Mikor II. Ulászló király elhunyt, fia Lajos tíz éves volt. Magas, nyulánk gyermek, anyjától öröklött szép vonásokkal, a ki mind testi, mind szellemi fejlettségre megelőzött más vele egykorúakat, úgy hogy már is serdülő ifjúnak tünt fel. Bár nevelése nem volt a legkitünőbb, mégis hat nyelven beszélt: magyarul – e nyelvben kiváltképen jártas volt, mert egészen magyarok között és magyar szellemben nevelkedett – latinul, németül, francziául, csehül s végül lengyelül. Olaszul is értett. Belátva nevelése hiányait, maga írá nagybátyjának, hogy azokat ismerve, fokozott erélylyel fog a tanuláshoz. A művészetek iránt is érdeklődött: gyönyörködött a zenében, húros hangszeren játszott is, azonkívül domborműveket készítgetett. Kedélye a legjobb, a legszelídebb volt: semmiért sem tudott haragudni s így kortársai nem ok nélkül nevezték angyali jóságú gyermeknek. A testgyakorlatokban is kiváló ügyességet tanusított: jól lovagolt, nyilazott, a fegyverjátékokban kitünt erejével, ügyességével, úgy hogy a szakértők véleménye szerint már tizenhárom éves korában meg volt benne mindaz, a mire egy tökéletes lovagnak szüksége van. Mindezeknél fogva, ha lángész és kiváló erélyű ember nem volt is, derék uralkodó válhatott volna belőle.

II. Lajos gyermekkori arczképe.
A znaymi városi jog codexének czimlapján. – A „Mittheilungen der Central-Commisson” 1872. évfolyamából.

De ehhez mulhatatlanul szükséges volt, hogy jó kezek gondoskodjanak neveléséről és míg kiskorú, az ország kormányáról is. Fájdalom, nem úgy történt. Ulászló három gyámra bízta Lajos nevelését s az ország kormányát: Bakócz Tamás esztergomi érsekre, Bornemisza Jánosra és György brandenburgi őrgrófra. Ez utóbbi fia volt Frigyes őrgrófnak és Zsófiának, Ulászló testvérének s mint nyolcz fiú közül a legifjabb eljött a rokon magyar királyi család udvarába, hogy itt kisérelje meg szerencséjét. A főgyámságot a pápára, Miksa német császárra és Zsigmond lengyel királyra bízta Ulászló király. Mindebbe azonban a nemzetnek is volt beleszólása. A kit az 1485-i törvény értelmében megilletett a gyámság s az ország kormánya, az ugyan nem emelte fel szavát. Perényi nádor ugyanis már egészen elaggott és lejárt ember volt, de annál hangosabban nyilatkozott a Szapolyai-párt, hangsúlyozván, hogy az országnak kormányzóra van szüksége, oly hatalomkörrel, a minővel annak idején Hunyadi János bírt. Erre a magas állásra természetesen Szapolyait szemelték ki, a ki aztán kétségkívül megnyerte volna Anna herczegnő kezét s ezzel Lajos halála esetére biztos kilátása lehetett volna a trónra is. De a másik pártbeliek nem óhajtottak kormányzót, azt hozván fel s nem alap nélkül, hogy az akkor helyzet egészen más volt, mert akkor a király külföldön félig-meddig fogságban volt, míg most hű magyarjai közepette van.

Így történt, hogy az 1516. április 14-ikén összeült országgyűlésen sokáig elhuzódott e kérdések vitatása, miközben megérkeztek a külföldi követek, a kiket különben a főurak már eleve bevárandóknak tartottak. E követek valának: Szydloviczky és Lasko a lengyel király, továbbá Herberstein Zsigmond és Baroni a császár részéről. Mindannyian határozottan követelék, hogy mindkét uralkodót főgyámul ismerjék el s hogy a gyámság gyakorolhatására két német s két lengyel biztosnak az országtanácsban helyet adjanak. A lengyel király egyébként a tettleges kormányt egy hat tagból álló választmányra kívánta bízni, a melynek tagjai lettek volna: Perényi nádor, Szapolyai János, Szatmári György királyi kanczellár, Bakócz esztergomi érsek, Szentgyörgyi Péter országbíró és Buzlai Mózes. De ezek az előterjesztések nem tetszettek a Rákoson összegyűlt rendeknek. A nemzet ugyanis abból a helyes felfogásból indult ki, hogy ha az idegeneknek az ország ügyeibe joguk lesz beleszólani, Magyarország okvetlenül melléktartomány sorsára jut.

Az udvarnál azonban többségben volt az a párt, mely a külföldi gyámságot elfogadni volt kész. Ez elhatározta, hogy a nemességet rövidebb pórázon kell vezetni, s e czélból az országgyűlést a budai várba tették át. A nemesség óriási tömegekben kezdett átmenni Pestről Budára. De midőn a kapuhoz értek, az őrök azt mondták, hogy szívesen beeresztik őket, előbb azonban mindenki tegye le a fegyverét. E kivánság megfelelt az ország törvényeinek és szokásainak, a melyek szerint fegyveresen nem volt szabad senkinek a várba mennie, kivéve az odatartozókat. De a nemesség nem igen bízott a kormány-férfiakban s attól tartott, hogy ha fegyvertelenül lesznek, erőszakkal is kényszeríthetik őket a külföldi gyámság elfogadására. Azért meg akarták kísérleni: nem lehetne-e fegyveresen bejutni a várba s e czélból ostromolni kezdték, bár nem volt semmi készületök. Mikor a várbeliek már megunták a kapuk döngetését, Tomori Pál várnagy ágyúkból lövetett az ostromlókra. Ekkor aztán belátták, hogy vagy alkalmazkodniok kell a szokáshoz vagy eltávozniok. S míg egy részök szétoszlott, más részök lerakta a fegyvert s békén folytatta a tanácskozást a várban. Csak Szapolyai látta jónak, hogy pár nap mulva „sürgős ügyek elintézése végett” Erdélybe térjen vissza; annak jött ugyanis a nyomába, hogy élete ellen törnek.

Megegyezésre jutni azonban most sem sikerült. A belföldi kormányzó nem kellett s a külföldi fejedelmek gyámságát sem ismerték el. Így történt, hogy a király nevelésével az Ulászló királytól rendelt férfiakat bízták meg, az ország kormányát pedig az eddigi országtanácsra ruházták, a nélkül azonban, hogy a felségi jogokat gyakorolhatta volna. A sok gyámjelölt közül végre is egy sem lett a gyám s a király, bár gyermek volt még, tényleg megkezdte az uralkodást. Az ő nevében adták ki az okleveleket, ő elnökölt, bár nem valami különös örömmel, az országtanács s a királyi törvényszék ülésein. Az országos ügyeket általában az ő tudtával intézték el s a kinevezéseket is ő eszközlé. Két év mulva eléje terjesztették az országgyűlési végzéseket is megerősítés végett. Ő fogadta a külföldi követeket, gyakran válaszolt nekik személyesen, a miben, mint írják, nem kevés ügyességet tanusított. Azonban ki csodálkoznék azon, hogy gyermek létére nem sok gyönyörűséget talált az országlás száraz ügyeiben s így sokszor nem viselvén magát helyesen, sulyos sérelmeket volt kénytelen elviselni a főurak részéről. Így egy alkalommal Bakócz azt mondá neki: „Ha Felséged nem teljesíti kívánságunkat s nem hallgatja meg tanácsunkat, legyen elkészülve arra, hogy elűzzük s más királyt választunk!”

Miután az országgyűlés a gyámságról az említett módon intézkedett s némi segélyt szavazott meg, továbbá Szapolyait, hogy ne nagyon nehezteljen, koronaőrnek választá, békével szétoszlott.

Csehországnak is kellett intézkednie kormányáról. A magyar tanács azt javaslá, hogy válasszanak a cseh rendek is kormánytanácsot, a mely Budán székelve, Prágába küldje parancsait. De a csehek erre nem voltak hajlandók, mert Ulászló korában is nagynak találták a befolyást, melyet a magyar tanácsosok gyakoroltak s attól féltek, hogy az így még nagyobb lenne. Inkább elismerték a császár s a lengyel király főgyámi jogát, a tulajdonképi kormányt pedig úgy rendezték be, mintha a király csak esetleg volna távol.

Lajos kormányának mindjárt kezdetben kiváló gondot adott a török ügy. A pápa ugyanis követet küldött, intve a kormányt, hogy valamikép békére ne lépjen a hitetlenekkel, mert alapos a reménye, hogy nagyobb hadjáratot lehet intézni ellenök. A magyar kormány a tanácsot megfogadva, elutasítá a béke érdekében jött követet, a minek következménye lőn aztán, hogy a szultán Bélai Barnabást, a magyar követet kémnek tekintvén, letartóztatá s fél vendég, fél fogoly gyanánt magával vitte Egyptomba, Szíriába. Ez országokat a törökök akkoriban hódították meg. A szultán Bélaiban kész tudósítót nyert, a ki elmondja a keresztényeknek, hogy a török birodalom kétszer akkor lett, mint amilyen volt, s hogy a szultán most már a mohammedán világ első fejedelme, az elkergetett egyptomi uralkodóházról reászállván a kalifai méltóság. Ez évben (1517.) különben a szultán ismételte békeajánlatait, a melyeket a lengyel követek is pártoltak. Hogy a béke szükségét éreztesse, a boszniai basa ostrom alá vette Jajczát. Ez azonban nem tette meg a kellőt hatást. Az ostromra a törökök nem indultak kellő erővel, mindek következtében Zrinyi Miklós, a később oly híressé vált szigetvári hős atyja, továbbá Beriszló Ferencz, Péternek, a veszprémi püspöknek és horvát bánnak öccse, fölmentették e végvárat, mely alkalommal a zvorniki bég is elesett. A támadás csak bosszantotta a magyarokat, a kik most különben annál kevésbbé voltak hajlandók a békére, mert a lateráni zsinat keresztes háborút határozott a törökök ellen s erre az összes keresztény egyház három évi jövedelmének tizedét rendelte fordítani. Ehhez az ajánlathoz Rómában nagy reményeket kötöttek. A következő év (1518.) elején a pápa „nagyszerű” tervet közölt a magyar országtanácscsal, a mely szerint a törököket egyszerre minden oldalról meg kellett volna támadni: a tengeren Velencze és a jánosrendi lovagok intéztek volna támadást ellene, szárazról pedig két óriási hadsereg tört volna reájok. Az egyiknek működési tere Egyptom, a Szentföld és Szíria lett volna, a császár és a portugáliai király vezérlete alatt, a kikhez csatlakoztak volna még a francziák s olaszok; a másikat Magyar-, Lengyel- és Csehország összes csapatai alkották volna, Zsigmond lengyel királylyal az élökön. Az utóbbi királyra bízták, hogy a moldvai és havasalföldi vajdákat is megnyerje.

A terv mindenesetre szép volt s ha keresztülviszik, igen szép hasznot hajt vala az egész kereszténységnek s első sorban hazánknak. Csakhogy nem lett belőle semmi, mert külföldről egy szál katona sem érkezett segítségünkre s egy garast sem küldtek, hogy végvárainkat kijavíthassuk, s élelemmel meg lőszerrel elláthassuk.

Különben nem sokkal több eredménye volt az ezen év elején két ízben összeült tágabb országtanácsnak sem. Az országban Lajos uralkodásának két első évében a kormány a lehető legrosszabb volt, mi aztán alkalmat nyujtott a külföldi fejedelmeknek, hogy gyámságuk elismerését, Szapolyai híveinek pedig, hogy a kormányzóság felállítását követeljék. A közigazgatás, a melynek vezetésére kivált e korban vaskéz kellett, siralmas állapotban volt. Minden vidéken a legelőkelőbbek ragadták magukhoz a hatalmat, a kik saját érdekeik szerint, s nem az igazság értelmében tettek törvényt. Ily körülmények között a megvesztegetés hallatlan mértékben lábra kapott. A királyi kincstárt, a ki csak hozzáférhetett, a legkülönbözőbb czímen fosztogatta, pedig már is rendkívüli szegénységbe sülyedt. Az urak azonban elég jól találták magukat. A bandériumok kiállítása körül még több visszaélést követtek el, mint annakelőtte. Azok, a kik közülök a haza védelmére fordították csapataikat, egymásután elhaltak; a legtöbb csak arra használta bandériumát, hogy vele nagyszerű, diadalmenethez hasonló bevonulásokat tartson Budán s a király előtt oly kísérettel jelenjék meg, a melynek befogadására szűkek voltak az utczák.

Fájdalom, e bajok orvoslását a jövőben sem lehetett remélni, mert a király nevelése nem igért oly eredményt, a minőre tehetségei után számítottak. A három nevelő-gyám közül Bakócz csak névleg volt az; magas állása és aggkora miatt alig folyhatott be az ifjú király nevelésébe. Bornemiszának sem volt nagy a hatása. A király megbízott ugyan kipróbált hűségében s országos ügyekben szívesen kérte ki, sőt követte is tanácsát; de a mogorva, szókimondó öreg nem volt az az ember, a ki képes lett volna egy koronás gyermek vezetésére. Így minden a léha Brandenburgi György kezébe jutott. György jártas volt minden lovagi mulatságban, sőt a korabeli előkelő osztálybeliek felületes műveltségével is bírt. Vonzó modora alkalmas volt arra, hogy a fiatal királyt követőjévé tegye, de nem volt alkalmas egy király nevelésére. Meg is érzett a hatása. A király szép föltételéről lemondva, elfordult minden komolyabb tanulmánytól s az országos ügyeket mód felett unalmasaknak kezdte találni. S míg az egyháziakat azzal botránykoztatta meg, hogy ünnepnap is zajos mulatságokban vett részt, az ájtatossági gyakorlatokat pedig kezdte elhanyagolni, addig az udvaronczok megütköztek azon, hogy az udvari illem szabályai ellenére, boldog-boldogtalan a királyi palotába ki s be járhat, az elfogadó termek pamlagán a király vadászkutyái nyujtóznak kedvök szerint, sőt enni is a királyi asztalnál nyernek. Lovagjátékok, tánczmulatságok, lakomák foglalták el a király minden idejét, s az udvar legfőbb gondját a jó farsangolás képezé.

Mily víg élet folyt ez időben a királyi palotában, kitünik György őrgrófnak valamely német barátjához intézett következő leveléből: „A királyi udvar ugyan szörnyűségesen szegény, mégis hatalmasan farsangoltam vele. Hadd lássák az urak, hogy még a lábukon állanak, a kik a királyt környezik. Először Stibitz és Zettritz hat ízben csaptak össze gyalog, azután én és Krabat vívtunk lóháton. Krabat ördögnek volt öltözve, én meg vadembernek: az ördög lefordult lováról és arczára esett. A király is szépen lovagolt a város minden asszonyai és tömérdek nép jelenlétében. Majd eljárta másokkal együtt a toborzót. Azután én léptem elő tizennyolcz álarczossal, kurta köpenyben, éles orrú, hegyes czipőben, minőt a régiek viseltek. Majd egy öreg atyus lépett elő, mindegyik kezében bottal, lábán fa-saruval s két furcsa tánczot járt el.”

A király nemcsak a lovagi mulatságokat élvezte túlságosan: léha urakkal órákig fürdőben ült, vagy bebarangolta az utczákat. A jó gyomráról híres Kórógyi Péter nevű udvarnokával élő egeret, macskafarkat vagy döghust etetett meg, s ilyenekben nagy gyönyörűsége telt. S annyira megfeledkezett magáról, hogy olykor meztelenül jelent meg az urak előtt.

II. Lajos ifjúkori vértje.
A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban. – Fényképről.

E bajokhoz hozzájárult még az a körülmény, hogy az ország a pénzügyi bukás szélén állott. A királyi kincstár rémítően üres volt. A Jagellók ugyanis nem tudtak gazdálkodni s meggondolatlanul ki hagyták magukat forgatni minden pénzforrásból. Az adó elég csekély volt, a rendes királyi jövedelmek pedig, mint a vámok, harminczadok, sőt a királyi városok adója is, el voltak zálogosítva. Így például Szakolczát, Nagy-Szombatot s a trencséni harminczadot Szapolyai János bírta zálogul, Esztergomot az érsek, Szegedet, Eperjest és Kis-Szebent Perényi Imre nádor. Sopront valami Gyuricskó, a Csepel-szigetet Szalkai László váczi püspök, Husztot Máramaros többi részeivel együtt Perényi Gábor, Diósgyőrt Both Endre özvegye, a budai harminczadot Sárkány Ambrus és Keserű István, a kassait az odavaló polgárok stb.

II. Lajos király arczképe és aláirása.
Az arczkép a bécsi cs. és kir. udv. muzeum egyik egykorú codexében.
Érdekes, mert a királyt magyaros ruhában ábrázolja. – Az aláirás: Ludouicus Rex manu p(ro)p(ri)a.

Ilyenek voltak a viszonyok, midőn az 1518. április 24-ikére összehívott országgyűlés megnyilt. De mintha nem lettek volna elegendők a bajok: a szerencsétlen gyámság kérdése ismét szóba jött, sőt most már a pápa is kezdte követelni főgyámi jogait. Ennek fejében kész lett volna megengedni, hogy egy fölügyelete alatt működő kormányzót válaszszanak. A császár követei azonban megijedtek ettől s kijelenték, hogy urok semmi esetre sem fogja megengedni, hogy Szapolyai magát kormányzóul feltolja, sőt ennek megakadályozására négyezer gyalogost és ötszáz lovast tart készen a magyar határon. E hírek terjesztése korántsem volt kedvező az udvarra, mert a nemesség veszélyeztetve látván a tanácskozás szabadságát, adóajánlás nélkül szétoszlott. Csak azt az egy határozatot hozta, hogy minden külbefolyás nélkül ujabb gyűlést tartsanak ez év julius 25-én Tolnán.

Azonban pénz nélkül már ekkor sem lehetett kormányozni. Hogy tehát a szükségleteket fedezhessék, a nemesség zömének szétoszlása után a visszamaradt főurak – számra 41-en, a kik között volt Szapolyai János is – megszavazták telkenként, a nemesség utólagos jóváhagyása reményében, az egy arany forintos adót és elrendelték, hogy az urak zászlóaljaikat julius 2-ikáig az alvidékre küldjék. Ugyanekkor elrendelték, hogy a király az országtanács ülésében válaszoljon a külföldi követeknek s általában az országtanácscsal egyetértve intézkedjék a fontosabb ügyekben. E czélból az országtanács hetenként három ülést tartson s hadviselés idején is állandóan két főúr és két főpap legyen a király mellett. Szatmári György kanczellár hatalma ez utóbbi határozatok következtében különösen csökkent. Meg is neheztelt ezért s nemsokára letette tisztét, a melyet aztán Szalkai László foglalt el.

A főurak ezen határozatainak nem igen volt foganatjok. A nemesség nem ismerte el törvényesekül, mivel azért hozattak, hogy az általa kitűzött tolnai országgyűlésnek elejét vegyék. Már maga ez a körülmény igen megnehezíté végrehajtásokat, és pedig első sorban a mi az adót illeti.

Julius 25-ikén az országgyűlés csakugyan összejött. Határozatai magukban véve ugyan nem valami nevezetesek, de egyéb tekintetben igen fontosak. Egy áramlat első jelenségének tekinthetők. Ugyanis a középnemesség között, a mely a Hunyadiak korában egyre emelkedett s a mely már Ulászló alatt kezdte hatalmát éreztetni, mindinkább lábra kapott az a meggyőződés, hogy az ország helyreállítását a nemességnek kell a kezébe vennie, minthogy a főnemesség csak arra képes, hogy az országban a rendet megbontsa, de nem arra, hogy az országot ellenségeivel szemben fentartsa. Látszik, hogy a középnemesség érdeklődése már nem szoritkozott a megye szűk határai közé, hanem kiterjedt a haza ügyeire is.

II. Lajos király arany pénze.
Veszerle „Érm. Táblái”-ról.
Előlapján Mária a gyermek Jézussal; lent a lengyel sas. A körirat: LODOWICVS R(ex) VNGARIE. Azaz: Lajos, Magyarország királya. Hátlapján Szt. László. A körirat: S(anctus) LADISLAVS REX. 1516. Azaz: Szt. László király. 1516.

A középnemesség ezen mozgalmának zászlóvivője Verbőczi István vala, akit kevéssel II. Lajos trónralépte után személynökké neveztek ki. De bármily magas állásra jutott is, elveitől nem tántorodott el. Nem mondhatjuk, hogy politikája mindenben helyes lett volna. Az a föltevés, hogy egyedül a köznemességre támaszkodva lehet keresztülvinni az ország újjászületését, alapjában csak oly alaptalan, mint az Ulászló választásakor hatalomra jutott oligarchák felfogása, a mely szerint csak magukat tekintették a nemzetnek. De a helyzet, a viszonyok eléggé megokolták Verbőczi föltevését. Ő mint izgató is mindenkor nemes és higgadt vala. Érdeme e tekintetben, valamint a nyomán induló nemességé nem az, hogy lelkesített és lelkesült, hanem hogy szorosan a törvényhez ragaszkodva igyekezett haladni.

Ez az irány körülbelül 1498 óta, Verbőczi hatása alatt kezdett feltünni, de csak Tolnán, kizárólag a nemesség által tartott első országgyűlésen nyilatkozott határozottabban. Az itt hozott végzések nem igen tartalmaznak nagyobb ujításokat, inkább csak a török elleni védelem eszközlését czélozzák. Így például sürgetik, hogy Sz. Mihály napján Bácson fegyveres országgyűlés jőjjön össze, s azon a főurak bandériumaikkal, a köznemesek személyesen s minden húsz jobbágy után egy-egy fegyveressel jelenjenek meg. Ugyanoda jőjjön a király is bandériumával. Addig is Boszniába küldjenek fegyveres népet, magába Jajczába kétszáz embert. Ezen felül minden telek után fél arany-forintot szavaztak meg. A kincstartó köteles volt becsületére fogadni, hogy az adót a megyei fő- és alispánokkal, meg a nemességgel egyetértve fogja kivetni és beszedni, kiadni pedig csakis a végvárakra, a királyi és tiszti bandériumokra fogja, s működéséről a bácsi országgyűlésen számot ad. A bácsi országgyűlésre halaszták az intézkedést a királyi jövedelmek rendbehozataláról is. Végre azt is elhatározták, hogy a külföldre követek küldessenek a török ellen segélyt kérendők, és pedig a lengyel királyhoz azonnal, a pápához s a császárhoz a bácsi gyűlés után.

Mindezeket a határozatokat az egész ország érdekében hozták s főczéljok, mint azt a Lengyelországba követül küldött Ártándi Pál és Kenderesi Mihály is erősítgették: a királyi tekintély helyreállítása volt. Lehetetlenségnek látszott tehát, hogy megerősítésöket megtagadják. De a kormányférfiak nem álltak a viszonyok magaslatán. Ha van bennök lelkes akarat s tul tudják magukat tenni osztályok vélt érdekein – mert egy osztály érdeke a közérdek rovására csak rövid ideig diadalmaskodhatik s nemsokára ezzel bukni kénytelen – úgy a nemesség buzgóságát fel kellett volna használniok valami nagyobb vállalatra. Ez volt Verbőczinek is a terve s mint királyi személynök az udvart is ez irányban akarta hangolni. De az udvari párt a befolyása nélkül hozott, bármily üdvös törvényeket nem óhajtotta végrehajtani. Így történt, hogy mindabból, a mit a tolnai gyűlés határozott, vajmi kevés lépett életbe.

A bácsi országgyűlésen hirök-hamvuk sem volt a főrendeknek. Mindössze egy-két főúr volt jelen. De a nemesség mindezzel nem sokat törődve, a legnagyobb buzgósággal látott az ország helyreállításához, vagyis inkább az azt czélzó törvények alkotásához. Roppant ajánlatokat tett pénzben és katonában. Megszavazott két évre két arany-forintot minden telek után a honvédelemre, 1 frtot és 20 dénárt pedig a király részére; és pedig az utóbbit olykép, hogy húszszal váltsák ki a Szapolyainál zálogban levő harminczadokat és városokat, húszszal törleszszék az egyéb tartozásokat, nyolczvanat pedig az udvartartásra fordítsanak. Tudván azonban, hogy a telkenként kivetett húsz dénár nem lesz elegendő a királyi adósságok törlesztésére, elhatározták, hogy az oly egyházi javadalmak, amelyek a hon védelmére semmi szolgálatot nem tesznek, szintén erre fordíttassanak. Ezenkívül nehány uradalom jövedelme egyenesen a királyi udvartartás javára volt fordítandó, s ezek kezelését a budai tiszttartóra bízták. A katonaság rendes kiállítása érdekében ismét szigorú szabályokat hoztak. Megujították az országtanácsot is olyképen, hogy huszonnégy tagból álljon, négy főpap, négy főúr és tizenhat köznemes foglalván benne helyet az országos tisztviselőkön kívül. A kincstartónak semmit sem volt szabad kiadnia a tanács bármely tagjának tudta nélkül. Végül az országgyűlés a tolnai végzések értelmében Verbőczi Istvánt a császárhoz s a pápához követül küldé s költségeire, valamint hazafiúi szolgálatai jutalmául öt-öt dénárt rendelt neki minden telek után.

Mindezeknek a szép határozatoknak azonban kevés eredményök volt. A főurak, a kik nem is voltak jelen az országgyűlésen, nem tekintették azokat magukra nézve kötelezőknek; a papság sehogy sem akarta a reá kivetett terheket elvállalni s maga a nemesség is, mely a Rákoson oly önzetlennek és határozottnak mutatkozott, a kivitelnél igen lanyhán, sőt hanyagul viselé magát. Az országtanács sem volt sokra képes. Buzgón hozzálátott ugyan az ország rendbehozásához s keresztül is vitte, hogy a zálogba adott javak tetemes részét visszaadták, de még sem nyerte meg az udvar támogatását. Különösen nagy volt az összekocczanás Komárom, Munkács és Tata miatt. Ez uradalmaknak a budai tiszttartó kezébe kellett volna bocsáttatniok; Bornemissza és Korlátkövi Péter azonban támaszkodva arra, hogy Ulászló Lajos nagykorúságáig azokat reájok bízta, nem hogy ki nem adták, hanem még számadást tenni is vonakodtak. Mikor pedig az országtanács nemesi tagjainak sürgetéseit megunták, Bornemisza azzal vágta el útját a további sürgetésnek, hogy magát nevezteté ki budai tiszttartóul. Ezzel azonban az országtanács említett tagjai nem voltak megelégedve s a következő év elején oly éles vitát támasztottak, hogy már-már kardra került a dolog. Bakócz erre, mint elnök feloszlatá a tanácsot, a budai várat hadi lábra állíták, az országtanács nemesi tagjai pedig kijelenték, hogy ily viszonyok között a tanácskozás lehetetlen.

Ettől kezdve az uj országtanács jóformán csak névleg létezett; végleges megszünésére azonban még más alkalom volt szükséges. Ezt Perényi Imre nádornak 1519. február 5-ikén bekövetkezett halála szolgáltatá. A mint a pártok az országtanácsban álltak, nem lehetett volna helyére mást emelni, mint Szapolyait. Az udvari párt azonban ezt semmiképen sem akarta megengedni s miután máskép nem vélte a vajda megválasztását elháríthatónak, kiadta a jelszót, hogy a nádori szék betöltetlenül maradjon. Szatmári György volt az egyedüli, a ki más nézeten volt. A legnagyobb titokban, pártjából is csak keveseket értesítve, oly tervet kovácsolt, a melynek segélyével egy csapásra két legyet üthessen: ki akarta űzni az országtanácsból a főurak szemében mindig szálkát képező köznemeseket s a nádorságot is egy udvari párti emberrel akarta betölteni. E czélból összeköttetésbe lépett a Szapolyai pártján levő főpapokkal, úgymint Frangepán György kalocsai érsekkel és Várdai Pál erdélyi püspökkel, s oly előterjesztéseket tett nekik, hogy Szapolyai megválasztásának meg lehetne nyerni az udvari pártot is, csak abba egyezzenek bele, hogy az országtanácsból a „nem oda való” köznemeseket eltávolítsák. Szapolyai s a pártján levő főurak mindjárt készek voltak, hogy feláldozzák a köznemességet. Époly jellemtelenül, mint otrombán belementek a csapdába s megkötötték az ötös szövetséget, a melynek tagjai: Szapolyai, Báthori István, Frangepán, Várdai s a terv létrehozója: Szatmári valának. A szövetségről kiállított oklevélben ugyan csak az van, hogy a király jogainak védelmére lépnek szövetségre, de a következés megmutatta, mit értettek alatta. Mert az országtanács köznemes tagjai nemsokára kénytelen voltak Budát elhagyni. Az udvari párt többi tagjai, a kik Szatmárinak a Szapolyai-párthoz való közeledésében már talán párttagadást láttak, csak most vették észre ügyes taktikáját s a nádori tisztet már nem tartották betöltetlenül hagyhatónak. Szatmári és Báthori is levették az álarczot. Utóbbi az udvari párt nádorjelöltjeként szerepelt s egy nagyobb országtanácsban 57 szavazattal, Szapolyai 27 szavazata ellenében csakugyan megválasztatott. Szapolyai rút kijátszásaért keserű szemrehányásokat tett Báthorinak. Emlékezteté a kettejök közötti szövetségre, a melyet a pórlázadás leverésekor kötöttek s a mely szerint egyiknek a másik tudta nélkül hivatalt vagy méltóságot keresnie nem szabad. Báthori azonban nem lévén hajlandó nádorságát Szapolyai beleegyezésétől tenni függővé, azt válaszolá, hogy az egyesség csak a hivatal keresését tiltja el, a mit nem is tett, de nem a választás elfogadását.

Helyes volt-e magának az udvari pártnak szempontjából is e kisszerű államcsiny? alig hihetjük el. Mert kétségkívül ez volt oka, hogy később oly engesztelhetetlen gyűlölséggel folyt a pártharcz. De Szapolyai és pártja a velök tartó köznemesség feláldozásáért valóban megérdemelték, hogy úgy járjanak, a hogy jártak.

V. Károly császár.
Beham Bertalan metszetéről.

Hogy az udvari párt csele ily mértékben sikerült, annak egyik legfőbb oka Verbőczi István távolléte volt. Mint láttuk, a bácsi országgyűlés őt bízta meg a követséggel a császárhoz s a pápához. Ámde mire felkészült, megváltozott a helyzet. Miksa császár ugyanis meghalt s ezzel a római (német) császári szék megüresedett. A császársággal ez időben, mondhatni, tényleg semmi hatalom nem járt, de a császári czím s ennek folytán mégis növekedhető befolyás oly varázszsal vette körül a császári méltóságot, hogy Európa minden jelentékenyebb fejedelme igyekezett azt elnyerni. A versenyzők között volt az ifjú spanyol király: Károly, a ki a császárságra különösen mint Miksa unokája s mint német eredetű fejdelem tartott igényt; továbbá a vitéz franczia király: I. Ferencz s Anglia királya: VIII. Henrik. A magyar kormánytanács tudván, hogy a vélemények Németországban az említett jelöltek között meg vannak oszolva, s értésére esvén, hogy Spanyolországban Károly ellen veszélyes lázadás tört ki, arra a gondolatra jött: nem lehetne-e a sok versenyző mellett Lajosnak szerezni meg a császári koronát? Azt remélték ugyanis, hogy ha Lajos császárrá lesz, a németek talán készségesebben szavaznak meg segélyt a törökök ellen. Igényöket a Miksa és Ulászló között 1515-ben kötött kölcsönös családi szerződésre alapították, a mikor is a császár megigérte Lajosnak, hogy ő lesz utódja. A Verbőczinek adott megbízás ennek következtében megváltozott: nem ment Bécsbe, hanem Velenczébe és Rómába, hogy a köztársaságot s a pápát Lajos igényeinek megnyerje. S a követségnek is fényesebb színt kellett öltenie. Verbőczi hetven emberből álló kiséretet vett maga mellé s hogy a kiadásokat fedezhesse – úgy látszik a minden telek után megszavazott öt-öt dénár adó még nem gyűlt be, – néhány birtokát is zálogba veté.

Ferdinánd és Anna emlékérme.
A Nemz. Muzeum régiségtárában. Fényképről.
Az első körirata: EFFIG(ies) FERDIN(andi) PRINCIP(is) ET INFANT(is) HISPAN(iae) ARCH(iducis) AVSTR(iae) RO(manorum) IMP(eratoris) VICAR(ii). Azaz: Ferdinánd fejedelem és spanyol infáns, ausztriai főherczeg s a római császár helytartójának képe. Középen: AN(n)O AETAT(is) SVE XXI. Azaz: Életének 21-ik évében. – A másik érem körirata: EFFIGIES SER(ennissime) ANNE HV(n)GA(rie) REGINE ARCH(iducisse) AVST(rie) DVCISS(e) BVRGV(ndie) COM(itisse) TYROL(iensis). Azaz: Anna, Magyarország királynéja ő Felségének, ausztriai főherczegnőnek, burgundiai herczegnőnek, tiroli grófnőnek képe. Középen: AN(n)O AETA(tis) SVE XX. Azaz: Életének 20-ik évében.

A fogadtatás, amelyben Verbőczit mindenütt részesíték, megfelelt mind a hanyatlásában is még tekintélyes Magyarország méltóságának, mind pedig Verbőczi tekintélyének. Velenczében a doge ünnepélyes ülésben nagy tisztelettel fogadá a magyar államférfit, a ki – ritka eset ama korban – nem kis mértékben érezvén a nemzeti nyelv diplomácziai használatának jelentőségét, ünnepélyes beszédét magyar nyelven tartotta s egyik kísérője által tolmácsoltatta; pedig ugyancsak jól tudott latinul. Ezután titkos ülést tartottak. Verbőczi itt előterjeszté a török veszedelem fenyegető voltát és Lajosnak a császársághoz való igényeit. Ezekre nézve kikérte Velenczének, „mint Magyarország egyik legrégibb barátjának és szövetségesének” támogatását, utalva különösen a legujabb eseményekre, a melyek közepette, midőn egész Európa Velencze ellen támadt, egyedül Magyarország maradt meg iránta való barátságában; pedig a többi hatalmak Dalmáczia visszaadásának igéretével ugyancsak iparkodtak, hogy a maguk részére csábítsák. Velencze azonban a császári trónra alkalmasabbnak hitte Ferencz franczia királyt, a ki nagyszerű igéreteket tett arra az esetre, ha császárrá választanák. Kijelenté ugyanis, hogy egy évre megválasztása után vagy nagy hadjáratot vezet a törökök ellen, vagy nem lesz az élők között. Ennek következtében a doge kitérő választ adott. Utalt arra, hogy nincs szavazata a császár-választásnál s a választó fejedelmekre is kevés a befolyása. Hasonló okból hasonló fogadtatásra talált Verbőczi Rómában is, s így nem sok eredménynyel térhetett vissza.

Az országtanács meggyőződvén terve reménytelenségéről, inkább hajlandó volt Károlynak fogni a pártját, mint a franczia királynak; Lajosnak, mint cseh királynak ugyanis szavazata volt a császárválasztásnál. Csak azt akarta kieszközölni a tanács, hogy a Ferdinánd és Anna között még 1516-ban kötött, de végre nem hajtott házasságot bontsák fel s vegye el Annát Károly. Ez azonban egy évi meggondolási időt kért, miközben – 1519. junius 8-ikán – császárrá választották.

Ez időben az országtanács Zsigmond lengyel királylyal is közelebbi viszonyba akart lépni. Úgy tapasztalván, hogy a nemesség a külföldi gyámság iránt főleg a Miksa elleni gyűlöletből viseltetik ellenszenvvel, a gyámi tisztet Zsigmondnak ajánlották fel. Már annyira haladtak a tárgyalások, hogy Zsigmond ez állást Lajossal 1520-ban való találkozása alkalmából volt átveendő. De időközben háborúba keveredvén a német-renddel, melynek nagymestere: Albert brandenburgi őrgróf, Györgynek testvére volt, elmaradt a terv. Később pedig annál kevésbbé volt szó róla, mert a korán fejlődő Lajos valóságos férfiúvá lőn.

Ez alatt letelt a Károly császárnak adott egy évi határidő. Szándéka megtudására Balbi Jeromost és Sárkány Ambrust küldték Bécsbe. Nem sok reménységgel indultak útnak, mert már utasításokban is bent volt, hogy ha Károly nem hajlandó Annát elvenni, Ferdinánddal is érjék be s csak azt eszközöljék ki, hogy ez az osztrák herczegségeket elnyerje. Csakugyan igy történt s 1520. deczember 11-ikén megujították mind Ferdinánd és Anna, mind Lajos és Mária között, természetesen csak megbízottak által, a házasságot. A következő 1521. év április 28-ikán adta át Károly öccsének az öt osztrák herczegséget: Alsó- és Felső-Ausztriát, Stíriát, Karinthiát, meg Krajnát; majd a többi német örökös tartományokat is, tehát mindent, a mit Ausztria Miksa császár idejében bírt. Május 26-ikán pedig végrehajtották valahára Ferdinánd és Anna között a házasságot. Ugyanekkor kellett volna megtörténnie Lajos és Mária között is, de különböző akadályok miatt ez nem volt lehetséges, ámbár Máriát már most elhozták Magyarországba.

* * *

A törökökkel való béke Ulászló halála táján járt le. A törökök rövid időn meg is akarták újítani, de a pápa s más nyugoti hatalmak biztosításai következtében a magyar kormány sokáig vonakodott. Csak miután az 1518-ik év fényesen bebizonyította, hogy a nyugoti hatalmaktól hiába várunk segélyt, lett a kormány hajlandó a békére, a melyet 1519-ben három évre meg is kötött. De nem vettük sok hasznát. Szélim szultán ugyanis 1520. szeptember 21-ikén meghalt s a trónon fia Szulejmán vagy Szolimán követé, a kit keleti és nyugoti írók vetekedve neveznek „a nagyszerű”, „a fényes” stb. melléknevekkel s a kit a történelemben is rendesen Nagy Szulejmán néven szoktak emlegetni. Valóban egyike volt a török birodalom legkitünőbb uralkodóinak s ép oly kitünő a közigazgatásban, mint a hadvezérletben. Mindjárt uralkodása kezdetén tehetségének megfelelő feladatot tűzött ki magának s annak szentelé egész életét. E feladat nem volt más, mint Magyarország meghódítása. Megvalósítására az idő nem mutatkozott alkalmatlannak. Elődei lassanként meghódították Magyarország déli melléktartományait, úgy hogy az ország ez időben már nem volt sokkal nagyobb, mint napjainkban. Atyjának, Szélimnek hódításai következtében Szulejmán tetemes segédforrásokat nyert Egyptom és Szíria mohammedánságában. Hozzá Magyarország roppant belzavaroknak volt színhelye s a keresztény Európában a lehető legkevesebb volt az érdeklődés a kereszténység közös ügye iránt.

II. Szolimán szultán.
Az Orsz. Képtárban őrzött egykoru metszetről.

Szulejmán csakhamar hozzá is fogott terve megvalósításához. A mohammedán nemzetközi jog értelmében az uj uralkodót nem kötelezi az előde által kötött szerződés. Ő sem érezte magát kötelezettnek az atyja által 1519-ben három évre kötött fegyverszünet által, hanem a határokat basáival háborgattatni kezdé. Ezek bevették Szreberniket, Knint, felgyujtották Szokolt, ostrom alá vették Jajczát s a határok védelmére siető Beriszló Pétert, a derék veszprémi püspököt s Horvátország bánját Korenicz és Bihács között legyőzték és megölték.

Ugyanakkor a szultán Behrám nevű csauszát vagy követét elküldé Budára, azzal az izenettel, hogy a magyar király és nemzet vagy legyen adófizetőjévé, vagy áll a háború. Képzeljük el a hatást, a mit ily felszólítás ma idézne elő; gondoljuk meg, hogy Magyarországot akkoriban, minden hanyatlása mellett is, elsőrendű nagy hatalmasságnak tartották, aztán vegyük még hozzá, mily roppant büszke volt az akkori magyar főnemesség: s nem fogunk csodálkozni azon, hogy az urak dühökben a követet fogságra vetették. Sőt azon sem volna mit csodálkozni, ha igaz volna, a mit későbbi írók írnak, hogy meg is ölték. Különben akármit csináltak volna is a csauszszal, az nem változtatott volna a dolgon. A háború el volt határozva ellenünk s a követ küldése csak formaság volt.

A szultán az egész télen készült a hadjáratra, s februárban megindult. Háromezer teve vonta a háromszáz ágyút a hozzájok való lőszerrel, s ennél is több kellett az élelem szállítására. A török sereg, a mely útközben folyton vont magához kiegészítéseket, csak lassan haladt előre. Mégis már Szófiában, a Balkán-hegységben állott, midőn közeledése a magyar kormánynak tudomására jutott.

Belgrád ostroma 1521-ben.
„Ortelius Redivivus és Continuatus”-ból.

Nosza mindenféle követeket küldtek segélyért, de csak kitérő feleleteket kaptak. A pápa türelmet kért, míg az Olaszország miatt viszálykodó francziák és spanyolok között helyre áll a barátság; a lengyel király azzal mentegetődzött, hogy az imént ujította meg a békét a törökkel. A Wormsban egybegyült német rendek sem igen nyujtottak szép szónál egyebet. Ide Balbi és Verbőczi mentek követekül. Mindketten képesek voltak a Luther ügyével elfoglalt német rendek figyelmét magukra vonni. Ezek kilátásba is helyezték a segítséget, de csak akkorára, mikor a vallási bonyodalmaknak végök szakad. Nem gondolták, hogy kétszáz esztendő is belekerül.

A wormsi gyűlés volt az, a melyre Luthert a hitújítás miatt megidézték s a magyar követek is jelen voltak, mikor április 28-ikán ezen közmondásos szavakkal végzé válaszát arra a felszólításra, hogy állításait vonja vissza: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen! Amen.” Verbőczi, hogy a vallási bonyodalmak megszüntetését a maga részéről is elősegítse, Luthert több más kitünőséggel együtt egy alkalommal ebédre hívta. Az asztalnál folyt hittudományi vitában Verbőczi igen szép sikert aratott, a mennyiben a jelenlevők általában őt ítélték győztesnek. De hol az a vitázó tudomány, a mely egy nagyszerű áramlatot meg tudna állítani? Verbőczi különben ez időtől fogva, főleg mivel azt tartá a főoknak, a miért a német rendek nem nyujtottak segélyt a törökök ellen, nem tekinté a reformácziót jó szemmel s ezen felfogásának rövid időn azzal is adá tanujelét, hogy egy olasz szerzetesnek Luther munkáira készült czáfoló röpiratát Lajos királynak ajánlva, Bécsben ujból kinyomatá s ingyen kiosztatá.

Itthon alig gondoltak a közelgő veszedelemre. A Szt. György napján (április 24.) tartott országtanács komoly figyelembe vette ugyan a dolgot s hogy jobb megállapodásra lehessen jutni, Budára hívta Szabács bánjait: a Sulyok-testvéreket is, a kik mint a kiskorú Török Bálint gyámjai, Hédervári Ferenczczel egyszersmind Nándor-Fehérvár kormányát is vitték. Azt az előterjesztést tették nekik: adják át a várakat a királyi csapatoknak, a melyek kétségkívül képesebbek lesznek azok megvédésére. A bánok erre készek is lettek volna, ha a várak érdekében tett kiadásaikat, előlegezéseiket megtérítik nekik. „Különben is nem annyira katonában, mint élelmi- és hadiszerben van ott hiány” – mondá Hédervári – s ezt nemsokára egy esemény teljes mértékben igazolá. A nándorfehérvári naszádosok, számra ezeren, ugyanis már három év óta nem kapván ki zsoldjukat, rablásból voltak kénytelenek élni. Most feljöttek Budára, hogy visszamaradt zsoldjukat szorgalmazzák, de a királyi kincstárban nem volt pár ezer forint, a mivel őket – ideig-óráig legalább – ki lehetett volna elégíteni. Kétségbeesve azon, hogy jogos igényeik valaha kielégítést nyernek, a királyi palota előtt levő kúthoz kötötték zászlóikat s világgá mentek. A bánok föltételét pedig az országtanács nem volt hajlandó elfogadni, de ha lett volna is, nem lett volna képes reá. Az értekezlet tehát eredmény nélkül maradt. A bánok ekképen magukra hagyatva, nem akarták a rosszul ellátott várakat személyesen védelmezni, hanem Nándor-Fehérvárat Oláh Balázs és Móré Mihály, Szabácsot pedig Lógodi Simon és Torma Endre al-bánokra bízták.

Így most már mind a király s az országtanács, mind a bánok cserben hagyták a két legjelentősebb végvárat. Egyébként sem állottak az intézkedések arányban a közelgő veszedelemmel. Egy hevenyében összehívott országgyűlés elrendelte ugyan, hogy julius 2-ikán az egész haderő – urak és nemesek – összegyüljön Tolnára, de a határozat megvalósítására semmi sem történt. Mindenki mással volt elfoglalva. Megérkezett a király menyasszonya, a kinek fogadtatására kétségkívül elsőrendű fontosságú ügy vala; Báthori nádor is most tartá esküvőjét, az öreg Bakócz pedig elhunyván, a helyébe kinevezett Szatmári érsekségének, Szalkai pedig az egri püspökségnek átvételével volt elfoglalva. Szapolyainak az udvarnál befolyása nem volt s így ki ért volna rá, hogy a hazát fenyegető veszedelem elhárításával foglalkozzék?

E közben a Szófia táján végleg szervezkedett török sereg folytatá rendszeres előnyomulását. A balszárnyat Ahmed vezérlé Szabács felé; a jobb szárny, a mely legkevesebb rendes csapatot számlált, s amelynek czélja különben is inkább az volt, hogy a magyarok ne gyüjthessék egybe összes erejöket, Mihaloglu alatt Erdély felé nyomult, míg a derékhad, élén Piri basa nagyvezérrel, Nándor-Fehérvár felé tartott. A szultán maga Ahmed táborát követé. Junius végén érkeztek meg a törökök végváraink táján. Lajos most körlevelet intézett a keresztény hatalmasságokhoz sürgős segélyért, de még a szokott bíztatások sem érkeztek meg, mikor Szabács már romba dőlt. (julius 7.) A királytól s a országtanácstól épúgy, mint bánjaitól cserben hagyott s élelemben, de különösen lőszerben hiányt szenvedő várat hadnagyai Lógodi Simon és Torma Endre a nem nagy számú őrség élén a legvitézebbül védelmezték s talán fenn is tarthatják, ha felmentő csapatokat vagy legalább némi lőszert küldenek segélyökre. De ez nem történt. Mikor a vár már össze volt lőve, az őrség még mindig menekülhetett volna hajón; de ők meg akarták mutatni, hogy, ha megmenteni nem tudják is a várat, legalább fel tudják magukat áldozni érte. Mindnyájan a szó szoros értelmében a vár romjai alá temetkeztek, de még ezen utolsó tusájok is hétszáz török életébe került.

Törökök fogoly magyarokat hajtanak maguk előtt.
Egykorú nyomtatvány czímlapja, Nándorfehérvár eleste idejéből. A Nemz. Muzeum könyvtárában.

Szabács elestének híre a magyar kormányférfiakat felriasztá tétlenségökből. Lajos azonnal leutazott Tolnára, a hol ugyan már julius 2-ikán kellett volna megjelennie, de az összegyűlt nemesség csekély száma miatt azt fölöslegesnek találta. Odamenetele után sem akart senki sem gyülekezni, úgy hogy a király kénytelen volt e helyt várakozni, a jelenlevő csapatok javával leküldvén Báthorit, hogy legalább a Szerémséget védelmezze. Csapatai azonban erre sem igen voltak elégségesek, úgy hogy Bátori Titelnél tétlenül vesztegelni volt kénytelen. Hasonló sikert aratott testvére Endre, a kit a hajóhad főkapitányává nevezvén ki, megbíztak az elszéledt naszádosok összegyűjtésével. Természetes, hogy alig tudott egy keveset is összeszedni. A külföldi segély – Ferdinánd osztrák herczeg s a lengyel király részéről – egyre késett, s elkésett a Velencze részéről az utolsó pillanatban küldött harminczezer arany is.

Piri basa ily viszonyok között háborítatlanul folytatta Nándor-Fehérvárnak junius végén megkezdett vivását. A város falai jó karban voltak, hála Ernuszt Zsigmond pécsi püspöknek, a ki e czélra végrendeletében tízezer aranyat hagyott; a hétszáz főre menő őrség s a lakosság pedig, mindamellett hogy élelemnek és lőszernek épen nem voltak bővében, a legnagyobb buzgalommal küzdött s nem egy rohamot vert vissza. Szabács bevétele után azonban a szultán hídat veretett a Száván, a mely julius 27-ikén elkészülvén, ezen, valamint hajókon is számos csapat a tulsó partra ment át. Ezek több kisebb várost és várat, mint Kölpényt, Száva-Szent-Demetert bevették, de valamennyi között legjelentősebb volt Zimony, a melynek őrsége szintén vértanui halált halt a hazáért. Innen ugyanis igen jól lehetett előmozdítani Piri basának a túlparton megkezdett munkálkodását. Augusztus 2-ikán már általános rohamot parancsolt a szultán, a mely különösen a zimonyi oldalról vívatott erősen, mert ez volt a leggyöngébb. De még most nem volt képes bevenni a fontos várat. Az augusztus 8-iki roham azonban a szintén megerősített külváros teljes elpusztulását és török kézbe jutását eredményezte. A külváros lakossága jó részt ráczokból állott. Ez most felköltözött a belvárosba, hogy támogassa a hétszázról négyszázra olvadt őrséget. Még húsz napig elszántan folyt a harcz, de a lakosok már sokalták a várvédelem terheit s Móré Mihály parancsnokkal egyetértve, de Both János és Oláh Balázs hadnagyok, valamint az őrség ellenére, alkudozásba bocsátkoztak a törökkel, s miután megegyeztek velök, átadták a várat. Nem is vallották kárát, mert a szultán egy városrészt adott nekik Konstantinápolyban; de a szabad elvonulás reményével kecsegtetett őrséget a törökök felkonczolták.

Így esett el hazánk legerősebb végvára: Nándor-Fehérvár, 1521. augusztus 29-ikén, hogy szent koronánkhoz soha többé vissza ne kerüljön.

A szultán ezzel befejezettnek tekinté ez évre kitűzött feladatát. Nándor-Fehérvárban kétszáz, Szendrőben ötven, Szabácsban húsz ágyút hagyván s a várakat kellőkép kijavítván, diadallal haza vonult.

* * *

Ez év csapásai a különben jó lelkű, de az ország ügyei iránt közönyös királyt is megrendítették. A Mohácsnál tartott országtanácsban keserű szemrehányásokat tett tanácsosainak, sőt ha a pletykagyűjtő Szeréminek hitelt adhatunk, fel is pofozta Bornemisszát, Szatmárit, meg Szalkait. Ennek következtében megtették a legsürgősebb intézkedéseket Pétervárad, Szalánkemen és Titel védelmére, a mely erősségek lettek most az országnak leginkább veszélyeztetett véghelyei. Az elmult szerencsétlen hadjáratot úgy tüntették fel, mint a mi csak egyeseknek a hibája. A bűnbakok Hédervári, Török Bálint s a Sulyok testvérek voltak, s ezeket most azon a czímen, hogy nem bocsátottak be a királyi őrséget, hazaárulóknak nyilvánították s elrendelték jószágaik elkobzását. Mily ingerült volt ellenök a hangulat, mutatja az, hogy még a kiskorú Török Bálint is, a ki a gyűlésen jelen volt, csak gyors paripájának köszönheté, hogy megmenekült. Igaz, hogy a várnagyok hibások voltak, Törököt kivéve, a ki kiskorú lévén, nem is intézkedett a várról; de nem voltak a főhibások. Ezek a legmagasabb udvari tisztviselők valának, a kik nem bírtak semmi sereget összegyűjteni, a kik tétlenül nézték, hogy az ellenség legerősebb végvárunkat beveszi, pedig az alatt a két hónap alatt, ameddig annak őrsége védte magát, mégis csak lehetett volna tenni valamit. Most érzett meg, mily hiba volt, hogy a Szatmári-féle államcsínynyel Szapolyait az udvar végleges ellenségévé tették. Mert ő, habár egy osztály török Erdélyre ütött, talán mégis képes lett volna a legrosszabbat megakadályozni. Így szenvedett itt is a haza, a Báthori és Szapolyai közötti versengés miatt.

Az egész nemzet mélyen érezte az őt ért csapás súlyát. Ép azért, ha a kormányférfiak kellően felfogják a helyzetet, igen sokat lehetett volna tenni. Mert a nemesség kész volt a legnagyobb áldozatokra a haza érdekében. Ennek fényes tanuságát adta az ez évi november 19-ikére Budára hirdetett országgyűlés, amely „tekintettel arra, hogy a nagy ellenség nagy ereje ellen nagy összeg pénzre van szükség, ámbár annyi nyomoruság után ideje volna kimélni a jobbágyokat”, a következő, addig hallatlan adókat szavazá meg: Minden nem-nemes, városi úgy, mint falusi, még a magok kenyerökön élő zsellérek is, egy-egy aranyforintot fizessenek; továbbá kivetettek minden hordó borra, nagyságához képest 15, 50, 75 dénárt, illetve egy forintot, minden hordó sörre 5 vagy 10 dénárt; a nagyobb házi állatok: ló, szarvasmarha darabjától 5; juh, kecske, disznó, méhkasétől két-két dénárt szedtek. A városokban lakó mesteremberek minden műhely után egy aranyat, a kalmáruk áruik huszadát tartoztak fizetni. A falvakat szekéren bejáró házalók minden lovára ötven dénárt, minden malomkerékre, hámorokban és hutákban is, egy forintot s minden nagy halászhálóra ugyanannyit vetettek. Az alsóbbrendű egyháziaknak, a kik sem katonát nem állítanak, sem barmokkal nem bírnak, arany- és ezüstneműjök tizedével kellett adózniok, a zsidóknak pedig minden fej után, asszonyokat és gyermekeket is beleértve, egy-egy forinttal.

Mária királyné és II. Lajos király arczképe.
Dürer Albrecht metszetei az Orsz. Képtárban.

De a nemesség magát sem vonta ki az általános megadóztatás alól, sőt elhatározá, mikép azon felül, hogy a már említett közvetett adók a nemességet is csak úgy terheljék, mint a többi honpolgárokat, minden nemes egy évi jövedelmének felét tegye le a haza oltárára.

Hogy azonban e nagyszerű ajánlatot valódi rendeltetésének megfelelőleg használják fel, nem bízták a királyi kincstartóra, hanem két választott főúrra és két nemesre, akik azt az ország közepén erős várban őrizzék s az országos főkapitányokkal egyetértve a haza védelmére fordítsák.

De a király iránt sem akart a nemzet méltánytalan lenni. Hogy tehát az udvar szükségleteiről is gondoskodva legyen, elrendelték, hogy az országos kincstartók minden telektől 20 helyett 25 dénárt adjanak át a királynak kamara-haszna fejében; ezenkívül fölemelték a harminczadot, sőt rossz pénz verését is engedélyezték.

Ugyanez az országgyűlés helybenhagyta a Hédervárira, Török Bálintra s a Sulyok testvérekre Mohácson kimondott ítéletet, föltéve, hogy negyven nap alatt nem igazolják magokat. Ezek aztán felhasználva a kedvező szelet, Hédervári kivételével, a ki nem akart mentegetődzni, mikor nézete szerint nem hibázott, meg is nyerték a kegyelmet. Hédervári javait azonban eladományozták.

Az országgyűlés együttlétében koronázták meg deczember 11-én Székes-Fehérvárott Máriát, a kivel Lajos január 13-ikán ülte meg lakodalmát. A nemzet a szomorú időben is örömmel fogadta az uj királynét, a ki alacsony termetével, sovány, keskeny ábrázatával, duzzadt, lecsüngő ajakával ugyan nem tett valami kellemes benyomást, de igen eszes nő lévén, remény nyujtott, hogy férjét addigi könnyelmű életmódjáról leszoktatja.

A királyné alig volt tizennyolcz éves, a király pedig csak tizenhat, ámbár nem látszott nejéhez tulságosan fiatalnak, mert már teljesen férfias alkatú volt s két év óta arczát erős körszakál övezte. A fiatal pár nem maradt soká Magyarországon. Elutaztak a csehek közé, a kik már úgy is igen rossz néven vették, hogy Lajos mindeddig nem volt közöttök. A csehek ezúttal nagy készületeket tettek az udvar fogadására. Sőt költségeire még adót is szavaztak meg. Azóta ugyanis, hogy Ulászlót magyar királylyá választották, egyedül Magyarország fedezte az udvartartás költségeit, ámbár igen sok cseh udvari tiszt volt.

A csehországi tartozkodás csak nehány hónapra volt tervezve. Azonban egész a következő év április haváig elhuzódott, a minek oka nem annyira az volt, mintha a királyi pár igen jól talált volna ott magát, hanem mivel szeretett volna a gyökeresen zavarba jött cseh ügyekbe némi rendet hozni. A csehek azonban elég rútul viselték magukat. Nemcsak elmulasztották, igéreteik ellenére, kiadni a királyi birtokokat és bemutatni a számadásokat a királyi jövedelmeknek miként történt kezeléséről; nemcsak, hogy nem voltak hajlandók Magyarországnak segélyt szavazni meg a törökök ellen, hanem még azt is kinyilatkoztatták, hogy nem vállalnak kezességet az iránt, hogy Németországot meg nem támadják addig, míg a német sereg Magyarországon lesz a törökök ellen. Ez iránt ugyanis alkudozások folytak akkortájt.

Magyarországon e közben Thurzó Elek és Verbőczi István, a kik között ekkor, mint látszik, bizalmas barátság állott fenn, azon működtek, hogy a mult évi országgyűlési végzésekre támaszkodva az ország pénzügyeibe rendet hozzanak. A nagyszabású ajánlatok csak kis részben folytak be, részint mivel a behajtás hiányos és lelkiismeretlen volt, részint mivel az országgyűlés többet szavazott meg, mint a mennyinek fizetésére a nemzet képes volt. Annyit azonban elértek, hogy belőle Szörényt, Titelt, Banjalukát, Jajczát jól megerősítették, de azt nem akadályozhatták meg, hogy Orsova és Scardona el ne essenek.

Ez évben két főkapitányt is kellett volna választani a mult évi országgyűlés végzése értelmében, az udvar azonban ismét abba a hibába esett, hogy Szapolyait nem akarván, egyedül Báthori nádort nevezte ki, pedig ennek hadvezéri tudománya nem állott valami nagy hírben. Szapolyai erre válaszul a megyéket arra akarta bírni, hogy a mult évben megajánlott adót ne fizessék. Verbőczi azonban ez ellen nyilatkozott, hangsulyozván, hogy az adót az országnak fizetjük s nem Báthorinak, s ha az elmarad, az egész ország vallja kárát. Verbőczi ellenzése következtében egy ez irányban az országgyűlésen tett kísérlet is meghiusult.

A király hazajövetele után ujból országgyűlést tartottak, a melyen a nemesség Báthori iránt igen nagy ellenszenvet tanusított. Sokféle váddal halmozták el pl. hogy közpénzeket sikkaszt el, a törökkel czimborál, továbbá, hogy öccse az ő beleegyezésével hamis pénzt ver stb. Kétségtelen, hogy Báthori bármily silány ember volt is, ilyen vádakra nem szolgált rá s a király sem lett volna hajlandó a letevését szorgalmazó nemességnek engedni, ha tekintettel a török mozgalmáról szárnyaló hirekre, a nemesség áldozatkészségét minden áron fenn nem kellett volna tartania. Ily körülmények között Lajos kijelenté, hogy a vádak alapján elfogadja Báthori letételét. De mily kevéssé értette komolyan, leginkább kitünt abból, hogy uj nádor választását fölöslegesnek mondá, maga akarván ennek teendőiben eljárni. Az így jobb hangulatba hozott nemesség aztán, tekintettel a veszedelmekre, ismét bőkezű volt az adómegajánlásban, de mégis tartozkodott a közvetett adók azon rendkívüli sok fajától, a melyet két év előtt megszavazott, de a melyeknek a behajtása lehetetlen volt.

Ugyanez az országgyűlés szabályozta a honvédelmet is, elrendelvén, hogy minden birtokos nemes minden tíz jobbágytelek után egy-egy jól felfegyverzett lovasíjjászt vigyen magával fölkelés esetén, Árva-, Liptó-, Szepes-, Trencsén-, Thúrócz- és Zólommegyék kivételével, a melyek gyalog lövészeket állítsanak. Érdekes az is, hogy szükségesnek látják a törvényben megszabni, hogy a nemesek ne jőjjenek kocsin a hadjáratra, mint ez szokássá kezd válni, hanem lóháton, mint vitézekhez illik.

Végre még egy érdekes törvényczikket alkotott az országgyűlés, amely mutatja, mily állást foglalt el az ország eleinte a reformáczió irányában. Ez a törvényczikk így szól: „Valamennyi lutheránust, továbbá pártfogóikat, valamint azokat, a kik e felekezethez ragaszkodnak, méltóztassék a királyi Felség, min katholikus fejedelem, nyilvános eretnekekként s a Boldogságos Szűz megvetőiként fejvesztéssel s összes jószágaik elkobzásával büntetni.”

* * *

Az 1523-iki országgyülésnek legutóbb jelzett czikke nem a specziális magyar viszonyoknak, hanem az általános európai körülményeknek szülötte. Ekkor ugyanis egész Európát egy nagyszerű szellemi mozgalom hatotta át, melyet a reformáczió nevén ismerünk.

X. Leo pápa.
Raffael Santi festménye a flórenczi Pitti-palotában.
A háttérben két biboros; balról Giulio Medici, jobbról Lodovico Rossi.

E mozgalom eredetéről és keletkezéséről néhány szóval meg kell emlékeznünk.

A nyugoti egyházban idővel sok olyas fejlett ki, a mit a kereszténység eredeti, apostoli elveivel nem lehetett összeegyeztetni. Ilyen volt különösen az egyház szervezete, a mely majdnem katonás rangfokozataival igen eltért az eredeti egyenlőségtől; az óriás vagyon az apostolok utódai kezében is kissé különösnek tünt fel; a papság igen világias életet élt, az erkölcsök meglazultak, a pápák hatalma pedig tulságosan nehezedett világiakra és egyháziakra egyaránt. Ezen visszaélések, az eredeti iránytól való eltérések idővel vitákat, mozgalmakat idéztek elő, melyek főleg az egyház szervezetére, a vallásos érzés emelésére s általában a szigorúbb erkölcsi életre fektették a fősúlyt. Ily egészségesebb irányú mozgalom volt például a huszitáké, ilyen volt az egyház előkelő köreiben az, a melynek a konstanczi s a bázeli zsinat volt az eredménye.

A huszita mozgalomnak, ha közvetlenül nem volt is teljes sikere, általánosságban mégis jó hatása volt, a mennyiben az egyház sietett egy vagy más visszaélést megszüntetni, hogy a mozgalomnak elejét vegye. Kevesebb eredményt mutathatott azonban fel a két zsinat. Nagy erőfeszítésekre kényszerítették a pápaságot, a mely nagy nehezen győzedelmeskedve, engedni nem akart. Így mind általánosabb lett az óhajtás az egyház reformja iránt. E vágyat az is előmozdítá, hogy a míveltség ekkortájban mindinkább terjedt. Mind többen a póriasságon felülemelkedve, nem találtak már gyönyörűséget a tudatlanokra számított, szemkápráztató külsőségekben. A mellett a görög s a keleti nyelvek ismerete is mindinkább elterjedvén, többek képesekké lettek arra, hogy a szentírást eredetiben olvassák, s így meggyőződjenek arról, hogy egy vagy más tan vagy szokás nem alapul azon.

Búcsúval való üzérkedés.
Holbein J. fametszetéről.
A karszékek felett látható czimer a Medicieké, a mely családhoz tartozott tudvalevőleg X. Leó pápa is.

A reform-vágy előidézésében kiváló része volt a papságnak is. Ez a rend ugyanis ez időtájt óriási mértékben hanyatlott volt. Nem mintha nem lettek volna egyes kitünő tagjai, hanem az egésznek a szelleme nem volt helyes. A főpapok kezén óriási javak voltak, s azokat gyakran egészen más czélra fordították, mint a mire rendelve voltak. Óriási fényt űztek, a miben a világi urakat is rendesen felülmulták, mig az alsóbbrendű papságnak tetemes része igen szűk körülmények között élt. Ez az egyház tagjai között levő viszonyt is igen megzavarta. Addig, mig a főbb papi méltóságokra a vallásosságukkal és tudományukkal leginkább kitünt egyéneket emelték, addig az alsóbbrendű papok úgy tekintették őket, mint a kik nagyobb tiszteletet érdemelnek. Most azonban többnyire származás s nem érdem szerezvén meg a főpapi székeket, csak a szerencsésebb versenytárs iránti irigységet érzék velök szemben. Ennek a Dósa-féle lázadásnál is tanui voltunk, midőn az alsóbbrendű papok a lázadókhoz csatlakozván, az egyházi viszonyok felforgatását is kitűzték czéljokul. Nagy baj volt az is, hogy a papság szintén megingott hitében. A tudományosság által felköltött uj szellem a papokat is magával ragadta, s ők ép oly kevéssé tudtak a lélekölő külsőségeken megnyugodni s a becsúszott téves tanokkal egyetérteni, mint bárki más. Ezért a jobbak szinte kedv nélkül jártak el tisztökben. A valódi hit eme hiányának tulajdonítható az is, hogy a régi írók olvasgatásával – a mi egyébként a tudományok ujjászületését vonta maga után – valódi pogányoskodásra ragadtatták magukat, legalább a kifejezésekben; még pápai levelekben is olvashatók ilyenek: „az istenek”, „a legnagyobb és legjobb Jupiter” s több efféle.

Nagy mértékben elégedetlenné tették a népet a becsúszott téves tanok és visszaélések is, melyeknek a száma óriási volt. Csak egyet, a legfőbbet akarjuk közülök kiemelni, t. i. a búcsút. Ez a keresztes háborúk szüleménye. Mikor ugyanis a Szentföld visszafoglalásáért a keresztes háborúkat megkezdették, a résztvevők bűneikért búcsút nyertek, az lévén a kor véleménye, hogy ily szent czélért való küzdéssel sok mocskot le lehet mosni az ember lelkéről. Azonban olyanok is szerettek volna a magasztos czélért valamit tenni, a kik nem voltak képesek a fegyverfogásra. Az ilyenek pénzzel járultak a szent vállalathoz, s miután csak oly hasznot tettek, mint azok, a kik harczoltak, őket is részesíték a búcsú áldásaiban. Oly dolog volt ez, a melyen középkori felfogás szerint nem igen lehetett megbotránkozni, mert a súly mindig valamely zarándoklásra és bizonyos meghatározott szent vállalatban való, habár nem személyes részvételre volt fektetve. Azonban természetes, hogy gyakrabban alkalmazva, mind visszataszítóbb szokássá vált. Mert nemsokára úgy tünt fel a dolog, mintha nem a török elleni védelme a hitnek szerezné meg a búcsút, hanem az a pár forint vagy krajczár, a mit a búcsús beszed. Annál inkább, mert idővel bizonyos tarifaszerűség lépett életbe, úgy hogy mindenki számíthatott arra, hogy ennyivel egy mérgezést, ennyivel egy szentségtörést, ennyivel egy rablást megválthat. S épen ez az intézmény volt az, a mely a reformáczió kitörésére legközelebbi okul szolgált.

Luther Márton mint Ágoston-rendi szerzetes.
Kranach Lukács 1521-ben készített metszetének másolatáról.

A finom ízlésű és igen művelt X. Leó pápának nagyszerű építkezéseihez s a sok görög és latin kézírat összegyűjtéséhez ugyanis igen sok pénzre lévén szüksége, e czélból igen jó eszköznek vélte a búcsúosztásnak nagyobb mértékben való alkalmazását. Hogy azonban a nép elég könnyen hozzáférhessen a búcsúhoz, nem lehetett annak osztását egy-két helyre szorítani, hanem a lehető legszélesebb alapra fektetve, körül kellett azt hordozni. Így azonban az ellenőrzés szinte lehetetlen lévén, a pápa arra a gondolatra jött, hogy a búcsúból befolyó összegek szedését legczélszerűbb volna haszonbérbe adni. Németországra nézve például kivette azt a mainczi érsek. Ez természetesen nem járhatván faluról-falura, ismét másokat bízott meg a búcsúczédulák elárusításával, még pedig többnyire barátokat, a kik valóban szemtelen módon kinálgatták „árujokat”.

Különösen nevezetessé lőn bizonyos Tetzel János nevű Domonkos-rendi barát, a ki Szászországban járt körül. Minden bűnre adott czédulát, amelyek segélyével még a holtakat is lehetett a tisztító tűzből vagy a pokolból kiszabadítani. A nép tömegesen tódult hozzá, de a művelt közönség a legnagyobb mértékben megbotránkozott eljárásán s milliók véleményének adott kifejezést az, a ki hatalmas szavát fölemelé a mindinkább elharapódzó visszaélés ellen.

E férfi Luther Márton volt, egy a hittudományokban régóta búvárkodó, wittenbergi egyetemi tanár és Szent-Ágoston-rendi szerzetes.

Az 1517-iki évi október 31-ikén támadta meg a búcsúosztogatást né