, szolga nem tanuskodhatott szabad ellen; keresztény zsidóval együtt tehetett csak tanuságot zsidók ellen; kun ellen csak kunnal, szász ellen csak szásznak a tanuságát fogadták el stb. A tanúknak állításaikat esküvel kellett megerősíteniök. A pörlekedő felek is esküvel bizonyították állításaikat. Az esküt rendesen templomban tették le. Ha földbirtok forgott kérdésben, akkor az esküvőt vagy a pörös földre állították, vagy pedig egy göröngyöt vett fel s azt feje fölé tartva, úgy tette le az esküt. Szokásban volt, különösen az Árpád-korszak vége felé az esküt társakkal tenni le. A zsidók Mózes könyvére esküdtek.

A legdöntőbb bizonyitékul tekintették az istenitélet-et (ordale), vagyis a forró víz-, tüzes vas-próbát és a perdöntő bajvívást. A két első templomban, még pedig káptalani székhelyen történt. Leggyakrabban Nagyváradra küldték a bizonyító feleket poroszló kíséretében.

Mielőtt az istenítélet megkezdődött volna, a bizonyító félt három napi bőjtnek vetették alája. Ezalatt bekötötték a kezét s lepecsételték, nehogy valami módon az égés hatása alatt biztosítsa magát. Elérkezvén a próba napja, a fél meggyónt, megáldozott, azután a pappal s a néppel kiment arra a helyre, a hol a próbának meg kellett történnie. Miután a pap kérdésére: vajjon igaz és tiszta-e? ismételten erősítette ártatlanságát, kezeibe vette az eleve megszentelt tüzes vasdarabot s azt a kitűzött helyig vitte. Ennek megtörténtével nyomban bekötötték kezét s a köteléket lepecsételték. Harmadnap felbontották, s ha ép volt, ártatlannak nyilvánították; ellenben ha seb volt rajta, vagy ha a pecsét fel volt törve, akkor mint bűnöst elmarasztalták.

A Váradon tartott istenítéletekről, illetőleg tüzes vas-próbákról a XIII. század elején fölvett jegyzőkönyv maradt reánk. Ez az úgynevezett váradi regestrum, mely művelődés-történeti tekintetben egyik legérdekesebb emléke a magyar hajdan-kornak. A benne előforduló évszámokból kitűnik, hogy II. Endre király uralkodása alatt iratott, kétségkívül a káptalan tagjai által. Hazánk akkori intézményeire és művelődési viszonyaira élénk világot vet e nagybecsű emlék, egyuttal a középkori személy-, család- és helynevek gazdag tárháza. A helynevek közül: Arad-, Bács-, Békés-, Bihar-, Csanád-, Doboka-, Győr-, Keve-, Kolos-, Nógrád-, Nyitra-, Patak-, Pozsony-, Szabolcs-, Szathmár-, Szolnok-, Ujvár-, Vasvár-, Zemplén- és Zimony-várak nevei, továbbá 33 várispánság és tömérdek helység neve említtetik. Az utóbbiak közül fölemlítjük: Debreczent, Miskolczot stb. A helynevekből látszik, hogy az ország majd minden részéből küldötték a bizonyító feleket Váradra, bizonynyal Szent-László király iránt való tiszteletből. Érdekesek a családi és személynevek is. Tömérdek oly nevet találunk ezek között, a melyek ma már nem használatosak; igazi ősi magyar neveket, mint: Csanád, Kusid, Öcsöd, Somod, Ugod, Urkund; Aczél, Bakó, Erdő, Erő, Ékes, Fenyér, Hollós, Kedvelő, Magos, Torkos; Bátor, Bús, Erős, Gonosz, Gőgös, Haragos, Sánta, Törpe; Farkas, Kakas, Madár, Medve, Tok; Gyönyörű, Csókadó, Drága, Szép, Szőke stb. Az utóbbi öt női név. Ime egy kis mutatvány a regestrumból: „Nyíri izmaeliták: Illyés és Péter, mások tanubizonyságára is támaszkodva, ispán Bánk bíró meg Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Salamon falvabeli Jánost, Kosztát és Mikót. Ezeket meg is égette a vas.” S egy másik: „Nyiri izmaeliták: Illyés és Péntek (Péter?) mások tanubizonyságára is támaszkodva, Bánk bíró és Bola poroszló előtt tolvajságról vádolák a Vamos falubeli ispán Márton jobbágyait, valamint a Mizidácz nemzetség alapította tapolczai monostor jobbágyait is. Egyed és Benedek magukért és másokért vivén a vasat, fölmentést nyerének.” A regestrumot első ízben 1550-ben a híres Fráter György, nagyváradi püspök adta ki, Kolozsvárott. Az eredeti jegyzőkönyv elveszett.

Kedvelt bizonyító eszköz volt nálunk az Árpádok korában, de később is a perdöntő bajvívás vagy baj. Erre rendesen a király maga vagy a nádor ítélte a pörlekedő feleket, s az ő jelenlétökben is folyt az le. A felek vagy maguk állottak ki, vagy bajnokot fogadtak, a ki helyettök küzdött, természetesen illő jutalomért. A bajnok pajzsot, lándzsát, két kardot és tőrt használt fegyverül. A ki felségsértést követett el vagy hamis pénzt vert, annak egy szál ingben kellett harczolnia, míg ellenfele föl volt fegyverkezve. A kit legyőztek, az elvesztette a pert. Ép azért a rossz vagy áruló bajnokot súlyosan megbüntették.

Ha valakit tolvajság vagy gyilkosság miatt elítéltek, annak vagyona két harmad részben a biróra, egy harmad részben pedig a sértett félre esett. Szokásban volt a kiegyezés még a legsúlyosabb bűntettek esetén is, a mikor azután a birói beavatkozás is elmaradt. A tolvajt, rablót, gyilkost, hűtelent rendesen halállal büntették.

A kor vadságát jellemzi, hogy nem elégedtek meg a pervesztes fél megbüntetésével, hanem még jószágait is feldúlták; jellemzik a testcsonkító büntetések is. Az ítélet végrehajtása a poroszlókra bizatott. Ha valaki az ítélettel nem volt megelégedve, a felsőbb birósághoz fellebbezhetett; de ha elvesztette a pert, bírságot is tartozott fizetni.

* * *

A magyar állam jövedelmeit e korszakban kizárólag a föld s a nyerstermények szolgáltatták; ezekből fedezték az állam szükségleteit. A várbirtokokból s a rajta lakók szolgálataiból, adójából befolyt jövedelem untig elég volt a hadügy, bíráskodás, közigazgatás szükségleteinek fedezésére; sőt jutott belőle a királyi kincstárnak is.

A királyi kincstár-ból (camera regia vagy fiscus) a királyi udvartartás költségeit fedezték első sorban. A király legtöbb jövedelmet a nagy kiterjedésű királyi birtokokból húzott, a melyek különösen Buda, Fehérvár, Somogy és Veszprém környékén, továbbá Szathmárban, Beregben és Erdélyben terültek el. Jelentékeny jövedelme volt még: 1) a tulajdonában lévő érczbányákból; 2) a sóbányákból, melyeknek művelése, valamint a sónak árulása kizárólagosan őt illette; 3) a várföldek jöved